Támasz nélkül – az andorrai vereség pszichológus szemmel

„Számos példát láthattunk már arra, mekkora szerepe van a mentális felkészültségnek, akár a teljesítményben, akár a hullámvölgyek átvészelésében vagy a kudarcok feldolgozásában. Hihetetlennek tűnő győzelmek és vereségek tanúi lehettünk: ilyen volt például Roger Federer kettős szetthátrányból, breakpoint–ról nyert Grand Slam meccse, vagy a tavalyi NBA nagydöntőben a Cleveland 1–3-as hátrányból való felállása. Vannak meccsek, amikre épp ellentétes okokból fogunk sokáig emlékezni, mint az MKB Veszprém kilenc gólos előnyről elvesztett BL–döntője vagy a 2000-es olimpián a női válogatott hat gólos vezetésről elbukott bajnoki címe. Utóbbiról Kökény Bea azt nyilatkozta, „ez a seb soha nem fog begyógyulni.”

A magyar labdarúgó-válogatott megítélése a tavaly nyári hőskultuszból a végletes leértékelésbe váltott át, amikor a mezüket vetették le a játékosokkal. Ha valaki ennyi értékítéletet kap a személyére vonatkozóan és ennyire szélsőséges indulatok céltáblájává válik, nagyon lényeges lenne, hogy egy empatikus, nem ítélkező közegben nyíltan beszélhessen az érzéseiről és a gondjairól. Erre azért is van szükség, mert a feldolgozás minősége alapvetően befolyásolja a jövőbeni teljesítményt.

A Testnevelési Egyetemen itthon is bőven képeznek sportpszichológusokat, akik többek között a vereségek feldolgozásában is segíthetnek, mégsem alkalmazzák őket a futball–válogatottnál – míg más sportágakban elismerik a sportpszichológiai munkát. A segítő beszélgetésen túl természetesen számos (bizonyítottan hatékony) módszerrel tudják segíteni a sportolókat céljaik megfogalmazásában, motivációjuk fenntartásában és teljesítményük maximalizálásában. A sportolói lélektan nem abban merül ki, hogyha kiköpi a tüdejét a játékos a címeres mezért, akkor nyerünk, ha meg nem, akkor veszítünk.

A meccsről szóló videókat nézve nem lehet szó nélkül elmenni a történtek mellett. Dzsudzsák nyilatkozatát látva szinte könnybe lábad az ember szeme. Ott áll egy teljesen megtört ember, aki arról szónokol, mennyire egyedül érzi magát és mennyire nem bírja a csapatkapitánysággal járó terhet egyedül viselni. Az egyik riporter bemutatja milyen, amikor valakinek nulla empátiája van, de már meg sem lepődtünk rajta, mert az olimpián is csupa badarságot kérdeztek egy–egy sikertelen szereplést követően. Ne, nehogy támogassuk az óriási szégyenbe kerülő, céltáblák tömegét magára akasztó játékosunkat, aki évek óta szívét–lelkét kiteszi, inkább savazzuk. Bravó.

Nézzük tovább, mik voltak még. Azok a szurkolók, akik pár napja a himnuszt énekelték egy 3–0-ás vereség után, most pocskondiázzák a játékosokat, levetetik a mezüket. Ambivalens érzések kavarognak bennünk. Tényleg nem elfogadható egy ilyen meccset elveszteni, de ezt valószínűleg a játékosok is tudják. Főleg az egy évvel korábban történtek fényében nehéz ezt feldolgozni. Teljesen érthetetlen az egész. A nemzeti 11 szereplése és a szurkolók reakciója egyaránt. Néhányukat motiválatlansággal vádolják, pedig nehéz elképzelni, hogy ha valaki magára öltheti a magyar mezt, eszébe juthat a vereség. Mint egykori sportolók, jelenleg sportpszichológiai cikkek és könyvek tömegét olvasók tudjuk, hogy egy–egy meccs előtt vagy közben rengeteg olyan tényező van, ami megváltoztathatja a játékunkat pozitív és negatív irányba egyaránt.

Eszünkbe jut, hány leendő és végzett pszichológussal beszélgettünk arról, mennyire degradálják a pszichológia tudományát, mennyi buta gondolatot hallunk sportolóktól, edzőktől és szakvezetőktől a pszichológia sportban való alkalmazásáról. Vajon kamu adatokat szolgáltatna a tudomány az embereknek? Nyugatabbra miért használnak már a legtöbb klubnál szakembert? Illetve Storck hazájában is sikeresen alkalmazott sportpszichológiai elemeket miért nem lehet beépíteni a válogatott felkészülésébe? Itthon miért csak a csapatok kis százaléka nyitott a pszichológiai segítségnyújtásra? A sportpszichológus nem lát a fejedbe és a személyiségedet sem akarja megváltoztatni, csak segít abban, hogy a maximumot hozd ki magadból és sikerhez segítsd a csapatot, jelen esetben az országot. Ez kinek rossz? Ha az effajta segítségtől félsz, akkor a pályára való vagy? A szövetség miért nem fordít erre pénzt? Nincs egy értelmes ember sem, aki látná ennek szükségét? Akkor nézze vissza Dzsudzsák Balázs interjúját a meccs után és vegye észre, hogy egyéni és csapat szinten is szükség van a segítségre, ami nem fog magától megoldódni.

Szurkolóként is tudunk tenni azért, hogy könnyebb legyen számukra a továbblépés: ne csak a siker idején örüljünk együtt, hanem az ilyen hullámvölgyből is segítsünk nekik kijönni. A részeges futball megmondóemberek negatív véleményének hallgatása és himnuszunk »balsors, akit régen tép« sorának fülünkben csengése helyett nézzünk előre, és támogassuk a srácokat.”