„Ismét támadni fognak a karaktergyilkosok” – Pálffy István a Mandinernek

Mielőtt a tévére térnénk, beszéljünk kicsit az életútjáról. Rögtön egy megfejtést kérnék: az édesapja irodalomtörténész volt, ön viszont építészmérnökként végzett. Elég távol esik egymástól a kettő… 
Abban az időben általában azt mondták a szülők a gyerekeiknek: tanulj valami szakmát, fiam! Szakma alatt pedig azt értették, hogy orvos vagy mérnök lesz a gyerekből. Mivel matematika tagozatos gimnáziumba jártam Debrecenben, jó vizualitásom alakult ki, megvolt a rajzkészségem is, így adta magát a mérnöki pálya. Amúgy a szüleim is behatárolták az irányt: édesapám kijelentette, hogy arra az egyetemre ne menjek, ahol ő oktat, pedagógus édesanyám pedig nem szorgalmazta, hogy tanár legyek. Így lettem végül építészmérnök.

Van olyan épület Debrecenben, amely a fiatal Pálffy István keze nyomát viseli?
Több is. Például a Nagytemplom tövében a Kálvin téri épület­együttes szerkezeti csomópontjait én terveztem. Persze a nyolcvanas években az építészetben más volt a funkcionális igényszint és a térigény, és a házgyári, vasbetonos technológia volt az uralkodó, de azért már lehetett formákban gondolkozni.

A családja amúgy református?
Nem, gyakorló katolikusok vagyunk. A nagyszüleim indítottak el ezen az úton, a hit, a vallásosság irányába. Amikor fiatalon egyszer sétáltam a nagyapámmal, és a debreceni zsinagóga előtt megláttuk izraelita hittestvéreinket, arról beszélgettünk, hogy bár Debrecen nagyrészt a reformátusok városa, sokféle felekezet gyakorolja ott a hitét. Ez a beszélgetés nyitottságot adott később az életemben.

Milyen volt a gyerekkora?
Sokat olvastam. Az öcsémmel laktam egy szobában, de övé volt a nagy ágy, így én egy katonaládába költöztem, és állandóan a könyveket bújtam. Éjjel is, a pokróc alatt, zseblámpa fénye mellett. Fiatalon Karl May és Jules Verne regényeit, majd jöttek a komolyabb műfajok.

Nem titok, hogy az ön nagybátyja Pálfy József, a legendás híradós. Az ő hatására fordult a televíziózás felé?
Nem. Érdekes, Jóska bátyámmal sosem volt köztünk téma az újságírás. Ritkán is találkoztunk, hiszen Budapesten élt.

A Magyar Rádió Krónika, a Magyar Televízió A hét és Híradó, illetve a Tv2 Tények című műsora egyaránt meghatározó volt a maga területén. Melyik adta a legtöbbet?
A válasszal várjunk még egy kicsit.

Miért is?
Mert bízom benne, hogy amit most csinálok majd a Hír TV-nél, az felsorakozik az említettek mellé vagy éppen elé.

A kétezres évek elején kevés népszerűbb ember akadt itthon a Pálffy István – Stahl Judit híradóskettősnél. Hogy emlékszik erre az időszakra?
Elégtételt éreztem, de ennek nincs köze a televíziózáshoz. A nagyapám szintén a médiában dolgozott. Trianon után kezdett alkotni a Debrecen nevű, független újságnál. Amikor Észak-­Erdélyt visszacsatolták, a lap kolozsvári embere, a kolozsvári melléklet szerkesztője lett. A háború után a kommunisták megalázták, nyugdíjba küldték, a lapot tönkretették, a nyomdát államosították. Ez 1948-ban volt. A nagyapám még csaknem harminc évig élt, szegénységben, kiszolgáltatottságban. Gyerek voltam, és azt láttam, hogy rendszeresen a teraszon ül, a bicskájával fabrikálja a körtéket, amelyek leestek a fáról. Rengeteget láttam ott ülni némán, aztán az okát is megtudtam. Fiatalként egy pillanatra azt éreztem, ez bosszúért kiált, de hívő emberként hamar lecsendesedtem, ám azt végig gondoltam, hogy ezért valami visszajár a családomnak, a nagyapámnak. Ezt éreztem akkor, amikor a Pálffy név ismert lett, és a nagyapám jutott az eszembe, aki sem a rendszerváltást, sem az én országos ismertségemet nem érhette meg.

