Lehet középen állni? – Földi-Kovács Andrea és Rónai Egon vitáztak

Kacsoh Dániel interjúja a Mandiner hetilapban.

Létezik független újságíró vagy független média?
Földi-Kovács Andrea: A tapasztalat az, hogy elsősorban azok akarják elhitetni magukról, hogy függetlenek, akik a leginkább elkötelezettek; a független média mítoszát pedig éppen azok alakították ki, akik a leginkább érdekeltek a vélemények monopolizálásában. A témaválasztás lehet független, az értelmezési keret azonban mindig a médiumon múlik. Azt érzem problémásnak, ha egyesek úgy tesznek, ők mindentől és mindenkitől függetlenek.

Rónai Egon: Részben egyetértünk. Szerintem az az újságíró, akinek nincs egyértelmű véleménye és álláspontja a világról, alkalmatlan a pályára. A valóságot pedig ezen keresztül kell átszűrni. Izgalmasabb kérdés, hogy az adott szerkesztőség odaadja-e magát egy politikai pártnak, esetleg egy gondolati iránynak, s ennek képviseletét a munkatársaitól is elvárja, vagy beenged ilyet is, olyat is, mondván, az egész tud egyensúlyt teremteni. Látom, hogy középen nincs közönség, párt, szavazó, mégis hiszek abban, hogy ilyen értelemben lehet középen állni.

Ez inkább az objektivitás körülrajzolása, nem?
R. E.: Ha nem mondják meg, hogyan kell gondolkodni, dolgozni, akkor ez igenis függetlenség.
F.-K. A.: De világnézeted akkor is van, attól senki nem függetlenítheti magát, ahogy azt te is mondtad. Az emberi természet része a valahova tartozás, ami lehet érték-, vallási vagy éppen politikai közösség. Ezt a nézők többsége is így gondolja.
R. E.: Igen, de ez személyiségfüggő. Van, akinek megmondják, pontosan mit és hogyan kell csinálni, másnak pedig nem lehet. Egy erős, szuverén egyéniséget nem lehet befolyásolni, másfelől pedig ott vannak a „droidok”, akik bármit megcsinálnak, akármelyik oldalon.
F.-K. A.: Aki viszont magát mindenkinél kiválóbbnak és magasabb rendűnek tartja ebben a szakmában, mondván, teljesen független, az nemcsak saját magát, de a közönségét is becsapja. Ellenzéki politikusok például a kormánypárti médiában dolgozókra a propagandista kifejezést használják. Lehet ezt?
F.-K. A.: Az, hogy Magyarországon a propagandistázás a baloldalon bukkant fel, nem meglepő, ennek gyökereit 
a kommunista párt környékén kell keresni. Én az újságírók ilyen jelzőkkel való illetését a sajtó elleni támadásnak tartom, pótcselekvésnek.

R. E.: Ehhez hozzátartozik az is, hogy az utóbbi tíz évben egyre inkább jelennek meg leleplezőnek szánt, ám szerző nélküli, láthatóan megrendelésre készült írások hírportálnak látszó felületeken. Ez kormánypárti vagy ellenzéki üzenetek esetében egyaránt rendkívül problémás. Egymásra dobáljuk a sárgolyókat.
F.-K. A.: A rendszeresen elhangzó kormánymédia megjegyzést legfeljebb akkor tartanám korrektnek, ha mellétennénk az ellenzéki média kifejezést.
R. E.: Lehet mondani, de az akkor is egy sokszínűbb valami, nem diktátumok mentén működik.
F.-K. A.: Én nem látom annyira sokszínűnek. Mindazonáltal nekünk kérdezőként az a felelősségünk, hogy ne a saját nézeteinket is alátámasztó érvrendszert kényszerítsük az interjúalanyainkra, magyarán ne azt próbáljuk meg bebizonyítani, hogy nekünk van igazunk. Ne erkölcsi ítéletet alkossunk, hanem igazságot keressünk.

Ez alighanem szakmai alapvetésnek is megteszi, ám mégsem ilyen szellemben beszélnek általában a médiamunkások a másik oldalon dolgozókról.
R. E.: Műsorvezetői mivoltunkban egyikünk sem kiabált még át a másik oldalra. Az újságíró nem átkiabál, legfeljebb átkérdez. A propagandisták nevét pedig jellemzően nem ismerjük.
F.-K. A.: Amúgy ez egyfajta frusztrációból fakadhat: akire azt mondják, propagandista, az nem ugyanazokat a nézeteket vallja, mint ők. Baloldali érvrendszerrel az a propagandista, aki nagyon idegesítő, mert igaza van.
R. E.: Azt elismerem, hogy a kormányzati média túlzottan egységes megítélése alakult ki az ellenzéki oldalon. Mindenre azt mondják: propaganda. Ám ennek van némi alapja, hiszen borzasztó nehéz szétszálazni a jobboldali nyilvánosságban a valódi újságírói teljesítményt attól, amikor központi direktíva alapján szajkóznak egy üzenetet.

Mit csináljon az a sajtómunkatárs, akinek az értékrendjének megfelelő kormányzás zajlik immár tizenegy éve Magyarországon?
R. E.: Ha tud még kérdezni az illető, azzal nincs semmi baj. Azzal van baj – ahogy arra Andrea is utalt egyébként –, ha nincsenek kérdései, csak állításai.
F.-K. A.: Én konzekvensen megyek szembe a propagandistázással. Az ugyanis a teljes magyar sajtót hitelteleníti, lealacsonyítja, az egész szakmával szemben szül bizalmatlanságot, ha bármelyik munkatársunkat ezzel a szitokszóval illetik.
R. E.: És az nem lealacsonyító, ha negyvenvalahány újságban egyszerre ugyanaz a szalagcím és cikk jelenik meg? Ehhez milyen újságírói teljesítmény kell?
F.-K. A.: Ezzel a jelenséggel bármelyik oldalon lehet találkozni. Érdemes megnézni, az ellenzéki sajtóban milyen egységes kommunikáció jelenik meg szinte bármilyen kormányzati bejelentés nyomán. Akkor az ellenzéki propaganda?
R. E.: A kormánymédiában tapasztalható egységes kommunikációhoz foghatót a másik oldalon nem vélek felfedezni, ott nincsenek teljesen egyforma cikkek. Az más kérdés, hogy az ellenzéki sajtó különböző szereplői is nyilván hasonlóan gondolkodnak.

F.-K. A.: Pedig gyakran még a szóhasználat is teljesen azonos. De miért nem feltételezed, hogy ugyanez előfordulhat a kormánypárti sajtóban is? Miért kell csak az egyik oldal esetében beszélni propagandáról? Egyáltalán: miért kell propagandistázni?
R. E.: Alapvetően nem a címkézéssel van a baj, hanem a valósággal, amivel szembenézünk. A sokszínűség elfojtására utaló szándékkal. Persze az is probléma, ha te ugyanezt látod az ellenzéki oldalon. Tehát én nem a propagandistázást, hanem a propagandát száműzném. Ám ez alighanem illúzió.

Mennyire veszélyes az online, különösen a közösségi média térhódítása?
F.-K. A.: A közösségi média terjedésével párhuzamosan visszaszorul a televíziózás, noha e médiumok tartalom-előállítási funkciója még jó ideig megmaradhat. A többség azonban már ma is az online térben tájékozódik, a Hír TV vagy az ATV információival is úgymond másodközlésben, leginkább a Facebook-hírfolyamában találkozik. Amikor megjelent a televízió, mindenki a filmszínházakat féltette. Végül a mozi is megmaradt, csak radikálisan átalakult a filmgyártás. Most valami hasonló folyamatot látok.
R. E.: Versenyző típus vagyok, talán mert szeretem a sportot, s úgy vélem, ez most nagyon komoly versenyhelyzet valamennyi csatorna számára. A nézettségi adatban persze csak azok jelennek meg, akik a klasszikus készüléken követik a műsorainkat, pedig az interneten legalább ugyanannyian nézik őket. A televíziótársaságoknak ennek megfelelően kell gondolkodniuk: az adott platformhoz passzoló, lehetőség szerint minél célzottabb tartalom-előállítással érdemes kiszolgálni a minket választókat. Ezen dolgozunk mi is.
F.-K. A.: Ha a közéleti televíziók megmaradnának a hírközlés és az elemzés klasszikus szigeteiként, akkor egy nagyon változó világban igenis tudnának újat mutatni. Lassan ugyanis a hagyományos felállás lesz a kuriózum, ahogy a férfiak és a nők esetében is.
R. E.: Mi igyekszünk ennek megfelelni, híreket, háttérműsorokat szolgáltatni. Alighanem sikerrel: félmilliós a nézettségünk. Fontos tényező azonban, hogy a fiatalok már nem néznek televíziót, őket szinte lehetetlen megszólítani, az „elkötelezett televíziózás” negyven fölött kezdődik. Ahhoz le kell ülni, az program, adott esetben közösségi életérzés. Ezzel is számolni kell.

A mai negyvenesek tinédzserként azt hallgatták, hogy a fiatalok csak bámulják a tévét.
R. E.: Ma meg azt, hogy a mobiltelefont nyomkodják.
F.-K. A.: Azért a tévézésnek is voltak rossz hatásai, és a befolyás elvesztése nemcsak a technikai és egyéb átalakulásnak a következménye, hanem annak is, hogy a racionális, tényalapú újságírás helyét felváltotta az érzelemalapú műsorszerkesztés. Így a nézők ma már nem azt várják el, hogy adatokkal, információkkal segítsük őket a döntéseikben, hanem hogy megerősítsük a meggyőződésükben. A Hír TV-nél mégis azt valljuk: ha kitartunk az igényes, valódi hátteret adó szolgáltatás mellett, hosszú távon meg tudjuk tartani a közönségünket. Ilyen tartalmat másutt nem fognak kapni.
R. E.: zerintem lehet ezt a mixet jól csinálni. 
Az elhangzottakban egyébként sok igazság van. Annyi infó zúdul ránk, hogy nincs időnk elgondolkodni azon, a másiknak van-e esetleg valamilyen igazsága. A mi nézőink jelentős része is azt szeretné, hogy megerősítsék a meggyőződésében, ám nekünk fontos a túloldali vélemény megjelenítése is. A kettő együtt is lehetséges. Lehet, hogy a viták kora lejárt, s a Facebookon mindenki a saját buborékában él, mégis küldetésünk, hogy ebbe ne nyugodjunk bele

F.-K. A.: Nekünk is az az alapvető elképzelésünk, hogy megfeleljünk a hallgattassék meg a másik fél is alapelvnek. Több napi vitaműsorunk is van. Csakhogy úgy nehéz vitát szervezni, ha durva szelekció mutatkozik az ellenzéki pártok részéről a sajtóval szemben. Ha Karácsony Gergelytől azt a választ kapjuk, hogy azért nem jön, mert neonácikat mosdatunk. Ha a Momentumnak küldünk hivatalos megkeresést, azt üzenik, ne a [email protected], hanem a [email protected] írjunk, mert nekünk azt tartják fenn. A Demokratikus Koalíciót már szóba sem hozom. Ilyen pályán szinte lehetetlen kiegyensúlyozottnak mutatkozni.
R. E.: Hozzánk vajon miért jönnek be mind a két oldal reprezentánsai?
F.-K. A.: Ezt a kérdést nekik kellene feltenni. 
Mi már többször éltünk meg összehangolt ellenzéki bojkottot.
R. E.: Nem lehet, hogy ellenzéki politikusok inkorrektnek gondoltak egyes interjúkat a saját helyzetükből?
F.-K. A.: Nem lehet, hogy ez inkább a sajtóhoz, nyilvánossághoz fűződő viszonyukról árulkodik? Bármelyik politikus gondolhat inkorrektnek egy interjút a saját helyzetéből. A politikus azonban szerintem ilyen alapon nem mérlegelhet, hiszen az ő feladata a tájékoztatás, nem pedig az értékítélet egy adott médiumról.
R. E.: Ezt azért elmondhatnád néhány kormánypárti politikusnak is. Közülük is sokan választják azt az opciót, hogy nem válaszolnak.
F.-K. A.: Tolmácsold ugyanakkor, kérlek, az ellenzéki politikusoknak az igényünket, hogy ne utasítsanak minket vissza.

Ki tehet erről a helyzetről? A politika vagy a média, esetleg a befogadói oldal követelte ki?
F.-K. A.: Talán szükség lenne a sajtó részéről egységes kiállásra. Kezdő riporter voltam, amikor a köztelevízió Szabadság téri épületéből a biztonsági őrök kitessékelték a stábunkat. Az RTL Klub híradósai rögzítették a történteket, majd átadták nekem a kazettát, hogy be tudjunk számolni a retorzióról. Ha az ilyen esetekben mindig egység, konzekvens kiállás történt volna, talán jobb lenne a helyzet. Ezt oldaltól és nézetrendszertől függetlenül így gondolom.

R. E.: Az ATV ma is rendszeresen oszt meg felvételeket akár az úgynevezett kormányoldali médiá­val is, e tekintetben a Hír TV-vel is kölcsönös az együttműködés. Ám megjegyzem, amikor olyan mértékben korlátozzák a parlamenti sajtómunkát, ahogy az az utóbbi tíz évben megtörtént, akkor a kormánypárti médiának azt kellene mondania: mi sem megyünk be. Ugyanis a sajtó valamennyi képviselőjének joga lenne kérdezni.
F.-K. A.: Én pedig annak is örültem volna, ha az ellenzéki sajtó szót emel, amikor a kormánypárti sajtót nem engedték be egyetlen ellenzéki tájékoztatóra sem.
R. E.: Vagyis mindkét oldal el tudja mondani, vele milyen méltánytalanságok történtek. Mielőtt folytatnánk a felsorolást, válaszolnék az eredeti kérdésre: ez a politika bűne és a szakmai szolidaritás hiánya.

Miért?
R. E.: Mert a politika szívesen játszik azzal az eszközzel, hogy éppen ránk szorul vagy sem. Miért kellene egy adott politikusnak bemennie olyan műsorba, ahol kellemetlen kérdéseket kap, ha tud szerezni magának egy „mikrofonállványt” is? Neki ez a könnyebb.

De minek egyáltalán „mikrofonállvány”, ha ott van a Facebook-oldal?
R. E.: Az azért nem ugyanaz. Ám kétségtelen – Cseh Tamással szólva –, megjött Valóság nagybácsi. Ezért van a rengeteg fake news, a kamuhírek, bárki megoszt bármit, ha jó a címe. Ettől van miért félnünk, elsősorban azért, mert ezzel versenyzünk. Ebből kell megpróbálnunk kihúzni a nézőt.
F.-K. A.: Az ellenőrizetlen információk dömpingje a csapda. Ez az álhírek táptalaja, korunk egyik legnagyobb kihívása, amely alapvetően veszélyezteti a társadalmat. Ezzel szemben egy szerkesztőségben ellenőrizzük a beérkező híreket, információkat, még akkor is, ha felgyorsult a világ és így a hírverseny is. De mégis: van esély a tartalomszűrésre, nem úgy, mint mondjuk a Facebookon.Ráadásul a hagyományos média esetében ott a jogorvoslat lehetősége. A közösségi médiában ez azért macerásabb.
R. E.: Le lehet tiltatni egyes bejegyzéseket vagy profilokat.
F.-K. A.: Ha már itt tartunk: a konzervatív elveket valló újságíróknak ez kifejezetten nehezített pálya, nekem nagyon rosszak a tapasztalataim. Tendenciózusan tiltanak le bennünket a közösségi oldalak, ez ma már nem is titok.
R. E.: Nincs közöm a Facebookhoz, de szerintem ez inkább érzületi kérdés. Ettől függetlenül azt valós igénynek tartom, hogy az elmeroggyantak tömegének valahogy gátat kellene szabni. Azokra gondolok nyilván, akik életvitel-szerűen hazugságokat, igazolhatatlan, tudománytalan butaságokat osztanak meg.
F.-K. A.: Nekem ebben radikális véleményem van, abszolút szabályozáspárti vagyok.

Nemzeti vagy globális szinten?
F.-K. A.: Praktikusan ezt csak tagállami keretek között lehet megoldani. A techcégek simán kibújnak mondjuk az uniós szintű szabályozás alól, s ha nem tetszik nekik valami, áthelyezik a székhelyüket. Magyarországon törvényben kellene garantálni azt, hogy a Facebookon olyan jellegű cenzúra, mint amilyen most van, ne legyen alkalmazható. Azt kellene ezáltal biztosítani, hogy minden vélemény kiegyensúlyozottan megjelenhessen ezen a felületen.
R. E.: Ez jelentős beavatkozás lenne az internet világába. Olyan jellegű cenzúra helyett egy ilyen jellegű következne.
F.-K. A.: Ez kiélezett harc. Az elkövetkező időszak egyik legfontosabb kérdése, ki szerzi meg a hatalmat. Vagy illegitim gazdasági társaságok által működtetett globális multi cégek uralják majd a nyilvánosságot, vagy eszközt adunk a demokratikusan megválasztott állami kormányok kezébe, hogy nekik is legyen erre befolyásuk. Óriási a tét.
R. E.: Szerintem ez messzire vezet. Nem véletlenül akadozik az igazságügyi miniszter által bejelentett jogalkotási folyamat. Ezzel végeredményben akár a mindenkori kormány dönthetne arról, hogy mi legyen a neki nem kedvező hangvételű vagy tartalmú posztok sorsa.
F.-K. A.: Ezt teszi most maga a Facebook: eldönti, hogy a neki nem tetsző véleményeket hagyja-e megjelenni. Van, amikor durva cenzúrát alkalmaz, miközben szabad szerkesztőség képét mutatja.
R. E.: Nem mondom, hogy jó most a Facebook működése, csak azt, hogy rosszabbra ne cseréljük le.
Ha már cenzúra: találkoztatok bármilyen formájával a munkátok során?
R. E.: Én az állásomat veszítettem el miatta, még 1986-ban.
F.-K. A.: Műsorvezetők vagyunk, a kollégákkal közösen előállított produktumot az arcunkkal adjuk el. Annak következményeit tehát, ami a stúdióban történik, nem az vállalja, aki minket esetleg instruálna vagy bármire is kötelezne, hanem mi. A hitelesség mindig fontosabb, mint a megfelelés. Én egyébként hírhedten autonóm személyiség vagyok, rosszul tűröm a kontrollt, talán ennek is köszönhető, hogy nem találkoztam ilyen típusú kényszerítéssel. De hál’ Istennek, voltak és vannak olyan szerkesztőim, főnökeim, akiknek a meglátásait nagy örömmel építettem be a munkámba.
R. E.: Televíziós pályafutásom során egyszer fordult elő velem, hogy a fülemre akartak adni egy utasítást. Vagyis a vezérlőből üzentek a műsor közben. Kivettem a fülest. Egyetértek: én ülök a stúdióban, tudom, mit akarok megkérdezni, merre akarok haladni, hol lehet ennek az eleje és a vége. Ha elkezdek végrehajtó droidként viselkedni, a néző észreveszi, hogy nem vagyok hiteles. Lehet, hogy amúgy nem ért velem egyet, de azt érzékeli, ha a saját kérdéseimet teszem fel. A nézőt iszonyú könnyű elveszíteni. Tehát aki ad magára valamit ebben a szakmában, az a fülén keresztül kérdéseket és utasításokat nem fogad el – és nem is kap. Szerkesztői segítséget viszont igen.

Andrea képzőművésznek készült, Egon sportolt, zenélt. Ma is ezt a pályát választanátok?
F.-K. A.: Imádom, amit csinálok. Egyúttal a lehetőségek emberének tartom magam, tehát olykor eljátszom a gondolattal: mi lett volna, ha… Sok minden foglalkoztat egyébként ma is, nincs kizárva, hogy amennyiben lesz több időm, abból szánok majd a művészet gyakorlására is.
R. E.: Nekem annyi mindent adott ez a pálya, s annyiféle oldalát próbálhattam ki, hogy nincs bennem ilyenfajta izgalom. Dolgozhattam korábban az írott sajtóban, a rádióban, a reklámiparban, s akkor is nagyon élvezem ezt a szakmát, ha egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a kilencvenes évek elején reméltük. Hiányzik a szolidaritás, az összejárások, a közös kiállások. Emlékszem, a rendszerváltozás után ültünk a Magyar Rádió híres pagodájában, és azon vitatkoztunk, hogyan lehetne szakmailag jobbá tenni egy adott műsort. Ma legfeljebb a saját berkeinkben próbálkozunk.

Akkoriban kezdődött a médiaháború.
F.-K. A.: Onnan indultunk, ugye, hogy a sajtó balliberális műfaj, ők tudják ezt jól csinálni. A nemzeti-konzervatív újságírók is ellehetnek, de ahogy Medgyessy Péter 2002 után fogalmazott: ha a jobboldal akar tévét, vegyen magának. Számukra a jobboldaliak addig voltak újságírók, amíg kevesen voltak, nagyon szerény lehetőségekkel. Amint sikeresek lettek, saját hátországgal, rögtön propagandistává váltak.
R. E.: Tanulságos szembesülés számomra, hogy a jobboldali kollégák mennyire másként élték meg, illetve látják az elmúlt évtizedeket. Alighanem ez a választópolgárokra is igaz. Az ellenzéki politikusok hajlamosak ezt valamiféle frusztrációnak vagy sértettségnek érzékeltetni, ebben is lehet némi igazság, ám leginkább az a probléma, hogy az érintett szerkesztőségek gyökértelennek s ezért könnyen bánthatónak és sérthetőnek érezhették magukat. A kétezres években kiépülő jobboldali sajtónak ugyanis nem igazán volt előélete, legfeljebb kísérletezés történt korábban.
F.-K. A.: Nem csak bánthatónak érezték magukat. Bántották is őket. A Demokrata szerkesztőségét szétverték, a Magyar Nemzetben letiltották az állami hirdetéseket, a Pesti Hírlapot felszámolták.
R. E.: Elhiszem. De most erre soroljam az elmúlt tíz év médiatörténeti cselekményeit? Ez a revans? Ez így nem jó!

Most akkor már vagy még van médiaegyensúly?
F.-K. A.: Sosem lesz. Háborúban nincs egyensúly. Ez egy dinamikusan változó terület. Amikor kitört a média­háború, a nemzeti oldal elvesztette, aminek súlyos következményei lettek. Ezt az állapotot próbálták 2010 után visszabillenteni, emiatt van azóta is hisztéria, temetik a sajtó­szabadságot.
R. E.: A sajtószabadságot inkább azért temetik, mert a sajtó nem kap választ számos kérdésre. Pedig ez lenne az alapvetés. Ilyen korábban nem volt. Gyurcsány Ferenccel szemben számos ellenvetést lehet megfogalmazni, ám hogy korlátozta volna a sajtó nyilvánosságát, az nem róható fel neki.

F.-K. A.: Nem volt rá szüksége. Balliberális médiahegemónia uralkodott. A politika természetéből fakad, hogy a mindenkori kormányok megpróbálnak látszólagos befolyást gyakorolni a médiára, ez így működik azokban az országokban is, amelyek roppant büszkék a média­pluralizmusukra.
R. E.: Szerintem pedig nincs olyan demokratikus európai kormány, amely erőnek erejével próbálja beszántani az ellenfelet. Arra törekedhet, hogy egyre nagyobb súlya legyen a nyilvánosságban, ez a politika sajátja. De az egyszínűség nem lehet cél.
F.-K. A.: Németországban nem lehet olyan kormánykritikát olvasni a sajtóban, mint Magyarországon. Kevés példa van arra a becsmérlő stílusra Európában, amit nálunk egyes ellenzéki médiumok megengednek maguknak. Üzletpolitikai döntések vagy hibás pályázásból fakadó változások miatt pedig nem a kormányt kellene leszámolással vádolni. Legalább árnyaljuk a képet, legyünk tényszerűek!
R. E.: Például a Népszabadság bezárását sokan nem üzletpolitikai döntésként értelmezték…

Milyen egy évre számítotok?
R. E.: Szakmailag is nehéz időszak következik, a többi pedig a választók bölcsességén múlik.
F.-K. A.: Tovább durvul majd a közbeszéd, éleződnek a konfliktusok. De nekünk, újságíróknak jó példával kell elöl járnunk, még ha ez sok esetben reménytelen vállalkozásnak tűnik is. Azokkal értek egyet, akik szerint a politikai szekértáborok kibékíthetetlensége történelmileg be van ágyazódva, ezért sincs a legtöbb kérdésben nemzeti minimum.
R. E.: Ez nagy baj. De fenn kell tartani a párbeszéd lehetőségét, ebben nekünk is fontos szerepünk lehet. Ahhoz, hogy teljes képet kapjunk az országról és a valóságról, értenünk kell a másik felet is. Legalábbis meg kell próbálni. 

***

Nyitókép: Földházi Árpád