A birodalom visszavág – mérlegen az orosz politika húsz éve

Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban

„Rendet vittünk Szíriába, javítottuk a kapcsolatokat Iránnal, Törökországgal – amely a szomszédunk és NATO-tag is. A szomszédságpolitikánkat finlandizációnak nevezném, azaz olyan irányzatnak, amely minden szomszéddal jó, kölcsönösen előnyös kapcsolatok fenntartására törekszik. Összességében Oroszország ismét felszálló ágban van, a versenytársaink pedig stagnálnak” – így értékelte a putyini Oroszország külpolitikáját az egyik legjelentősebb ellenzéki erő, az Oroszországi Liberális Demokrata Párt elnöke, Vlagyimir Zsirinovszkij.

Jellemző vonása az orosz politikának, hogy az ellenzék nem egyszerűen csak támogatja Putyin külpolitikáját, de még tüzeli is. Ez nem véletlen: orosz belpolitikai szemüvegen át nézve ugyanis a putyini külpolitika, bármit gondoljanak is róla a világban, sikertörténet volt eddig – az egyelőre beláthatatlan következményekkel járó ukrajnai háborúig.

Ebben persze hatalmas szerepe van a Vlagyimir Putyin és Borisz Jelcin közötti óriási kontrasztnak: 1999. december 31-én a távozó államfő, mint oly sok másik szakpolitikai területet, a külpolitikát is rémisztő állapotban adta át utódjának. Az ország térdig gázolt a kaukázusi háborúban, saját területét sem tudta megvédeni az iszlamista terroristáktól, nemhogy komolyan vehető játékosként lett volna jelen a globális színen. 

Az Egyesült Államok ekkor még olyan ártalmatlannak tartotta Oroszországot, hogy 2000-ben

„A jelcini időszak sokkal engedékenyebb volt, a vörös vonalak, amelyeket Jelcin húzott, illuzórikusnak bizonyultak. Az oroszok gyakorlatilag elfogadták a NATO közép-európai bővítését” – mondja Magyarics Tamás, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Kutatóintézetének vezető kutatója lapunknak.

Putyinnal ennek szakadt vége. Pedig első elnöki ciklusának elején látszott némi reménysugár arra nézve, hogy a két hidegháborús szuperhatalom tartósan rendezi viszonyát: a 2001. szeptember 11-ei amerikai terrortámadás után Vlagyimir Putyin elsőként hívta fel George W. Busht, hogy teljes körű támogatásáról biztosítsa, 2002-ben pedig megalakult a NATO–Oroszország-tanács.

Utána azonban jöttek a csalódások: az USA nem támogatta Oroszország saját „terrorellenes háborúját” a csecsenek ellen, amikor viszont a mostani ukrajnai támadáshoz hasonlóan ingatag ürügyekre hivatkozva megtámadta Irakot, nem kapott nemzetközi szankciókat. 2004-ben beléptek a NATO-ba a balti államok, amit Putyin a 2007-es Müncheni biztonsági konferencián elmondott beszédében keserűen kritizált. 2008-ra, a grúz háború idejére pedig világossá vált, hogy az Egyesült Államokkal nem lehet a világot egyszerűen érdekszférákra újraosztani.

Nyugat felé: új hidegháború

Életbe lépett tehát a B terv: Magyarics szerint

Ezért hagyott két szakadár orosz bábköztársaságot Grúzia északi részén, ezért erősítette meg a Moldova keleti részéből kihasított Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaságot, ezért húzza magához egyre szorosabban az Oroszország és Belarusz Unióállama nevű szervezet meg­alapítása óta Belaruszt, és ennek eredményét látjuk most is Ukrajnában.

„Az amerikaiaknak erre nincs válaszuk, nem látom azt az amerikai stratégiát, amelyet George Kennan vagy Dean Acheson képviselt annak idején. Az amerikaiak általában csak reagáló erőként működnek, vagy még akként sem – fogalmaz a szakértő. – Az Egyesült Államok stratégiaiatlan gondolkodásának következményeként lekötötte magát Afganisztánban és Irakban, amelyek végül is másod-, harmadrendű dolgok, és nem tudott elég figyelmet fordítani az igazán jelentős stratégiai kihívásokra.”

Oroszország kemény haderőfejlesztésével egyre egyértelműbbé tette, hogy Európában is számolni kell az érdekeivel. Magyarics úgy látja, ha az Egyesült Államok komolyan gondolja, hogy szembeszáll valódi stratégiai riválisával, Kínával, „azt Európával és Oroszországgal együtt tudja megcsinálni, tehát az egyik lehetőség, hogy valamilyen módon kiegyezik az oroszokkal”.

Abban azonban nem biztos a szakértő, hogy a jelenlegi washingtoni kormány erre képes lenne: „egy Nixon-kormányzat meg tudta tenni, de ott azért más koponyák voltak, mint a mostani szürke és eléggé másodrangú tanácsadók és vezetők”. Ha ez nem sikerül, és ideológiai indíttatásból a demokráciákat a diktatúrák ellen fordító, Oroszországot Kína felé toló politikát folytatnak majd az amerikaiak, abból Magyarics Tamás szerint súlyos problémáik származhatnak.

Ez a dilemma Európa bőrére megy – pedig az öreg kontinensen sem indult rosszul a Vlagyimir Putyinnal való kapcsolatépítés. „Gerhard Schröder kancellár 1998 és 2005 közötti hivatali idejében kifejezetten jó volt Németország és Oroszország viszonya. Ekkor hagyták jóvá az Északi Áramlat 1. megépítését” – emlékeztet Bauer Bence, az MCC Magyar–Német Intézetének igazgatója. „Gerd” és „Vologya” egykor még közösen tartotta születésnapját, rekordokat döntött a német–orosz kereskedelem, Hans Eichel pénzügyminiszter lyukacsos költségvetéseit gyakran pótolták ki az időben érkező orosz államadósság-törlesztések,

A schröderi vezetés segített beléptetni Oroszországot a G8-ba és a Kereskedelmi Világszervezetbe, de segített lenyomni Putyin torkán a kiotói kibocsátáscsökkentési egyezményt és a 2004-es ukrajnai narancsos forradalmat is, amely Ukrajna első Nyugat-barát elnöke, Viktor Juscsenko megválasztásához vezetett. Az orosz államfőnek jó ideig szerencséje volt Gerhard Schröder utódjával, Angela Merkellel is. Az oroszul is beszélő keletnémettel könnyen megértette magát a volt NDK-s KGB-tiszt, s így Merkel hosszú ideig Oroszország kitűnő szövetségese volt, támogatta az Északi Áramlat 2. megépítését, ellenezte Grúzia és Ukrajna NATO-tagságát. „Ez az álláspont meghatározó lényegében a mai napig a vezető német pártok körében” – mondja Bauer.

Időközben azonban – az orosz–amerikai kapcsolatok romlásával – törések keletkeztek a német–orosz kapcsolatok mély rétegeiben is. 2007-ben Putyin beengedte Konni nevű fekete labradorját egy sajtótájékoztatóra, amelyet a közismerten kutyafóbiás Merkellel tartott. A 2012-es orosz ügynöktörvény elfogadásától vegzálni kezdték a nagy német pártalapítványok oroszországi kirendeltségeit. 2014-ben pedig a Krím annexiójával végképp beállt a mosolyszünet. A kancellár kovácsolta egységbe az Oroszország elleni szankciók mögött a franciákat, akik meg szerették volna tartani jövedelmező orosz fegyver­bizniszüket, és a lengyeleket, akik kevesellték az intézkedéseket.

A 2015-ös minszki tűzszüneti egyezmény letárgyalása sem sikerült volna Merkel nélkül – mostanra pedig, hogy Putyin alig ismeri az új kancellárt,

Bauer Bence szerint „ideológiai elemek dominálta külpolitika rajzolódik ki a német koalíciós szerződésben”.

Kelet felé: pragmatikus kapcsolatépítések

Van viszont valaki, akinek Oroszország-politikájában semmiféle ideológia nem rajzolódik ki, ez pedig Törökország elnöke. Recep Tayyip Erdoğan úgy épített fel katonai együttműködést Vlagyimir Putyin Oroszországával, hogy országa NATO-tag, és néha a Közel-Keleten ellentétes oldalon harcol az oroszokkal. Míg Európában hónapról hónapra változott a politikai helyzet az Északi Áramlat 2. körül, a Török Áramlat szép csendben megépült, így már hazánk sem Ukrajnán keresztül kapja a gázt.

„Oroszország a törökök legfontosabb gázexportőre. Épül Akkuyuban az oroszok atomerőműve, az orosz turistáknak a török tengerpart fontos üdülési célpont, és rengeteg török cég működik az orosz piacon – sorolja az együttműködés területeit Egeresi Zoltán Törökország-szakértő, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének kutatója. – Nem véletlen, hogy Ankara nem csatlakozott az oroszellenes szankciókhoz.”

s nem tett neki jót az oroszok 2015-ös szíriai beavatkozása az Aszad-kormány pártján. Súlyosbította a helyzetet, hogy a törökök lelőttek egy orosz vadászgépet. „Az erre adott orosz szankciók súlyos veszteségeket okoztak a török gazdaságnak, de a fagyossá váló viszonyt végül 2016 közepén rendezte Erdoğan bocsánatkérése” – így a szakértő. A katonai együttműködés ma is kétarcú: Törökország az Egyesült Államok határozott kérése ellenére orosz SZ-400-as rakétavédelmi rendszert szerzett be, Oroszország érdekeinek megfelelően megosztva ezzel a NATO-t. Viszont az ukránokkal is üzletelnek a törökök. „A katonai együttműködés 2016 eleje óta látványosan erősödött Kijev és Ankara között, az előbbi török drónokat is vásárolt, és beveti őket a most kibontakozó háborúban” – mondja Egeresi.

A putyini külpolitika legjobb befektetése azonban egyértelműen a kínai kapcsolat újraélesztése. Salát Gergely Kína-kutató, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense világossá teszi: bár a Szovjetunió idejében nem volt szívélyes az orosz–kínai viszony, a 2010-es években Amerika mint közös ellenség „összehozta a feleket, mára a potenciális konfliktusaikat rendezték vagy a szőnyeg alá söpörték, s hátukat egymásnak vetve igyekeznek ellenállni a nyugati nyomásnak”.

Igaz, ez nem feltétlen támogatást vagy katonai szövetséget jelent. A felek 2001-ben kötöttek barátsági szerződést, 2004-re rendezték határvitáikat, 2011-ben pedig stratégiai partnerségre léptek – így amikor a Krím megszállása borított mindent Putyin Nyugat-politikájában,

Eurázsiai egymásra találás?

Az orosz–ukrán háború, a minden eddiginél keményebb nyugati szankciók és Putyin nemzetközi elszigetelésének idején a világpolitika fő kérdése az, hogy létrejön-e az orosz–kínai szövetség.

„Az amerikai döntéshozók láthatóan elfeledkeztek Henry Kissingerről, aki ügyesen játszotta ki egymás ellen a szovjeteket és a kínaiakat, ehelyett most Pekinget és Moszkvát egyszerre akarják összeroppantani” – elemez Salát Gergely. Szerinte azonban

és „olyan szövetségbe, amely adott esetben megkötné a kezüket, az oroszokkal se akarnak belemenni, hiszen abban érdekeltek, hogy tudjanak lavírozni a szereplők között, egy merev kétpólusú világban pedig ezt nem tehetnék”. A sinológus korábban azt is elmondta, Kína nem tudná átvenni az orosz gázt, ha Európa felé megszűnne az export.

Ez pedig kulcskérdés abban a korban, amikor születőben van a putyini birodalomépítés és a nyugati taktikátlanság szerelemgyermeke: egy világ, ahol Oroszország és európai szomszédai között a gázcsövek jelentik majd az egyetlen kapcsolatot.

Nyitóképen: Az orosz államfő egy 2021-es kremlbeli beszéde alatt. Fotó: AFP / Sputnik / Grigory Sysoyev