Mit ér a voks a cédrusok földjén? – Libanon választott

Sayfo Omar írása a Mandiner hetilapban

Az egykor nyüzsgő Bejrútban napközben az üzemanyagválság miatt szellősek az utak, éjszaka közvilágítás híján teljes a sötétség. A választás másnapján meglepően nagy a nyugalom, a politikai apátiát mutatja, hogy még a vesztes jelöltek tüntetéseiről sem érkeznek hírek.

– legyint fiatal taxisofőrünk, majd nyomdafestéket nem tűrő szavakkal kezdi taglalni, hogy miért nem volt hajlandó leadni a voksát május 15-én. Mások gyakorlati okokból nem tudtak élni jogukkal. A törvények értelmében a libanoniak nem lakhelyükön, hanem csakis a családjuk eredetileg bejegyzett településén szavazhatnak, a drámai üzemanyagárak miatt így sokan inkább lemondtak erről. A jogosultaknak mindössze a 41 százaléka járult az urnákhoz, ami 5 százalékponttal maradt el a 2018-as részvételtől.

Ellenőrzött káosz

Elveszett szavazóurnák, ipari méretű szavazatvásárlás, független jelöltek megfélemlítése, összecsapások a riválisok szimpatizánsai között – a helyi sajtó és a közösségi média valósággal ontotta magából a visszaélésekről és szervezési hiányosságokról szóló beszámolókat. A választást a korábbi költségvetés harmadából rendezték meg, és már az nagy sikernek számított, hogy az ország áramellátásáért felelős társaság végül megkapta a kért tizenhatmillió dollárnyi összeg egy részét, így nem gyertyafénynél kellett összeszámlálni a szavazatokat.

Nem volt hát könnyű helyzetben az Európai Unió választásmegfigyelő missziója. A tíz szakértőből álló előőrs március végén érkezett Libanonba, később harminc hosszú távú, majd negyven rövid távú megfigyelő csatlakozott hozzá, a választás napján pedig összesen százötvenen követték az eseményeket. Előzetes jelentésüket két nappal a voksolás után hozták nyilvánosságra.

„Az észrevételeinket megtettük. A problémák többsége olyan gazdasági, strukturális, társadalmi és kulturális okokból ered, amelyeket sem az Európai Uniónak, sem másnak nincs eszköze orvosolni, vagy amelyekbe nincs joga beleszólni” – vázolja a helyzetet Hölvényi György, a misszió vezetője. A KDNP-s európai parlamenti képviselőt Josep Borrell kül- és biztonságpolitikáért felelős európai uniós főképviselő kérte fel a delegáció élére. Az indoklás szerint a magyar politikus az Európai Néppárt vallásközi munkacsoportjának társelnökeként jelentős kapcsolatokat ápol és otthonosan mozog a Közel-Keleten.

– szögezi le Hölvényi György. – Libanonban mihamarabb stabilizálni kell a gazdasági helyzetet, Európának pedig ehhez minden segítséget meg kell adnia, mert egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy az ország Szíria sorsára jusson.”

A Világbank az utóbbi százötven év egyik leg­súlyosabb gazdasági válságának nevezte a libanonit. A 2011-es szíriai polgárháborúval az ország elvesztette egyik legfontosabb kereskedelmi partnerét, a külföldi befektetésekre, hazautalásokra, no meg spekulációra épülő gazdaság összeomlott. A 2019-es tüntetéseket követő politikai válság után a külföldi segélyekről szóló tárgyalások elakadtak, drámai üzemanyagválság alakult ki, a 2020 augusztusában a bejrúti kikötőben bekövetkező robbanás megsemmisítette az ország szinte teljes gabonatartalékát, jött a koronavírus-járvány, mindezt pedig most az orosz–ukrán háború hatásai tetézik. A libanoni font elvesztette vásárlóerejének 95 százalékát, az emberek négyötödének pedig gondot okoz az élelmiszer-vásárlás.

Aki nem fizet, az hiába indul

A tűzoltás egyelőre nem átfogóan, hanem helyi szinten zajlik. Libanon szinte nem egy, hanem számos aprócska ország egy dél-dunántúlnyi területen összezsúfolva. Az állam gyenge, a tényleges hatalom a régi előkelőkből, polgárháborús milíciavezérekből és vagyonos üzletemberekből lett patrónusok kezében van, akik

a velük egy vallású, hozzájuk gazdaságilag kapcsolódó nagycsaládokon keresztül. Ez a klientelizmus, amit az EU-misszió jelentése is megemlített, mélyen átszövi a társadalmat, az egyéni politikai preferencia alapján szavazás a legtöbbeknek nem realitás.

Noha 2019-ben az ország történelmében először a tömegek felekezeteken átívelő demonstrációkon követelték a teljes politikai elit távozását, a 128 tagú parlamentbe most mindössze 13 pártokhoz nem kötődő jelölt került be. Persze ők eleve hátrányos helyzetből indultak. A hagyományos médiumok mind pártokhoz kötődnek, egyetlen óriásplakát bérlete 5000 dollárnál kezdődött, a független jelöltek ezért inkább a virtuális térben próbálták megszólítani az embereket. No meg – beszámolók szerint – közülük is sokan bekapcsolódtak a pártok által nagyüzemben folytatott szavazatvásárlásba. „Az emberek nem ígéretekből, hanem pénzből élnek. Mindenki fizet valamilyen módon a voksért, aki erre nem hajlandó, az jobban teszi, ha el sem indul” – magyarázza a 26 éves Maruan, aki aktivistaként maga is részt vett az egyik bejrúti szunnita jelölt kampányában.

a tehetősebb déli Szidónban az egyik jelölt január óta havi 20 dollárnyi összeget (7000 forint) folyósított támogatóinak, a Hezbollah pedig hol pénzzel, hol covidoltással, hol pedig a hiánycikknek számító benzinnel honorálta a voksot. Volt, ahol a távolmaradásért fizettek: a pártokhoz kötődő aktivisták körbejárták az embereket, és a választás napjára megőrzésre átvették a személyi igazolványt, ezzel elejét véve annak, hogy az ellenfél jelöltjére adják le a voksukat. „Rengeteg pletykát hallunk, de csak arról készítünk feljegyzést, amit bizonyítani is tudunk” – tárja szét karjait az észt EU-megfigyelő, akit Tripoli egyik választókerületében kérdezünk arról, hogy miként regisztrálják a visszaélésekről szóló híreket.

Átrendeződő erőtér

Meglepő módon a választás eredményét egyelőre egyik nagy párt sem vitatja. Pedig az eddig parlamenti többséget adó Isten Pártja (Hezbollah) és keresztény szövetségesei a 128 helyből csak 62-t szereztek – 9-cel kevesebb székük lesz az eddiginél –, így

„Azért is figyelemre méltó az eredmény, mert a győztes oldal a választás előtt számos válságtünetet mutatott” – magyarázza Mohanad Hage Ali, a Carnegie Middle East Center szakértője. A korábbi miniszterelnök, a szunnita Szaad Haríri bojkottra szólította fel híveit, a Hezbollah pedig a drúzokat vezető Dzsumblatt család ősi riválisának számító, szintén drúz Arszlan klán egyik tagját próbálta felépíteni. Végül egyik próbálkozás sem járt sikerrel: a szunniták nem maradtak távol nagy arányban, a Hezbollah jelöltje pedig elbukott. A legnagyobb változást az jelenti, hogy a Hezbollahhal szövetségben álló köztársasági elnök, Misel Aun vezette Szabad Hazafias Mozgalom csúnyán alulmaradt a Libanoni Erőkkel szemben, így immár utóbbié a legnagyobb keresztény frakció a parlamentben.

„Európának meg a szaúdiaknak a Libanoni Erők kell, hát kapják meg, hozzák a pénzt, és hagyják végre élni az embereket!” –összegzi döntésének okát Hani Khúri, aki Bejrút felekezetileg vegyes 2-es körzetében adta le a voksát. A 37 éves tanár korábban a Szabad Hazafias Mozgalmat támogatta, mivel apja katonaként Aun tábornok alatt szolgált. A megélhetés viszont fontosabb a nosztalgiánál.

Khúrihoz hasonlóan

és Szaúd-Arábia is megnyitja a csapokat, amelyeket az Iránnal szövetséges síita párt előretörésekor zárt el. A polgárháború után a szunnita milliárdos miniszterelnök, Rafík Haríri szaúdi olajpénzből építette újjá az országot. Őt 2005-ben meggyilkolták, helyét fia, Szaad Haríri vette át, aki A Jövő Mozgalma néven szunnita pártot alapított, és két turnusban töltötte be a miniszterelnöki pozíciót. A 2019-es válság nyomán azonban lemondott, idén januárban visszavonult a politikától, így a sors fintoraként a színtiszta muszlim Szaúd-Arábia annak a keresztény Libanoni Erőknek lett a fő támogatója, amely a polgárháború alatt ellenőrző pontjain személyi igazolványuk alapján félreállította az áthaladni próbáló embereket, és a muszlimokat kivégezte. Az eltemetett múltat errefelé nem szokás háborgatni.

A Hezbollah és szövetségese, a Remény Mozgalom (Amal) a parlamentben visszaszorult, de nem gyengült meg. A társadalom egyre növekvő, becslések szerint 40 százalékot is meghaladó síita közösségén belül nincs riválisuk, így ők delegálhatják embereiket valamennyi síitáknak járó állami pozícióra. Emellett

ők biztosítják az oktatást, az egészségügyet és minden mást, amire az államnak nincs kapacitása. A Hezbollah eltávolításához minimum polgárháború kellene, amelynek a kimenetele erősen kérdéses lenne. Milicistái páratlan tapasztalatokat szereztek a szíriai polgárháborúban, damaszkuszi szövetségesein keresztül szinte végtelen utánpótlása van fegyverekből, tagjai pedig Iránból, dollárban kapják a fizetésüket.

„A Hezbollahnak és szövetségeseinek számos eszközük van arra, hogy bojkottálják a politikai rendezést – vázolja fel a helyzetet Mohanad Hage Ali. – Abban lehet csak bízni, hogy ők is belátják: ha javul a gazdasági helyzet, az végső soron nekik is kedvez.” Bizakodását most sokan osztják. Ennél többet nem tehetnek.

A libanoniak remélik, hogy a patrónusok végre hagyják őket lélegezni, és megindulhat a tűzoltás a cédrusok földjén.

A szerző a Migrációkutató Intézet és az Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézetének kutatója.

Nyitóképen: Panoráma egy lakásból a 2020-as robbanás helyszínén. Fotó: Shutterstock