1956 mekkora szerepet játszott a családja életében?
Édesapám egyetemistaként ott volt azon a tüntetésen, amely október 23-án délelőtt kezdődött a debreceni rendőrség épületénél. Ott volt akkor is, amikor a karhatalom a tömegbe lőtt, és egy ember meghalt. Ez volt az első sortűz az országban a szabadságharc alatt.

Építészmérnökként végül hogyan kötött ki az újságírásnál és a politikánál?
A közéleti szerepvállalásomat a rendszerváltás körüli mozgalmak inspirálták. Ismertem a Fidesz debreceni szervezetét alapító fiatalokat, de abban az időben a család írói vénája tört elő belőlem, és a Magyar Rádió debreceni stúdiójában kezdtem dolgozni. Ott is tenni tudtam a magam eszközei­vel a rendszerváltásért. Aztán később adta magát, hogy a Kereszténydemokrata Néppártban kezdjek politizálni.

Azután, hogy a KDNP színeiben 2010-ben országgyűlési képviselő lett, az ellenzéki lapoknak is érdekes lett a személye. Két dologgal is kipécézték: az egyik, hogy egy alkalommal ittasan jelent meg a parlamentben, a másik pedig, hogy hazarendelték dublini nagyköveti pozíciójából.
Csodálkozom is, hogy most a visszatérésem kapcsán ezeket a témákat még nem vette elő az ellenzéki sajtó.

Megviselték a vádak?
A közszereplőnek tűrnie kell, még akkor is, ha aljas eszközökkel próbálják tönkretenni. Van, aki el tudja viselni, van, aki nem. Én jól viselem. Főleg, hogy ismerem a hátteret. Szegény ellenzéki újságírók csak a feladatot teljesítették, és ha olyat írtak rólam, amin csámcsogni lehetett, biztosan megsimogatták a buksijukat.

Tart attól, hogy ha képernyőre kerül, ismét támadni fogják?
Nincsenek kétségeim. A tévés visszatérésem miatt szinte biztos előkerülnek majd a karaktergyilkosok.

Mit fognak írni? Újságíróként biztosan van elképzelése róla.
Majd jön az ismert vád, hogy politikai érdekeket szolgáló lakájmédia vagyunk, vagy hogy egyenesen Rogán Antaltól kapom az utasításokat, akár adás közben a fülesen keresztül. Az italos téma és a dublini nagyköveti ügy is nevetséges volt. Négy és fél évet szolgáltam Írországban a hosszabbítással együtt. Az utolsó heteket töltöttem ott, amikor valamelyik ellenzéki lapban megjelent, hogy visszavonták a megbízásomat. Csak azt nem írták le, hogy a hosszabbítás után, mivel a megbízatásom amúgy lejárt.

Meglehet, azért is kap majd, hogy a koronavírus-járvány idején elkezdett gőzerővel oroszt tanulni. Miért tette?
Ha jól számolom, fiatalon tíz évet tanultam oroszul, hiszen kötelező volt. A pandémia idején feltettem a kérdést, hogy ha már van egy alaptudásom, miért hagyjam veszni, főleg, hogy a munkámhoz is jól jön az orosz nyelv ismerete.

