Ilyen önkéntesként az ukrán határon – az első harminc óra

Kolesár András írása

Ukrajnában kitört a háború. Mit tehet az egyszeri ember? Február 26-án reggel még azt sem tudtam, hogy mi lesz, hogy lesz, de a Jóisten ezt is megoldotta.

Szombaton 16 óra környékén írtam a Facebookon több csoportba, hogy megyek a határra, akinek van adománya, írjon. 18 órakor indultam, Budapestről. A fővárosban és környékén négy helyre mentem, majd útközben, Hatvannál elkanyarodtam Mátraszőlősre az utolsó csomagokért.

Sikerült telepakolni egy hétszemélyes VW Sharant. Az adományozók végtelenül kedvesek voltak, mindenki beszállt a benzinköltségembe, amennyivel tudott. Olyan 60 kilométerre lehettem Tiszabecstől, amikor elkezdtek jönni szembe az első ukrán rendszámos autók. Legtöbben kárpátaljai rendszámmal, de Kijev környékékől is szép számmal érkeztek, akadt egy-egy Donyeck környéki autó is. Fehérgyarmaton megálltam tankolni, és találkoztam két idős asszonnyal, akik 2016-ban Donyeckből menekültek Kijevbe,

Hajnal 3-kor érkeztem Tiszabecsre. Félrehúzódtam az út szélére, hogy a térképen megkeressem a kultúrházat, vagy bármit, ahol gyűjtik az adományokat. Egyszer csak megjelent előttem egy úr, és megkérdezte: 

– Jó estét, jó reggelt, nem tudom melyik van, mi járatban?
– Adományt hoztam, hová menjek?
– Ide tessék betolatni.

Mint kiderült, pont jó helyen álltam meg. Két cigány srác volt még ott, segítettek kipakolni. Pakolás közben elbeszélgettünk, mondták, hogy rengeteg ember jön át a határon. Kérdezték, hol alszom, mondom, a kocsiban. Jól kinevettek, majd meghívtak magukhoz Vámosorosziba. Végtelenül kedves volt velem az egész család, nem lehetek eléggé hálás Nektek: Zoli, Béci és Márkó. 

Négy óra alvással „feltöltődve” veselkedtem neki a reggelnek. Reggeli közben a családfő mesélt az elmúlt napok eseményeiről.

és az összes fekete-szürke-fehér galléros átjött a határon, drága terepjárókban, és kérdés nélkül fizettek vámot az autónként (!) 30-130 millió forint készpénz mellett rengeteg aranyra.

Megtudtam, hogy a „Guszti” fejenként 35 ezret kér a menekültektől egy budapesti fuvarért. Igazán szégyellhetné magát, a határbüfével egyetemben, akik ugyan eddig is 800 forintért adták a zacskós levest, de most mindenre rádobtak még pár száz forintot. Enyhe kritika érte még Vámosoroszi polgármesterét is, akit a háború kirobbanása után három nappal sikerült előkerítenie a jegyzőnek, mert nem tartózkodott a faluban. Addig a lakosok nem tudtak szállást kialakítani az önkormányzati épületekben, így a helyiek saját házaikban szállásolták el akit tudtak. Azt is megtudtam, hogy különösen nagy szerepe volt a helyi cigányságnak a szerveződésben, mert az első napon a határnál szerintük alig volt fehér ember a tiszabecsi átkelőnél, aki fogadta a menekülteket. A helyi vállalkozók („pénzesek”) közül csak kevesen segítettek,

Aki havi 60 ezerből él meg közmunkásként, az is megkent 100 szendvicset, és ment a határátkelőhöz osztani. Mindenki abban segített, amiben tudott.

Mesélték azt is, hogy a kárpátaljai magyarok nem akarnak harcolni egy olyan Ukrajnáért, ahol nem használhatják szabadon az anyanyelvüket, ezért a magyar férfiak közül sokan átszöktek a zöldhatáron. Volt olyan is, aki csónakkal jött át a Tiszán, de volt példa arra is, hogy éjszaka, amikor a levegő is 0 fok köré esik, akkor úsztak át. Az átkelőknél a magyar oldalon

Aztán útra kerekedtünk: irány a tiszabecsi határátkelőhely. Ott nem tudtuk hasznosítani magunkat, így Zoliék elmentek adományokért, én pedig Beregsurány felé vettem az irányt, ahol jelentkeztem a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál, hogy tudnék-e segíteni. Gyorsan telefonszámot cseréltem pár emberrel, majd nekiálltam és végigjártam a környező falvakat, polgármesterekkel beszéltem, és összekötöttem őket a Máltával, hogy ha tudnak szállást biztosítani, vagy szükségük van valamire akkor hatékonyan tudjanak szervezni.

Este lett már, mire visszaértem Vámosorosziba, ahonnan Tiszabecsre mentünk Zolival és Márkóval, hogy egy családot Szatmárcsekére vigyünk; majd különváltunk, mert nekem el kellett még vinnem egy anyukát és a másfél év körüli fiát Szamosszegre, ahol a rokonai várták a művelődési házban kialakított szálláshelyen.

Érdekességként elmesélem, hogy kábé 20 percig voltunk Tiszabecsen a szállást nyújtó családnál,

Szóval Szamosszegről vissza Vámosorosziba, ahol e sorok írásakor hajnali három van, nekem pedig ezer kilométer van a kocsimban és a lábamban, ezért nyugovóra térek.

Reggel hatkor indulok két srácért, akik segíteni jönnek Márkó és Béci helyett, mert ők vámosok és holnap nappali műszakjuk van. Őket fogják váltani.