Magyar civileken álltak bosszút: hetvenöt éve történt a gyantai vérengzés

Szomorú nap virradt a zömmel magyarok által lakott Gyantára 1944. szeptember 24-én, amikor is – sikeres utóvédharcok után – a magyar királyi honvédek elhagyták a falut – olvasható a Főtér.ro nevű romániai magyar portálon.

Mint írják, Gyanta, ez a dél-bihari falu a második bécsi döntést követően is román fennhatóság alatt maradt, és ez így maradt egészen a háború utolsó előtti évéig. És bár a lakosság mintegy egyharmada a magyarok által uralt területekre menekült, a települést mindaddig többé-kevésbé elkerülték a háborús kataklizmák.

1944 szeptemberében azonban a honvédség ellenoffenzívája nyomán Gyanta magyar kézre került, és ez végzetesnek bizonyult a falu magyar lakossága számára: ahogy a honvédek 24-én távoztak, még aznap bevonult a Leonard Mociulschi tábornok vezénylete alatt álló harmadik román hegyivadász hadosztály, és nyomában a környékbeli önkéntesekből verbuválódott zászlóalj.

Ez a rémálom kezdetét vette a gyantai magyarok számára – fogalmaz írásában a Főtér- „A helységet birtokba vevő egyik román alakulat vezetője, bizonyos Bridea hadnagy – vagy százados – azzal vádolta a helyi magyar civil lakosságot, hogy segítették a magyar reguláris sereget, és bosszúból megtorlást rendelt el, bár a helyi román lakosság körében többen is erősítették, hogy előbbiek teljesen ártatlanok” – magyarázza a portálnak Benkő Levente történész, aki azt is feleleveníti, hogy a gyantai dráma előzményeként előző nap, 1944. szeptember 23-án a Belényes melletti Magyarremetén és Kishalmágyon 36 magyar civilt lőttek agyon ugyancsak partizánkodás alaptalan vádjával, de megemlítette a székelyföldi kegyetlenkedéseket is.

A Főtér idézi a gyantai református egyházközség presbitériumának jegyzőkönyvét, amely szűkszavú tényszerűséggel dokumentálta az eseményeket:

„Szeptember hó 24-én vasárnap a honvédcsapatok utóvédje egy századnyi erővel elhelyezkedett a község utcáin s néhány óráig fenntartotta a nyomukba törő román 3. hegyivadász hadosztályt. Délután 4 órára visszavonultak s a falura törő román hadsereg a békés lakosságon töltötte bosszúját. Legyilkoltak 41 személyt, nagyrészt egyházunk híveit, embereket megvertek, asszonyokat, lányokat megbecstelenítettek, gyújtogatták a kertek alját, féktelenül raboltak, romboltak, s a környékbeli falvak román lakosságával karöltve elvitték a lakósok ingóságait, szekereit, állatait. E napon gyújtották fel ref. egyházunk lelkészi lakását, mely 1800-ban épült, tehát 140 éven át szolgált kisebb nagyobb átalakításokkal egyházunk lelkipásztorainak otthonául. A papi lakásnak csak puszta falai roskadoznak. Elpusztult benne a lelkészi család minden ingósága. Elveszett az egyház könyv- és irattára, minden kegyszere egy darab úrasztali tányér kivételével.”

Mint írják, a vérengzés legfiatalabb áldozata egy kétéves kislány, a legidősebb egy 71 éves férfi volt. A mészárlásnak egy kivételével magyar áldozatai voltak: egy román férfi, bizonyos Ludovic Todinca a magyar feleségével és tizenéves gyerekeivel maradt, amikor a kivégzés előtt felajánlották neki az elvonulást – ugyanis családjának nem kegyelmeztek. Más románok, ha nem is tudták megakadályozni a vérengzést, magyarokat bújtattak: így tett a falu orvosa is, aki az éppen munkatáborban tartózkodó református lelkész feleségét és gyerekét bújtatta – emeli ki a Főtér.

Kitér arra is a megemlékező cikk, hogy a gyantai mészárlás egyenes következménye lehetett azoknak a románellenes atrocitásoknak, amit a magyar honvédség egyes alakulatai követtek el az 1940-es bevonulás után.

Benkő Levente szerint a magyarok és a románok által elkövetett mészárlások emléke épp ezért lehetne egy alap arra, hogy a közösen tárják fel ezeket, ezzel pedig – szimbolikusan – de virágot tehetne mindenki a másik emlékművére vagy sírjára. „Az 1940 és 1944 őszi tragédiák érzésem szerint elevenen élnek a köztudatban. Egyértelmű, hogy mind a magyar, mind a román fél az övéit siratja, ez így van rendjén, ez így természetes. De érzésem szerint ez a hivatásos történetkutatás és -írás szintjén is így van, nem nagyon mutatkozik a szándék, hogy ki-ki a sajátjai által elkövetetteket mindkét fél forrásait használva feltárja. Én azt tartanám helyénvalónak – s ebben magam is érintett vagyok –, ha a román embernek volna ereje virágot vinni a magyar áldozat sírjára vagy emlékművére, s a magyarnak is a román áldozat sírjára; egyben a román történésznek volna ereje megírni a saját románjai által elkövetetteket, de a magyarnak is volna ereje ugyanezt megtenni a sajátjai esetében. Számomra nem az a kérdés, hogy ki kezdte, hanem az, hogy ki hagyja abba elsőnek.”