Az a gond, hogy Németország önsorsrontó viselkedése mostanra magát az EU-t is sokadrangú szereplővé tette – Halkó Petra a Mandinernek

Az utóbbi bő egy évben jelentősen leértékelődött a béke szerepe és jelentősége a Nyugaton, sőt, mintha maga a szó is egyre inkább befeketedne, veszítene vonzerejéből. Ha valaki békéről beszél, azonnal gyanússá válik, és oroszbarát hozzáállással vádolják. Önt mennyire lepi meg ez a nagy fordulat? Mik az ezzel kapcsolatos alapvető benyomásai?

Az orosz-ukrán konfliktus kapcsán leginkább az Európai Unió háborúpárti hozzáállása lep meg. Nemcsak azért, mert bár a földrajzi közelség miatt a háború eszkalációja az európaiakat veszélyezteti leginkább, mégis ők alkalmazzák a legvérmesebb retorikát, hanem a közösség történelmi múltja miatt is.

Diplomatikus megfogalmazás, hogy az EU a békéhez való viszonyában „fordulatot vett” volna: az unió manapság egyenesen

Való igaz, hogy az azonnali békekötés gyakorlatilag a támadó fél – vagyis a Magyarország kormánya által is agresszornak nevezett, terjeszkedő háborút folytató putyini Oroszország – kvázi-győzelmét jelentené. Ebben talán nincs is igazán komoly vita a szemben álló nyugati politikai vezetők között. De vajon miért érzi úgy az egyik tábor, hogy érdemes megfizetni ezt az árat a békéért cserébe, és miért találja elfogadhatatlannak ugyanezt a másik oldal?

A kérdés inkább az, hogy Oroszországon és Ukrajnán kívül miért érzi egyetlen ország vagy közösség is úgy, hogy ennek a konfliktusnak bármely fél abszolút vagy kvázi-győzelmével kell zárulnia, sőt ezért neki érdemes bármiféle árat fizetnie. Az a véleményem, hogy

Ezzel szemben geopolitikai, gazdasági és pénzügyi érdekeltjei annál inkább vannak. Ezek a szereplők pedig a nyugati fősodratú média közreműködésével eddig példátlan méretű nemzetközi mozgalmat generáltak Ukrajna mögé, azt a hamis látszatot keltve, mintha a „Jó és a Rossz” küzdelme zajlana, természetesen egyértelmű szereposztással. Ez egy 20. századból átemelt, jól bevált, valóban nagy hatással bíró marxista módszer nyugati alkalmazása. Csakhogy a kép ennél jóval árnyaltabb. Arról nem is beszélve, hogy a politikai döntéshozatal nincs összhangban a társadalmi elvárásokkal, így amikor az ár tényleges megfizetésére kerül sor, akkor az emberek már jóval kevésbé elszántak, mint ahogy azt a vezetőik láttatni szeretnék.

Németországnak pontosan milyen szerepe van ebben a folyamatban?

A békéltetés folyamatában semmilyen; Németország nem tényező. Németország néhány évvel ezelőtt még amiatt aggódott, hogy az uniós határok védelmét szolgáló kerítések milyen „sérüléseket” okoznak az illegális migránsoknak –

valamint közös lőszerbeszerzést szorgalmaz az uniós színtéren. A következetlen politika és a nagyhatalmi érdekeknek alárendelt szerep teljesen kizsigerelte Németországot, amely mögött sorra gyűlnek a „keselyűk” arra várva, hogy betölthessék helyette Európa vezető pozícióját.

A helyzetet még súlyosabbá teszi, hogy a németek önsorsrontó viselkedése nemcsak saját nemzetükre gyakorolt negatív hatást az elmúlt években, hanem az egész Európai Uniót sokadrangú szereplővé tette úgy politikailag, mint biztonságpolitikailag és gazdaságilag, amelynek következtében a kontinens ma, amikor az új világrendváltás zajlik, a szó szoros értelemben nem kap széket a tárgyalóasztalnál.

Pár nappal ezelőtt Magyarországon járt Ferenc pápa, aki a Karmelitában tartott beszédében – mind tartalmilag, mind stilárisan jócskán túlterjeszkedve a „kötelező körökön” – egyebek mellett úgy fogalmazott: egyre inkább „a háború szólistái” kerülnek előtérbe, miközben „a békét éneklők” mintha eltűnnének. Erős szavak, nehéz lenne félreérteni őket. Akkor most – követve a nyugati elitek gondolatmenetét – maga a szentatya is oroszbarát?

A nyugati gondolkodásmód ma már nem mindenki számára kétségbevonhatatlanul követendő példa, több szempontból sem, ami az elmúlt fél évezred egyik legjelentősebb fejleményének tekinthető. Ez esetben sem javallott a nyugati elit gondolatmenetét követni: nem, Ferenc pápa nem oroszbarát.

ráadásul aki ilyet tesz, az nincs tisztában a béke jelentésével, de ami még aggasztóbb, hogy a jelentőségével sem.

Egyre erősebb „háborúpárti” nyomás éri Magyarországot. Vajon meddig tudunk ennek a nyomásnak ellenállni? Milyen erkölcsi, politikai, gazdasági stb. érveink maradtak, amiket még bevethetünk a jelenlegi pozícióink védelme mellett?

Minden érv a békepárti oldal kezében van, úgy is mondhatnánk, hogy kizárólag a békepárti oldalnak van érvkészlete. A háborúpárti oldal részéről az nem érv, hogy „Ukrajnának nyernie kell”, hanem egy szubjektív állítás, és épp ennek bizonyítására kellene jól alátámasztott érveket felmutatnia. Magyarország békepárti álláspontja ezzel szemben nemcsak szakmai érvekkel, de stabil társadalmi felhatalmazással is megtámogatott. A háborúpárti nyomásgyakorlás innentől kezdve túlhatol a Magyarország kormányával szemben tanúsított ellenszenven, és

Ez a legnagyobb „adu” Magyarország kezében.

(Nyitókép forrása: Kozma Zsuzsi-Kontra/Origó)