A rádiózás, tévézés, parlamenti képviselői és dublini nagyköveti munka mellett a gasztronómia és az utazás témakörében is írt könyveket, egyet viszont nem értek: miért ön vezette anno a Kupé című vasúti magazint? 
Egyszerű, mert kiskoromtól szerettem a vonatokat. Emlék­szem, gyerekként többször is előfordult, hogy vasárnap reggel fogtam a focilabdámat, a hónom alá csaptam, és annyit mondtam a szüleimnek, lemegyek focizni a grundra, este majd jövök. Felültem a vonatra, akkor még gőzös járt, és elutaztam Budapestre, hogy megnézzem a Népstadionban a kettős rangadót. Két legyet ütöttem egy csapásra, hiszen a vonatok mellett a labdarúgás volt a másik nagy szerelmem. A Fradi, az Újpest, a Honvéd és a Vasas játszott általában a kettős meccseken, én a Fradinak drukkoltam. Aztán fel­ültem a vonatra, hazamentem Debrecenbe, és este beléptem az ajtón, mint aki egész nap a grundon rúgta a bőrt.

Tervez még könyveket?
Éppen elkészültem eggyel.

Miről szól?
Az európai identitás kérdéskörét boncolgatja az egyház politikai oldaláról. Azt bontom ki, hogy az európai országokban a történelmet szemlélve hogyan alakult az egyház és az állam viszonya. Három modellt láthatunk: van, ahol az egyház az állam szerves része, máshol szét van választva, de együttműködnek, mint például Magyarországon, a harmadik modellben pedig teljesen külön állnak, ilyen például Franciaország vagy Hollandia.

A családtagjairól keveset beszél. Védi őket?
Igen, de nem titok, nős vagyok, van három gyermekünk, és már három unokánk is. A lányaim, Dorottya és Sára szülési szabadságon vannak, a fiam, Márton pedig egyetemista.

Amikor meghallottam, hogy tizenhárom év után visszatér a televízió képernyőjére, az első gondolatom az volt: minek kell ez neki?
Mert új helyzet van a tizenhárom évvel ezelőttihez képest.

Mennyiben?
Folyik egy globális mérkőzés, az egyik oldalról nem tiszta eszközökkel. A kulcskérdés pedig: világkormány vagy nemzetállamok?

Megköszönném, ha ezt bővebben is kifejtené.
Ahogy én látom, az Európai Unió nagy részét, szervezeteit már rabul ejtette a globális tőke. A pénzügyi csoportok és a spekulánsok, a nagy adományozók, akik hatalmas pénzeket vonnak ki a nemzetgazdaságokból. Ebből a pénzből pedig újabb és újabb országokat, politikai rendszereket próbálnak túszul ejteni. Sok helyen már sikerült, sok helyen még nem, a legnagyobb falat számukra most Oroszország. Ennek a globális tőketámadásnak a hozománya részben az orosz–ukrán háború, az infláció, a megélhetési nehézségek. Most Oroszországon van a sor, de zajlik az európai országok felőrlése is, ezt szenvedi el hazánk.

Az orosz–ukrán háború is a globalizmus térnyeréséről szól?
Arról is. Ennek a háborúnak igazából csak négy nyertese van, a többiek mind vesztesek: a fegyverlobbi, a gyógyszerlobbi, az amerikai energetikai lobbi és az újjáépítési lobbi. Na, ők dörzsölik a tenyerüket.

Augusztus 21-én lesz az első Napi aktuális Pálffy Istvánnal. Izgul? 
Meg akarom valósítani azt, amire szerződtem, egyenesen, tisztességesen.

Hogy látja, a nagypapája büszke lenne arra, amit ön elért az életben?
Megint egy emlék róla. Együtt néztük a televízióban a holdraszállást. Hihetetlen élmény volt, tényleg hatalmas lépés az emberiség életében. Láttam rajta is, hogy megérintette a történelmi pillanat. Azóta viszont elképesztő tempóban gyorsult fel a világ. De hogy a kérdésre is válaszoljak: azt nem tudom, hogy büszke lenne-e rám – bár remélem –, de az biztos, hogy nem értené ezt a zűrzavaros világot…

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád