A szentestéhez vezető út, az advent a várakozás, az önmagunkba nézés, önazonosságunk keresésének időszaka – ám ezt a lelki folyamatot számos tényező nehezíti. Nemcsak bűneink, gyarlóságunk, de a külvilág folyamatos, már-már katatonnak ható lüktetése és legfőképp a minket körülvevő civilizációs közeg meghasonlása. A tudományok köréből a teológiát száműző, helyére az Ész mindenhatóságát állító, a lelkiismeret-furdalását jóemberkedéssel enyhítő „modern nyugat” valójában egyre kevesebbet tud saját magáról és a Jóról. Meghasonlott.
Pedig az önazonosság a társadalmi kohézió sarkalatos eleme. Enélkül az emberek bármely közössége – legyen az kicsi vagy nagy – menthetetlenül széthullik. Ha kisebb regionális csoportokról vagy akár saját szélesebb kultúrkörünkről beszélünk, akkor ennek az önazonosságnak vannak bizonyos keretei, mint a magabírás vagy az autonóm döntéshozatal – mondjuk úgy, ez a szuverenitás, a nemzeti miliő „külső oldala”. A közösségi identitásrögzítés ezen logikáját azonban az ideológiai bűvészmutatványokkal operáló, világfaluban gondolkodó progresszív élcsapatok egyre inkább kikezdik. Ennek része a nemzeti szerveződések meghaladott, romantikus ábrándként való beállítása; a helyi-állami döntéshozatal föderális-nemzetközi szintre történő kiszervezése; a migráció révén a multikulturális, kevert társadalmak egyetemes elterjesztése – de a történelemmel való végleges leszámolás is. Hiszen múltunk a modernista rációval összeegyeztethetetlen bűnöktől terhes, ráadásul az abban gyökerező hagyomány az egyén szabadságának és kibontakozásának gátja. Morálisan többek akarunk lenni, mint amik vagyunk – csakhogy épp ezáltal leszünk kevesebbek.
És miközben megrendülnek, sőt sorra dőlnek le önazonosságunk külső pillérei, a nyugati identitás legbelső védvonalai is ostrom alatt állnak. Az összetartó, önmagával egészséges viszonyban lévő emberi közösség alapvető építőkockája ugyanis nem az egyén, hanem a család. A meghasonulás legrémisztőbb formája pedig az, ami ma a nyugati civilizáció vezető országaiban a család és a gyermekek ellen zajlik. Azt mondják, hogy „a család az család” – csakhogy ha minden együttélési formát ennek nevezünk, valójában egyik sem lesz az. A család „értése” és trivialitása nélkül pedig biztos hogy nem érthetjük meg magunkat sem – tehát meghasonlunk.
Ha hisszük, hogy lényegünk Istenben van, azt is reménnyel hihetjük, hogy az ember önmaga ellen indított harca nem teljesedhet be”