Koronakeringő a német jobboldalon

Greczula Levente László írása a Mandiner hetilapban.

Nagy napok ezek a német jobbközép számára: a Kereszténydemokrata Unió (CDU) és a Keresztényszociális Unió (CSU) támogatottsága május elején a negyvenszázalékos álomhatár közelébe emelkedett. Régóta nem látott magasságok ezek, és bár a pártok inkább köszönhetik a népszerűség-növekedést a koronavírus-válságnak, mint az egyéni teljesítményüknek, azért komoly motivációs tényezőt jelent a válság utáni időszakra nézve. Ezt Annegret Kramp-Karrenbauer mondta, aki a CDU élén áll, de már nem sokáig. Angela Merkel bizalmasa nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az utódját pedig április 25-én kellett volna megválasztani a berlini rendkívüli pártnapon – a rendezvényt viszont meghiúsította a koronavírus.

A kereszténydemokratáknak természetesen kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy ki lesz a következő pártelnök, aki a 2021-es Bundestag-választáson várhatóan a CDU és a CSU közös listavezetői helyére is pályázhat. Jó néhányan akadnak a pártban, akik szemet vetettek a pozícióra. Néhány éve már visszatért a köztudatba Friedrich Merz, a CDU egykori frakcióvezetője, Merkel – nyugodtan mondhatjuk – kibékíthetetlen ellenlábasa, akinek nincsen széles tömegbázisa a pártban, hiszen hosszú ideig távol volt a politika világától, de imádja a média, ráadásul a közvélemény-kutatásokban is rendre jól szerepelt a járvány kitöréséig. Szintén régi motoros Norbert Röttgen, aki környezetvédelmi miniszterként dolgozott a második Merkel-kabinetben, és aki szintén nem rajong túlzottan a kancellárért. Az asztalon van a fiatal Jens Spahn egészségügyi miniszter névjegye is, aki egyszer már elindult a CDU elnöki székéért, ám akkor Kramp-Karrenbauer halászta el előle a lehetőséget – nem mintha a vállaltan homoszexuális Spahn túl nagy népszerűségre számíthatott volna a párt konzervatívabb szavazóinak körében listavezetőként. Nem felejthetjük el Armin Laschetet sem, aki a népes Észak-Rajna-Vesztfália miniszterelnökeként szolgál 2017 óta, vagyis lényegében a tartományi politizálás csúcsára ért. Laschet szövetségi szinten is jól kiismeri magát, dolgozott képviselőként a Bundestagban, és tagja volt annak a tárgyalócsapatnak, amely 2013-ban lehetővé tette a koalíciós megállapodást az uniópártok és a szociáldemokraták között.

A koronavírus azonban a német politikában is megkeverte a kártyákat. Ha csak a pártok versenyét tekintjük, egyből szembetűnik, hogy a kormányzó erők népszerűsége indult növekedésnek, az ellenzék pedig folyamatosan veszített a támogatottságából. A Zöldek, amely tavaly nyáron a CDU–CSU-val „szemmagasságban”, huszonöt százalék körül állt, április közepe óta tartósan a húszszázalékos határ alatt szerepel a felmérésekben. Hasonlóan összerogyott a radikális jobboldali Alternatíva Németországért (AfD) támogatottsága is, pedig 2019 ősze lényegében róla szólt a német pártpolitikában. Figyelemre méltó, hogy a mostani helyzetben még az évek óta vergődő Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD) is tizenöt százalék fölé tudta küzdeni magát áprilisban, amit azóta hellyel-közzel sikerül is tartania.

Az uniópártokon belül hasonló folyamatok szemtanúi lehetünk: azoknak osztottak most lapot, akik ténylegesen olyan tisztséggel bírnak, amelyben hozzájárulhatnak a válságkezeléshez. Friedrich Merz, akivel a pandémia előtt mindig tonnaszámra gyárthatta a kattintásokat a Die Welt vagy a Bild, úgy eltűnt, mintha soha nem is lett volna jelen a CDU elnöki székéért folyó versenyben. Ez nem ok nélkül történt: Merz maga is elkapta a koronavírust, a gyógyulása után pedig kénytelen volt azzal szembesülni, hogy saját jogán – miután fontosabb tisztsége nincs a pártban – nem nagyon foglalkoznak vele a válságkezelés során. Hasonló cipőben jár Norbert Röttgen is: ő a Bundes­tag külügyi bizottságának elnökeként nem jut szóhoz a jelenlegi helyzetben. Ez most a kancellár, az egészségügyi miniszter és a tartományi miniszterelnökök órája.