Mi elmegyünk a falig

„Mennyire ismerheti meg egy haditudósító, hogy pontosan mi történik?
Tájékozottabb lehet, mint a helyiek, hiszen alaposan utána kell járnia a háborús helyzet körülményeinek, meg kell ismernie a hátteret is. A helyszínen járva nem az összképnek kell kialakulnia bennünk.
Engem nem érdekel a politika, inkább a személyes történetekre, az emberi viszonyokra figyelek.

Mit tapasztalt az ukrajnai útjai során, mi történik ott?
Azt látom, hogy az ukránok mások helyett halnak meg. Ez nem az ő háborújuk, sokkal inkább az amerikaiaké. Az ukránok is tudnak erről, de nem képesek tenni ellene. Jártam kórházakban is, sok orvost nyomaszt a tehetetlenség, mert nincs elegendő felszerelésük a sebesültek ellátásához. Az ukrán emberek másként viszonyulnak a szélsőséges élethelyzetekhez, hiszen náluk ezt megelőzően sem volt olyan kényelmes az élet. A háború mérhetetlenül sok szenvedést okoz, de annak az ötvenéves férfinak, aki május óta sztrók következményeitől szenved, nem jut el a telt házas kórházba, és a szomszédok etetik, nem a háború okozza a legtöbb szenvedést.
Az biztos, hogy az ukrán embereknek egészen más fogalmaik vannak a nehézségekről és a problémákról, mint nekünk.
Sokszor segíteni sem egyszerű. Egy nyúlszájjal és farkastorokkal született, kórházban hagyott gyereknek próbáltunk ellátást intézni, már fogadták is volna Budapesten, de nem vihettük magunkkal, mert az édesanyja a segélyek miatt megtartotta a gyermek felügyeletét, így nem kapott útlevelet.

Ennek a háborúnak az a sajátossága, hogy az orosz hadsereg rakétákkal lövi azokat a területeket is, amelyek a közvetlen frontvonaltól távol esnek. Hogyan élik meg ezt az emberek?
Volt egy néni Borogyenkában, aki az egyik bombázás során elesett a lépcsőházban, megsérült, és az alatt a néhány óra alatt, amíg ott volt, teljesen megőszült. Egy másik asszony több napig nem tudott eljutni a látótávolságban lévő fia holttestéhez.”

Nyitóképen romok Dnyipróban. Fotó: MTI/EPA/Ukrán Állami Katasztrófaelhárító Szolgálat