A kutatás szabadsága Magyarországon

A kutatás szabadságát az alkotmány biztosítja Magyarországon. Az utóbbi években szokássá vált nálunk 
a politikai vitákban, szinte rutinszerűen, a kutatás – illetve az azzal szorosan összefüggő felsőoktatás –szabadságának megsértésével vádaskodni, és külföldi beavatkozást sürgetni. Különösen sokat szerepelt ez a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeti hálózata működését illető, kormányzati reformkezdeményezéssel szembeni kampányban. Ugyanakkor a téma ritkán merül fel más, hozzánk hasonló fejlettségű országban. Hol a hiba?

Az alkotmány nem határozza meg gyakorlati részletességgel, hogy mit jelent a kutatás szabadsága, annyit mond róla, hogy „tudományos igazság kérdésében az állam nem jogosult dönteni, tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak”. A nemzetközi gyakorlatban a kutatás szabadsága kizárólag a kutatói véleménynyilvánítás szabadságát jelenti, akár az egyetemi katedráról is. Azt, hogy egy adott témában folyt kutatás eredményét akadály nélkül nyilvánosságra lehessen hozni, és ezért a kutatót ne érhesse semmilyen politikai hátrány. A kutatási szabadság megsértésének egyik legismertebb példája Galileo Galilei a Föld mozgására vonatkozó tézisének tiltása.

Ez persze nem zárja ki, hogy más véleményen lévő kutatók valakit inkompetensnek vagy félrevezetőnek tartsanak – joggal vagy jog nélkül –, és ez a szakmán belüli előrejutását és álláslehetőségeit hátráltassa. Erre lehet számtalan példát találni, még későbbi Nobel-díjasok is voltak kollégáik ilyen tévítéleteinek áldozatai. Az Európai Unió hangadó országain belül is van példa kollégák előadásainak szervezett zavarására. Az államnak csak a vélemény és a témaválasztás szabadságát kell garantálnia, nem köteles anyagilag mindent támogatni, amit valaki vagy valakik a kutatás címén csinálni akarnak. Csak nem tilthatja meg. Ez az utóbbi kiegészítés nagyon fontos: a kutatás anyagi támogatása nem az állam monopóliuma, saját pénzéből mindenki olyan kutatást finanszírozhat, amilyet jónak lát, akár erkölcsi, akár politikai, akár anyagi megfontolásból. És az is joga, hogy saját hatáskörében döntse el, kire bízza a megvalósítás irányítását.

Ennek megfelelően például a legnagyobb francia kutatóintézeti hálózat, a CNRS főigazgató elnökét a kormány felsőoktatási, kutatási és innovációs minisztere saját kizárólagos hatáskörében javasolja a minisztertanács általi kinevezésre, abba a legendás Académie française sem szólhat bele. Az új magyar törvény még mindig sokkal több autonómiát hagy a kutatók 
(érdekvédelmi) szervezeteinek, mint a vezető országok gyakorlata. Konkrétan például a CNRS elnök-igazgatójának megfelelő új pozíciót betöltő személyre együtt tesz javaslatot az MTA elnöke és az Innovációs és Technológiai Minisztérium vezetője.

Lehet arról vitatkozni, hogy a hagyományainknak, aggályainknak, különleges képességeinknek és viszálykodó mentalitásunknak milyen rendszer felel meg a legjobban a közfinanszírozott kutatóintézmények irányítására és ellenőrzésére. De az új törvényben vagy tervezeteiben nincs és nem volt semmi olyan, ami sértette volna a kutatás szabadságát a nemzetközileg elfogadott normák, a külföldi gyakorlat szerint. Ezt itthon vitatni lehet akár jóindulatú tévedés is. Viszont abszurdum és az ország érdekének felelőtlen károsítása külföldön panaszkodni, félrevezetően a szabadság nevében beavatkozást sürgetni olyasmiért, ami valójában – és jó okkal – ott sincs másképpen.

A szerző Széchenyi-díjas fizikus, az MTA rendes tagja.

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.