Otthonról hazafelé

2022. december 3. 15:52

Csender Levente
Indulok, ahogy mondani szokták, otthonról hazafelé.

Csender Levente írása a Mandiner hetilapból

 

Utazom Székelyföld felé. A csomagtartó tele műanyag virággal meg mécsessel. Édesanyám bevásárolt, és kiadta az ukázt, hogy melyik csokrot melyik sírra kell tennem. Későn indultam el, későn érek Oroszhegyre. A határnál nagy a sor, felvennék már Romániát is a schengeni övezetbe, csak Hollandia dacoskodik. Ami vár rám, egy nagy üres ház és az a nyirkos őszi hideg.

A szomszédasszony, a kulcsok őrzője ír, hogy a villannyal valami történt, sötét van, de betett az asztalra egy gyertyát. Az nagyon jó lesz, mondom. Nemcsak a hideg ház vár, hanem még a sötét is. Az meg egyenesen passzol a halottak napjához, hogy egy szál gyertya világít az asztalon.

Begyújtok a kandallóba, és végigjárom a házat, végigjárom a múltat. Kitágul az idő és a tér. Megnyílik a holtak birodalma.

Azon az ágyon ülök, ahol meghalt nagyanyám, abban az ágyban alszom, ahol meghalt nagyapám,

és nem zavar.

Körülöttem az összes halottam, és jól vagyok velük. Lassan már csak azok maradnak. Meglátogatnak. Jó velük lenni a gyertyafénynél egy ilyen nyirkos őszi estén. Más nem jött a családból, én képviselem a messze szakadt családtagokat is. Azt mondják, jó a halottakkal jóban lenni.

Filmesek érkeznek hozzám három napra. Dokumentumfilm készül. Elmesélem nekik a havason a pásztorélet nehézségeit, a székely falu kemény, de szabályozott világát, bemegyünk Udvarhelyre is, ahol kisvárosi kulcsos gyerekként tengettem a mindennapjaim a kommunizmus sötét éveiben. Mi van még, mi nincs már, mi változott?

Elmegyünk a Béke utcába a blokkunkhoz. A második emeletről Berci bácsi a felesége válla mögül néz ki az ablakon. Kissé kísérteties, ahogy kinyitják az ablakot, megkérdezik, ki vagyok. Emlékeznek rám. Berci bácsi kopogott a fűtéscsövön, ha hangosak voltunk. Most nyugalom van. Nem laknak fölöttük gyerekek. Elbúcsúzunk. Becsukják az ablakot,

mintha visszacsuknák magukra a múltat. 

Harminckettedik éve hagytam ott azt a vidéket. Harminckét éve kaptam írói muníciót, mert a legfontosabb emlékeim mégiscsak oda kötnek. Mára nagyrészt elmentek a novelláim hősei. Én meg időnként visszajárok ebbe a székely népballadai világba. Próbálom az elszakadt szálakat összebogozni, a rosszat jóvá tenni, mintha át lehetne írni a múltat. Jó volt még egyszer 
végigpásztázni a gyermekkoromat a filmesekkel. Képekben is meglesz, amiről annyi novellát írtam. Dolguk végeztével felteszem a stábot Segesváron a Dacia expresszre. Egy percet áll a vonat, integetni már nem is marad időnk. 

Másnap felmegyek az erdőre. Eszembe jutnak a szép csemetefű-arató lányok, akik nálunk szálltak meg, míg a fenyőfacsemeték körül lesarlózták a gazt.

Az az erdő, amit akkor ültettek, már felnőtt.

Egyébként a táj változatlan. A források ugyanott csörgedeznek, a patakok ugyanott folynak. Medvenyomok, csapások ugyanazon a vonalon, rókagomba a szokásos helyen. Még nem fagyott le, ami nagy csoda novemberben. Megállok, szedek egy szatyorral, lerakom a szomszéd­asszonynál, hogy vacsorára készítse el. 

Bejönnek az új bérlők, apa és fia, új szerződést írunk. Szóban mindenkivel nagyon jól megállapodunk, de a tettekkel nehezen haladunk. Egy pohár szőlős Fanta mellett megbeszéljük a jövőt: hová kell új kerítés, milyen munkát végeznek el a gyümölcsért cserébe. Aztán azt is, hogy jár-e azért a juhért kártérítés, aminek a fejét fülszámostól megette a medve, ha kártérítést csak a fülszám után fizetnek, és mi van akkor, ha a fülszámot csak egy év múlva találja meg a pásztor, amikor már átment a bundáson. Fontos kérdések ezek, húsba vágók arrafelé. 

Hazaérve kiülök a csűrbe dolgozni. A szomszédban tehenek kolompolnak, délelőtti csend. Lesétálok a kertbe. Az őszi színkavalkád a vöröstől a sárgán át a barna avarig.

Körtét szedek nagyapám körtefájáról, aztán fejben pakolni kezdek.

Megállok majd Déván, aztán megyek vissza a másik, a rohanós életembe, hogy kezdjek majd vágyakozni ez után. Ilyen ez, megbarátkoztam vele. Az úton levés szükségszerűsége. A két pont közötti történésekből áll az életem. Megyek, mert mennem kell, jövök, mert jönnöm kell. Kell az otthonérzés. Időről időre vissza kell térnem. Még dolgom van ott. 

Estére Ilonka, a szomszédasszony behív, hogy kész a rókagombatokány puliszkával. Azért ez még kell indulás előtt. Hoznak a bérlők három zsák almát. A barátok szörpöt, szilvalekvárt, kis ajándékokat a gyerekeknek. Pálinkát tisztán és áfonyásan.

Elzárom a vizet, nem tudom, mikor jövök újra,

de Ilonka megígéri, hogy begyújt majd előtte, hogy ne a hideg házba jöjjek. Ülök a kandalló előtt, ropog a tűz. Éjjel már nem tudok aludni. Menetkész vagyok. Hajnalban elhagyom a vidéket. Indulok, ahogy mondani szokták, otthonról hazafelé.

 

Fotó: Mandiner-archív

Összesen 30 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Kedves Levente! Ahogy Finale olvtárs írja, fájdalmasan szép az írás!
De!
Az írásban sugalltakkal szemben nem vagyunk magányosak a Székelyföldön. Nagyon nem: magának "elhagyott" hazája, nekem választott második hazám, a családom miatt.
Nem, nincs magány, még erősek vagyunk. Sokan vagyunk.

Ismerem azt a vidéket, míg bírtuk, mentünk. Azután belefáradtunk a segesvári 6 órás sétálásba, üldögélésbe a csatlakozásra várva, valami 18 órás út volt összesen, a határon egyórás várakozás. Egyszerűen fizikailag nem ment tovább.

Csendert jó olvasni. Egyenletesen ilyen, a Mandiner hetilapban olvastam először, évekkel ezelőtt.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés