Trágárság helyett életet

„Jó néhány esztendő telt el, és mára rájöttem, hogy az állandóan perlekedő, kényszeresen beolvasó magatartás egyetlen gondolkodó emberhez sem méltó. Először is, a személyeskedésben, sértegetésben és megbélyegzésben eltöltött napok és órák megbénítják a cselekvőképességet. Legalábbis azt látom, tapasztalom, hogy akik állandóan személyeskednek, éppen a lényegről nem tudnak mit mondani.

Elolvassa az ember Puzsér Róbertet, aki ideje száz százalékát mások cinkelésével tölti, majd feltesszük a kérdést magunknak: most akkor mi van? Haladt előrébb a világ egy tapodtat is, mert ez a furcsa ember díszes szóvirágokkal nekirontott a másiknak? Vagy Perintfalvi Rita, aki katedrálist épített magának különféle személyek kiszerkesztéséből, vajon képes lenne bármi mást, értelmeset, hasznosat, örömtelit írni? Aligha.

Aki figyelmesen olvassa a Mandiner napi sajtószemléjét, hosszasan sorolhatja tovább a neveket, megszólalók tucatjaira érvényes, hogy reggel bekapják a gyűlölettablettát, majd felrobbant fejjel virtuális tőrt döfnek másokba. Utána persze semmi sem történik, hiszen az értelmiségi tollforgatók zöme csak a sértegetésben jeleskedik, felelősséget nem vállal, megoldást nem kínál, hiszen sokszor egyáltalán nem értünk ahhoz a témához, amelynek a kritikusaként momentán felhorkantunk. Olvasóinknak azonban sokszor nem is kell a feloldódás, bőven elegendő a bántás, manapság már ezt várja az elemzőtől, nincs igénye a tudásra, nem tartja tiszteletre méltónak az ekézés nélküli önálló gondolkodást.

Sokan azt mondják, a Mandinernek nem szabadna szemléznie ennyi agymenést, hiszen terhes olvasmány ennyi terméketlen, értelmetlen hozzászólás. Másképp gondolom: remek, hogy a Mandiner szemezget a gyűlöletcunamiban, legalább tisztán látjuk a hazai baloldal szándékait.

Nyilván a jobboldalon is akad elég indulat, meggondolatlanság, gyűlölet, de ember legyen a talpán, aki bebizonyítja nekünk, hogy a magyarországi baloldal születése első pillanatától nem vezeti az örökranglistát. (Nekik ugyanis Rousseau, Marx és a többiek nyomán mindig, mindenütt forradalmat kell szítani, nincs megnyugvás, nincs béke, nem szabad örülni semminek, valósággal kéjelegnek, ha mindent romosan festhetnek az olvasó elé. Néha úgy tűnik, ragaszkodás és szeretet nemigen létezik bennük, csak kritikának álcázott panaszáradat és bujtogató szándék.)”

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd