Folytassa, hadúrnő? – Észtország választ a háború árnyékában

Greczula Levente László írása a Mandiner hetilapban

Vannak családok, ahol miniszterelnöknek lenni afféle hagyomány. A görögöknél ilyen például a Papandreu és a Micotakisz család, Észtországban pedig úgy tűnik, hogy a Kallasoknál létezik ez a szokás. A tallinni kabinetet 2002–2003-ban Siim Kallas irányította, húsz évvel később pedig lánya, Kaja lett a miniszterelnök.

egyik apai dédapja, Eduard Alver pedig Észtország függetlenedésének egyik vezéralakja volt 1918-ban. Az észt történelmet családi hagyományként is magába szívó, jogász végzettségű Kaja Kallas a kormányon töltött napok számát tekintve már régen lekörözte papáját, március 5-én pedig olyan bravúrra készül, ami Siim Kallasnak sosem sikerült: minden bizonnyal választást fog nyerni.

Hogy rátermett politikus, azt kevesen vonják kétségbe Észtországban és Európában. 2021-ben a balliberális Észt Középpártból (EK), az Észt Konzervatív Néppártból (EKRE) és a jobboldali Szülőföld formációból álló kabinetet leterítette egy hivatali visszaélési botrány, ekkor lépett a képbe a liberális Észt Reformpártot vezető Kaja Kallas, és felkérte partnernek a kormányzáshoz az addigi miniszterelnök Jüri Ratas Észt Középpártját.

ám a frigy nem volt hosszú életű, ugyanis tavaly nyár elején Kallas pártja szerette volna törvénybe foglalni, hogy már az óvodákban el kell kezdeni az észt nyelv oktatását, amit a partner nem volt hajlandó elfogadni.

„Amikor miniszterelnök lettem, azt ígértem, hogy minden erőmmel az észt nemzet jövőjének építésén fogok dolgozni. (…) Az észt nyelv ismerete ennek egyszerre előfeltétele és fundamentuma” – mondta akkor Kaja Kallas. Mivel Észtországban az orosz etnikumú lakosság aránya majdnem huszonöt százalék, az orosz–ukrán háború kontextusában nehéz nem az ottani oroszok ellen irányuló lépésként értelmezni a javaslatot. Hiába számít az oroszokkal való szembenállás afféle nemzeti minimumnak Tallinnban, az EK-nak ez már sok volt, elvégre a választójoggal rendelkező oroszok körében ő a legnépszerűbb párt. De erről majd később.

Ez már hasonlít arra a Kaja Kallasra, akit az ukrajnai háború kapcsán Európa közvéleménye megismerhetett. Kevés nagyobb héja van nála ma az európai miniszterelnökök között. Talán mindenkinél korábban követelte, hogy az Európai Unió szankciókat vezessen be Moszkvával szemben,

Az Észt Középpárttal való szakítás után viszonylag gyorsan előhozakodott egy új kormánykoalícióval, amelyben a Szülőföld és a Szociáldemokrata Párt (SDE) kapott helyet. Két viszonylag kis pártról van szó, előbbinek 12, utóbbinak 9 mandátuma van a Riigikoguban. Az észt politikában egyébként nem számít különlegesnek, hogy eltérő profilú pártok alkotnak koalíciót, ami alaposan megnehezíti azoknak a dolgát, akik a választás előtt a következő kormány összetételére tippelgetnek.

Ami a számokat illeti, a logója után Mókuspártnak becézett Észt Reformpártnak nincs oka az aggodalomra: a friss felmérések alapján a szavazatok 30 százalékára számíthat, ami nagyjából megfelel a legutóbbi, 2019-es választáson elért eredményének. Persze az elmúlt négy év egyáltalán nem volt ilyen sima: a fentebb vázolt kormányválság azért jócskán megtépázta a párt nimbuszát is,

Az Észt Középpárt jócskán megsínylette a hivatali visszaélési botrányt és a Kallasszal közös kormányzást is, nem beszélve az orosz–ukrán konfliktus elmérgesedéséről. A nagy múltú formáció – az 1991-ben újra függetlenné vált ország egyik első pártja – az utóbbi időben egyre kevésbé volt vonzó, mostanában 15 százalék köré mérik.

A második legnagyobb frakcióra az Észt Konzervatív Néppárt számíthat. A nacionalista pártot a 47 éves Martin Helme vezeti, 2020-ban az édesapjától, Mart Helmétől vette át a tisztséget. Úgy tűnik, nem csak Kallaséknál népszerű pálya a hivatásszerű politizálás Észt­országban. Az EKRE a 2010-es évek közepétől folyamatosan képes volt növelni népszerűségét, így kijelenthető, hogy már nem csak a neonácik szavazataira számíthat. A vonalasan jobboldali erő 20 százalék körüli eredményekkel szerepel a közvélemény-kutatásokban.

Ahogy fentebb már szó volt róla, nehéz megjósolni, hogy a következő kormány milyen összeállításban kezdi majd meg a munkáját. Az valószínűnek tűnik, hogy a Kallas-kabinet mostani formájában nem folytathatja majd a munkáját, mert mind az SDE, mind a Szülőföld elhullajtott pár százalékpontnyi népszerűséget a legutóbbi választás óta. Mindenképpen érdekes lehet a fekete lónak számító Észtország 200 (E200) szereplése – a 2018-ban Kristina Kallas (a kormányfőnek csak névrokona) vezetésével megalakult liberális formáció akár 15 százaléknyi szavazatot is begyűjthet vasárnap.

Az észt választásoknak az az érdekességük, hogy a választókorú lakosság egy része egyáltalán nem vehet részt rajtuk: 

A huszadik századi történelem Észtországgal is igazságtalan volt: az 1940-es megszállás után a moszkvai vezetés parancsára tömegeket deportáltak hazájukból a Szovjetunió távoli vidékeire, elhurcolták, megtizedelték vagy kivándorlásig üldözték az értelmiséget, az oroszokat pedig arra bátorították, hogy költözzenek a kis balti köztársaságba.

Ez ahhoz vezetett, hogy a rendszerváltozás idején minden harmadik észtországi lakos orosz nemzetiségű volt.

Tallinn akkor kikötötte: csak az kaphat állampolgárságot az 1940 után odaköltözött emberek közül, aki hűséget fogad az országnak, ismeri az alkotmányt, és megtanul észtül. Távoli nyelvrokonokként mi, magyarok sejthetjük a legjobban, hogy a nyelv elsajátítása nem kéthetes projekt. Ezek fényében nem is lehet meglepő, hogy

s viszonylag kis fogékonyságot mutat az integráció iránt.

Ez természetesen az orosz–ukrán háborúhoz kapcsolódó észt attitűdöt is furcsa fénytörésbe helyezi. Ami egy évvel ezelőtt Ukrajnával történt, az a balti ősfélelem valóra válása volt: az oroszok egyszer csak tényleg lerohantak egy országot. Vagy legalábbis kísérletet tettek rá. Az észtek, lettek és litvánok a NATO védőernyője alól persze nagyobb biztonságból figyelik az eseményeket, mint amekkorára az ukránoknak bármikor is kilátásuk volt, s pontosan tudják, hogy ennek híján hosszú küzdelmek árán megszerzett önállóságukat Moszkva hamar illékonnyá tehetné, ha akarná.

Ennek és az ország harminc éve görgetett oroszproblémájának tudatában nem számíthat jó választási szereplésre egy olyan politikus sem, aki nem Ukrajna feltétel nélküli támogatását és felfegyverzését ígéri a választóinak az utolsó pillanatig.

Ukrajna, az Oroszországon kívüli Európa legnagyobb területű országa éppen valami olyasmit tesz, amire az apró, alig egymilliós 
Észtország nem lenne képes:

Kaja Kallas hadúrnő harciassága tehát kifizetődőnek bizonyulhat március 5-én. De még az Észtország területének tekintélyes részét elborító mocsarakban is könnyebb száraz lábbal járható ösvényt találni, mint megjósolni, hogy mire mehet majd a kormányfő a sikerrel, és hogy meddig vezetheti majd a következő kormányt. Ki tudja, talán a Riigikogunak otthont adó Toompeai kastély is lápra épült. Az ottani talaj ingoványossága legalábbis ezt sejteti.

Nyitóképen: Irányt mutat: Kaja Kallas Tallinnban Ursula von der Leyen európai bizottsági elnököt fogadva. Fotó: AFP / Raul Mee