A szeretett diktátor

„E vita egyrészt magyarázható azzal, hogy a kétségkívül megosztó Fidelben minden kegyetlensége ellenére volt valami vonzóan latinos, messianisztikus, ráadásul közvetlen tapasztalata csak keveseknek volt arról, hogy mi is történik valójában a szegény, de napfényes Kubában. A kommunista diktátor megítélésébe az is belezavar, hogy mára megváltozott a kapitalizmus értékelése. Kiderült, hogy mégsem ez a létező rendszerek legjobbika. Még tovább bonyolítja a helyzetet, hogy míg a Che Guevarán felnőtt ’68-as generáció valahol az anarchizmus teremtette szabadságot látja benne, az e tábort leginkább megvető szélsőjobb szemében Castro bűnei enyhébben esnek latba annak fényében, hogy fél évszázadon át idegesítette az öntelt, a fél világ által rettegett Amerikát. S paradox módon ennek az idealizálásnak a jegyében lett Fidel a belső szabadság megtestesítője. A nagybetűs forradalmár, s nem a gyilkos. S hogy még tovább kuszáljuk e szálakat, a konzervatívok egyrészt a diktátornak, emberi sorsok megrontójának tartják, másrészt több megnyilvánulásból ítélve az egyébként szintén antikommunista liberálisok gyengeségét látják a Castro halála kapcsán ezen az oldalon tényleg ömlő gyűlöletben.

S valóban, a kommunizmus áldozatai, megnyomorítottjai közül most sokan érezhetik igazságtalannak, megalázónak a történelmi személyiségnek, a Latin-Amerika életét évtizedeken át meghatározó ellenfélnek járó főhajtást. Sokan tarthatják igazságtalannak a bűnhődés elmaradását a diktátor e világi életében. Azt, hogy a gyűlölt ellenlábas nem börtönben, hanem párnák közt, megbecsülésben távozott az égi mezőkre. Igen, mert ez Kuba, s nem Európa. Különleges helyzet. Ehhez szorosan kapcsolódó emberi érzés az irigység és a kétségbeesés, a diktatúrák, az emberi jogok elleni harc értelmébe vetett hit megrendülése. Ez az érzés azonban alapvetően a Fidelhez hasonlóan a forradalomban hívő, csak azt más fegyverekkel vívó, az életüket minden más ideológia ledózerolására feltevő „liberálbolsevikokat” kínozza, hiszen Castro élete és halála lényegében keresztülhúzza harcuk értelmét. A kommunizmustól szenvedőket, ám az ideológiákon idővel átlépőket mindez inkább csak elszomorítja, fájdalmukon azonban enyhít a keresztényi megbocsátás.”