Európa félálomban – megnéztük, hogy állunk a sokat emlegetett stratégiai autonómiával

2023. május 01. 09:08

Élelmezésünk miatt nem kell aggódnunk, van autóiparunk is – de az önvédelmünk hiányos, a nélkülözhetetlen csipek terén meg nem állunk szinte sehol. Megvizsgáltuk, hol tart Európa a mostanában egyre többször emlegetett stratégiai autonómiájával!

2023. május 01. 09:08
null

Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban

 

Az előző hetekben olyan hangosan beszélt az európai stratégiai autonómiáról, az Egyesült Államokhoz képest önálló külpolitikai irányról Emmanuel Macron francia elnök, hogy ezúttal meg is hallották. Itt az ideje tehát megvizsgálni, miben is állhat ez a stratégiai autonómia azonkívül, hogy más szavakkal írjuk le a világ történéseit, mint az Egyesült Államok.

Négy stratégiai fontosságú területet – a csip-, az autó-, a fegyver- és az élelmiszeripart – áttekintve vizsgáljuk meg, lehet-e Európa stratégiai autonómiája több puszta degaulle-­ista szóvirágnál,

s ha igen, mennyire áll távol az autonómiától az öreg kontinens.

Az energetika természetesen szintén kardinális kérdés, az azzal kapcsolatos helyzetet ugyanakkor már sokszor és sok irányból, kimerítően tárgyaltuk.

Csip nélkül nincs jövő

Művelt értelmiségi körökben a jövő aranyának mostanában az adatot szokás nevezni – de mindez mit sem ér az adatot tárolni, számolni, vizualizálni és értelmezni képes szilíciumlapkák, a csipek nélkül. Az Egyesült Államok és Kína között melegedő új hidegháború – épp azon konfliktus, amelytől Macron elnök az európai stratégiai autonómia segítségével maradna távol – gyújtópontja is a csipipar:

Tajvan apró szigete az elmúlt évtizedekben kétharmados piaci részesedést ért el a világ félvezetőiparában, a fejlett csipek piacán pedig több mint 90 százalékosat.

Tajvani csiptechnológia nélkül jelen pillanatban nem képes meglenni senki,

sem az USA, sem a Kínai Népköztársaság, márpedig utóbbi saját integráns részének tekinti a szigetet, és évtizedek óta nyíltan bevallott terve, hogy újraegyesíti a köztársasági Kínát a szárazföldivel. A csipipar miatt a Tajvan feletti fennhatóság egyik szuperhatalomnak sem lehet mindegy, behozhatatlan előnyre tesz szert, aki elzárja a tajvani csipektől a másikat.

Nem csoda, hogy a csipipari stratégiai autonómia felé mind a népi Kína, mind az Egyesült Államok öles léptekkel halad, senki nem szeretne egy potenciális háborús zónától vagy saját riválisától függeni. Abban a tekintetben az Európai Unióra sem lehet panasz, hogy ezt a problémát kitűnően felismerte, s tavaly az Európai Bizottság bemutatta az euró­pai csipautonómiát megteremtő csiptörvényt, idén április végén pedig előzetesen meg is állapodott róla az Európai Parlamenttel. A törvény lényege, hogy 43 milliárd eurónyi piaci és állami forrást mozgósítva 2030-ra 20 százalék fölé emeljék az EU piaci részesedését a csipgyártásban.

Csip nélkül nincs semmi: zajlik a munka a tajvani UMC csipgyárban <br> Fotó: AFP / Sam Yeh
Csip nélkül nincs semmi: zajlik a munka a tajvani UMC csipgyárban
Fotó: AFP / Sam Yeh

Van ide honnan felkapaszkodni. 1990-ben, a személyi számítógép és az internet hőskorában 44 százalékkal még az öreg kontinens volt a világ csipiparának központja, vertük a 37 százalékon álló USA-t és a 19 százalékot birtokló Japánt is, Kína pedig – sem Tajvan, sem a népköztársaság – még a fasorban sem volt. 2020-ra 22 százalékkal Tajvan (és a TSMC) a piacvezető, Dél-Korea (és a Samsung) 21 százalékkal követi, a népi Kína és Japán 15-15 százalékon áll, az Egyesült Államok 12-n, Európa 9-en, a világ maradéka pedig 6 százalékon osztozik.

A nagy európai csipipari összeomlás a 2000-es évek elején következett be, amikor a kedvezőbb befektetési feltételek és az olcsó munkaerő miatt a csipgyártók felfedezték maguknak Kelet-Ázsiát, s ott is maradtak. A csökkenő európai gyártási kapacitás azzal a kellemetlen következménnyel is járt, hogy

a kontinens csipimportjában a hidegháborús szembenállás felől nézve megdöbbentő fejlemények zajlottak le.

2017 és 2020 között, azaz mindössze három év alatt (!) 26-ról 63 százalékra lőtt ki Kína részesedése az európai csipimportban, mégpedig a „baráti” demokráciák rovására. Tajvan részaránya 12-ről 3 százalékra zuhant, Japáné 8-ról 6, az USA-é 4-ről 2 százalékra mérséklődött.

Az európai csiptörvény legfontosabb pillére a közös csipkezdeményezés, melyben az EU tagállamai Izraellel, Törökországgal, Norvégiával, valamint kutatóintézetek és csipipari szereplők százaival koordinálják befektetéseiket. A második pillér pedig egy 30 milliárd eurós támogatási keret olyan csipeket gyártó üzemek létrehozására, amilyenekhez hasonlók – akár a felhasznált anyagok, akár az alkalmazott félvezető-technológia fejlettsége, akár az alkalmazási terület tekintetében – még nincsenek az unióban.

A 20 százalékos csippiaci részesedés nem légből kapott célszám:

a világon legyártott csipeknek épp a 20 százalékát fogyasztja el Európa,

miközben csak 9 százalékát termeli meg.

A 20 százalék tehát épp a stratégiai autonómia szintje – lenne. A brüsszeli Bruegel gazdasági kutatóintézet ugyanakkor úgy látja, az EU 2030-ra legnagyobb igyekezete ellenére is nettó csipimportőr marad, s Kína példáját használja bizonyítéknak: bár a népköztársaság nyolc éve dollármilliárdokat mozgósítva próbál leválni csipügyben a nyugati ellátási láncokról, eddig nem ért el sikert. A csipgyártáshoz szükséges – legfőképpen Kína birtokában lévő – ritkaföldfémek, a legkülönfélébb térségek által dominált gyártási fázisok és a Nyugat kezében lévő technológia egyvelegéből inkább következik stratégiai interdependencia, mint stratégiai autonómia.

Csipipari beruházások
Bár a csiptörvényből még nem lett uniós jogszabály, a csipipar már kiszagolta, miről is szól: Európa ringbe száll a csipipari beruházások globális támogatási versenyében. Ennek megfelelően megérkeztek az első bizalomgerjesztő befektetések – csak éppen borzasztóan sok állami támogatás mellett, a támogatási versenyt ugyanis az EU-n belül kiütéssel megnyerte Németország. Csak Drezdában és környékén 5,1 milliárd eurót fektet be a legnagyobb német félvezetőgyártó, az Infineon, hárommilliárdot a Bosch, egymilliárdot az emírségekhez köthető GlobalFoundries, 350 milliót az amerikai Vishay, és iparági források szerint a TSMC is tárgyal drezdai gyártókapacitás létesítéséről. A Saar-vidéken hárommilliárd eurót fektet be a szintén amerikai Wolfspeed. Az igazán nagy dobás ugyanakkor az Intel két új magde­burgi félvezetőgyára 17 milliárd euróért, amely 2027-re készül el. Az amerikai processzoróriás emellett 12 milliárd euróért megduplázza termelőkapacitását az írországi Leixlipben, és 4,5 milliárd euróért Olaszországban is építkezik, hasonlóan a francia–olasz STMicro­electronicshoz. Azonban megkérik az árát: európai befektetéseihez az Intel 10 milliárd eurót kap az európai adófizetők pénzéből, s ezt mind a beruházásokból nem részesülő, fejletlenebb EU-tagállamok, mind Európa saját csipipari cégei igazságtalannak érzik.

Bár a csiptörvényből még nem lett uniós jogszabály, a csipipar már kiszagolta, miről is szól: Európa ringbe száll a csipipari beruházások globális támogatási versenyében. Ennek megfelelően megérkeztek az első bizalomgerjesztő befektetések – csak éppen borzasztóan sok állami támogatás mellett, a támogatási versenyt ugyanis az EU-n belül kiütéssel megnyerte Németország. Csak Drezdában és környékén 5,1 milliárd eurót fektet be a legnagyobb német félvezetőgyártó, az Infineon, hárommilliárdot a Bosch, egymilliárdot az emírségekhez köthető GlobalFoundries, 350 milliót az amerikai Vishay, és iparági források szerint a TSMC is tárgyal drezdai gyártókapacitás létesítéséről. A Saar-vidéken hárommilliárd eurót fektet be a szintén amerikai Wolfspeed. Az igazán nagy dobás ugyanakkor az Intel két új magde­burgi félvezetőgyára 17 milliárd euróért, amely 2027-re készül el. Az amerikai processzoróriás emellett 12 milliárd euróért megduplázza termelőkapacitását az írországi Leixlipben, és 4,5 milliárd euróért Olaszországban is építkezik, hasonlóan a francia–olasz STMicro­electronicshoz. Azonban megkérik az árát: európai befektetéseihez az Intel 10 milliárd eurót kap az európai adófizetők pénzéből, s ezt mind a beruházásokból nem részesülő, fejletlenebb EU-tagállamok, mind Európa saját csipipari cégei igazságtalannak érzik.

Harc az autóiparért

A csipekhez képest nem kevésbé stratégiai ágazat Európában az autóipar. A közúti közlekedés már-már közhellyé vált gazdasági jelentőségén túl –

miszerint ha nincs mivel menni, a gazdaság sem megy

– Európa gazdasági szíve, a német–visegrádi régió a végletekig függ az autóipartól, a szektor részesedését a magyar GDP-ben Palkovics László akkori technológiai és ipari miniszter tavaly szeptemberben 25 (!) százalékra tette.

A számok alapján ebben az ágazatban kevésbé az a kérdés, hogy Európa bír-e stratégiai autonómiával, sokkal inkább az, hogy meg tudja-e tartani.

Az Európai Unió újautó-piacán – amelybe az összehasonlíthatóság érdekében a szövetséget 2020-ban elhagyó Egyesült Királyságot is belevette az Európai Autógyártók Szövetsége – 2016 és 2021 között lassan, de folyamatosan és tendenciaszerűen 25-ről 27,4 százalékra nőtt az EU-n kívüli országokból importált járművek részaránya. Ez önmagában nézve nem nagy elmozdulás, de az importszerkezetet részletesen áttekintve kellemetlen meglepetés.

Az, hogy az európai gyártók EU-n kívüli gyárai a közepes jövedelmű országok között helyüket stabilizáló Törökországból és Dél-Afrikából Marokkóba és Mexikóba helyeződnek át, stratégiai kitettséget nem jelent, ahogy az sem, hogy a dél-koreai cégek letaszítják a trónról a japán autómárkákat.

Az viszont már elgondolkodtató, hogy az USA-ból származó járműimport 2016 és 2021 között a piac zsugorodása ellenére is enyhén növekedni tudott,

a Kínából származó import pedig egyenesen felrobbant, öt év alatt meghétszereződött,

és már jócskán meghaladja az amerikait. Nem nehéz kitalálni, hogy ez a trend a kínai elektromosautó-forradalomnak, amerikai oldalról pedig a Teslának köszönhető. Az amerikai márka 20 százalékos részesedésével utcahosszal vezeti az európai elektromosautó-piacot. S míg a brit Motor1 felmérése szerint Kína újautó-piacának a 95 százalékát saját gyártású járgányokkal fedi le, nálunk ez az arány 78 százalék, s ha az európai elektromosautó-fejlesztések nem érik be a kifejezetten innovatív amerikaiakat és a kínaiakat, az európai stratégiai autonómia ezen a kulcsfontosságú területen alighanem gyengülni fog.

Adminisztratív eszközökkel persze megoldható, hogy a kínai autók ne juthassanak be az EU-ba – de Kína akkumulátoripari dominanciája és ritkaföldfémek feletti uralma miatt nem biztos, hogy érdemes vele ujjat húzni ezen a területen.

Készülnek a Mercedesek a németországi Sindelfingen gyárában <br> Fotó: AFP / Bernd Weissbrod / DPA
Készülnek a Mercedesek a németországi Sindelfingen gyárában
Fotó: AFP / Bernd Weissbrod / DPA

Fegyvertelenül

Persze az öreg kontinens Rajnát rekeszthet a modern csipjeivel és a földet egy töltéssel kétszer megkerülő elektromos autóival, ha egy kinetikus támadással szemben nem tudja megvédeni magát. Stratégiai autonómia nincs fegyverautonómia nélkül. Márpedig az európai magabírásnak igencsak volna még tere a fejlődésre: bár az előző évek a folyamatos fegyverkezésről szóltak, s 2021-ben rekordmagasra, 214 milliárd euróra rúgtak a védelmi kiadások, az európai országok tavaly őszig még 230 milliárd eurónyi katonai fejlesztést jelentettek be.

Ebből azonban az európai fegyveripar helyett jelentős részben a külföld profitál

– azért, mert az EU ennyi fegyvert nem képes egyszerre gyártani, hiába léteznek 2015 óta adókedvezmények a kontinensen belüli fegyver­vásárlásra, s hiába indult az ukrajnai háború kapcsán közös fegyverbeszerzési program is. Jól illusztrálja a helyzetet, hogy Lengyelország hatalmas, 14,5 milliárd eurós katonaieszköz-beszerzését szőröstül-bőröstül elvitte Dél-Korea, mert a németek képtelenek lettek volna mindent időre leszállítani.

David Chour, a legnagyobb cseh fegyvergyártó, a Czechoslovak Group pénzügyi igazgatója a Politicónak azt nyilatkozta, „az európai védelmi ipar problémája az, hogy ahhoz szoktunk hozzá, hogy nagyon kis szériában, hosszú időn át gyártunk komplex fegyvereket, ami békeidőben megfelelő”.

Ez alól talán egyedül a szinte minden területet felölelő, masszív kapacitásokkal bíró francia fegyveripar a kivétel,

amelyet a politikai vezetés tudatosan az Európán kívüli és belüli kétoldalú kapcsolatok építésére használ – amikor például Ausztrália tavaly kihátrált a francia atom-tengeralattjárók megvásárlásából, Franciaország menten átirányította őket Görögországba, és stratégiai partnerséget is ígért a görögöknek a törökökkel szemben. A Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet által vizsgált, 2018 és 2022 közötti négyéves időszakban a francia fegyveripar a globális export 11 százalékát adta, exportvolumene 44 százalékkal nőtt a 2013–2017-es időszakhoz képest – de zömmel, 44 százalékban Ázsia és Ausztrália volt a felvevőpiaca, s további 34 százalékot vitt el a Közel-Kelet, Európára így nem kifejezetten koncentrált a kontinens legerősebb fegyvergyártója.

Mindeközben kilőtt a fegyverimport is: a NATO európai tagországainak fegyver­importja 65 százalékkal nőtt az előző négyéves időszakhoz képest.

Ez a növekmény azonban egy az egyben amerikai fegyverekre ment el,

amelyek az európai NATO-országok importjának kétharmadát adták, Franciaország 8,6 százalékkal kullogott az USA mögött, a harmadik legfontosabb importforrás pedig Dél-Korea volt 4,9 százalékkal.

Nagyobb felbontásért kattintson jobb egérgombbal a képre, majd válassza a „Kép megnyitása új lapon” opciót!
Nagyobb felbontásért kattintson jobb egérgombbal a képre, majd válassza a „Kép megnyitása új lapon” opciót!

Ráadásul a fegyveripari autonómia problémái nem állnak meg a gyártási kapacitás hiányánál:

a szükséges nyersanyagok jelentős része nem az EU-ból származik,

s olyan triviális dolgokból is hiányt szenvedett a múlt évben, mint a csomagolóanyagok, a lőporgyártáshoz szükséges cellulóz vagy a szintetikus gumi. Jiří Hynek, a Cseh Védelmi Ipari Szövetség elnöke szerint golyóálló mellényt ma nem tudna Európa gyártani ázsiai – kínai – importalapanyagok nélkül. Így pedig borzasztóan nehéz stratégiai autonómiát építeni – az európai szuverenitástörekvés leggyengébb lába a katonai.

Ennivalóban jók vagyunk

Jóval szívderítőbb ugyanakkor a helyzet az élelmiszerek terén: Európa azért is állhat határozottan ellen az Egyesült Államok nyomásgyakorlásának a génmódosított élelmiszerek ügyében, mert – mint az az Ökológiai Mezőgazdasági Mozgalmak Nemzetközi Szövetségének (IFOAM) elemzéséből kiderül –

és nem függ az importtól annyira, hogy az alááshatná az élelmiszer-biztonságot. Kivételt kizárólag a nem létfontosságú olajos magvak, illetve a takarmánygyártáshoz használt alapanyagok, valamint a döntő részben Oroszországból és Belaruszból származó műtrágya képez.

Az Európai Bizottság maga is határozottan állítja: nem áll fenn az EU-ban az élelmiszerhiány veszélye. Sovány tejporból kétszeresen, olívaolajból 140, disznóhúsból 120, vajból, sajtból, szárnyas­húsból, marhahúsból, gabonából 100-110 százalékban önellátó az unió, és még az IFOAM által kivételként említett olajos magvakból is megtermeli szükségleteinek a 60-70 százalékát.

Az tehát kijelenthető, hogy sikerült elérni az európai élelmiszer-szuverenitást,

s igazán nem is fenyegeti semmi – ez az európai együttműködés egyértelmű sikere.

Ráadásul e területtől az európai intézmények a messzemenőkig távol tartják a politikai csatározásokat, a Magyar­országnak járó agrártámogatások befagyasztásáról még a Brüsszel–Budapest-viszony legsötétebb óráiban sem esett szó, s az Európai Bizottság csendesen kimentette a mezőgazdaságot az Ursula von der Leyen által hivatalba lépésekor nagy dérrel-dúrral bejelentett „Green New Deal” zöldítő intézkedéseinek hatálya alól: ciklusa alatt az EU megengedte a tagállami kormányoknak, hogy bizonyos környezetvédelmi szabályok figyelmen kívül hagyásával további területeket vonjanak be az élelmiszer-termelésbe.

Ez az EU termőföldjének biodiverzitási okokból parlagon hagyandó 6 százalékát – egy hollandiányi területet – érinti. Emellett ellátásbiztonsági okokból lejjebb csavarták a bioüzemanyag előállításának pénzügyi ösztönzőit is, hogy a gazdák inkább az élelmiszer és a takarmány előállítására fókuszáljanak, ne ehető dolgok elégetésére.

Szüretelés Olaszországban: élelmezési válság nem fenyegeti Európát <br> Fotó: Shutterstock
Szüretelés Olaszországban: élelmezési válság nem fenyegeti Európát
Fotó: Shutterstock

2023 tavaszán tehát vesztésre áll az európai stratégiai autonómia. A csipszükségletének a felét sem megtermelő kontinensünk digitális rendszereit Tajvan kiesése ma földhöz vágná,

ahogy az önvédelmünkhöz szükséges fegyvereket sem tudjuk Európán belül előállítani

– mindkét tekintetben függünk az USA-tól és a távol-keleti demokráciáktól, s az orosz–ukrán háború, majd a szankciós politika következtében az energiafüggőségünk is ebbe az irányba mozdul majd. Cserébe viszont az európai élelmiszer-szuverenitás jól tartja magát, és autószuverenitás is létezik, ha erodálódik is.

Összességében azonban a helyzet nem rózsás: le a barettel az előtt, aki ma képesnek érzi magát európai stratégiai autonómiát építeni!

 

Nyitóképen: Emmanuel Macron elnök a Charles de Gaulle, Franciaország (és ezzel az EU) egyetlen nukleáris meghajtású repülőgép-hordozója fedélzetén. Fotó: AFP / Ludovic Marin / POOL 

Kapcsolódó cikkek

Összesen 42 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Akitlosz
2023. május 02. 02:32
Ameddig Amerika európai országokat tart megszállva, ameddig európai országok NATO tagok, addig semmiféle stratégiai autonómia nincsen, nem lesz és nem is lehet.
almaska
2023. május 01. 20:01
"Az tehát kijelenthető, hogy sikerült elérni az európai élelmiszer-szuverenitást," Kijelenthető az is hogy ha csak a végeredményt vesszük figyelembe pl, az aratást, a tejpor vagy a sajtkészítést, akkor az élelmiszer-szuverenitást valóságnak tekinthetjük. Viszont problémás lesz a helyzet ha valóban létre kell hozni ezt saját erőből. A műtrágyaimport nélkül vagy pl, a takarmányimport nélkül, talán újra kellene számolni hogy valójában mennyire telik az európai élelmiszer-szuverenitás megteremtése.
pollip
2023. május 01. 15:33
Ruhával és cipővel sem tudja saját magát ellátni az unió.
Dezsőke
2023. május 01. 14:29
Európának európainak kell lennie. Európa elsősorban az európaiké. Európát az európaiaknak kell megvédelmeznie. Európa gazdasági érdekeiért Európának kell kiállnia. Európa nem olvadhat massává az unióban. Európa és nemzeteinek arcát őríznünk kell. Európáért az európaiak felelősek.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Ezek is érdekelhetik