A történelmi tapasztalat alapján racionális döntés volt Putyintól az invázió – Robert C. Castel izraeli biztonságpolitikai szakértő a Mandinernek

2022. szeptember 11. 12:45
Mik az eszkaláció létrái és miért volt racionális lépés Putyin részéről az invázió? Miért nem érdekli Európát az iráni atombomba és hogyan manőverezik eközben Izrael? Robert C. Castel aradi származású izraeli biztonságpolitikai szakértőt, az izraeli Természetvédelmi Hatóság biztonsági igazgatóját kérdeztük. Nagyinterjúnk!

Veteránként, biztonságpolitikai szakértőként mennyire tartja logikus lépésnek, hogy Oroszország háborút indított Ukrajna ellen február 24-én?

Ez attól függ, hogy kinek a színes napszemüvegén (a híres hasonlat Ole Holstitól származik) keresztül szemléljük a valóságot. Ha Fukuyamáét vesszük kölcsön, akkor ez egy irracionális döntés, szélmalomharc a történelmi szükségszerűség ellen, hiszen mindenki tudja, hogy a liberális demokrácia a politikai filozófia záróköve és Oroszországnak is meg kéne hajolni a történelmi szükségszerűség előtt. Azok számára, akik még a szocializmusban születtek és azok számára, akik ismerik a politikai iszlám gondolkodását, ez a fajta érvelés nem idegen. Ha Huntingtonét vesszük kölcsön, akkor nyilvánvaló, hogy Ukrajna a mai formájában egy anomália, aminek ketté kell szakadnia a keleti és a nyugati kereszténység közötti határvonal mentén. Ha Mearsheimer szemüvegén keresztül szemléljük, akkor azt látjuk, hogy a világ legerősebb katonai szövetsége fokozatosan egyre szorosabbra húzta a hurkot Oroszország körül, és

az oroszok számára Ukrajna volt az a bizonyos utolsó vonal, ahonnan többé már nem hátrálhattak. 

De mégis, hogyan látja a kérdést?

Hogy én mit gondolok erről? Azt, hogy az orosz döntéshozók levontak egy sor következtetést az USA és a nyugat közel-keleti intervencióiból, Irakban, Afganisztánban és Szíriában. Azok, akik megijedtek, mint például Kadhafi, az útszélen végezték, a szó legszorosabb értelmében. Azoknak, akik ellenálltak ennek a nyomásnak, mint például Irán és Szíria, sikerült kibekkelniük a nyugati szelet és legalábbis Irán esetében olyan pozícióba kerültek, hogy a nyugat keresi a megbékélést velük és nem fordítva. 

A történelmi tapasztalat alapján az oroszok döntése teljesen racionális volt, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy február 23-án úgy az oroszok, mint a nyugat biztos volt benne, hogy Ukrajna néhány nap alatt összeomlik. Ebből a premisszából kiindulva mi lett volna racionális az orosz döntéshozók számára? Megijedni, mint Kadhafi és behódolni a Fukuyama-féle „szükségszerűségnek”, vagy pedig pár nap alatt levinni Ukrajnát a földre? Azt sem merném állítani, hogy a kezdeti „kabuli forgatókönyv” ab ovo abszurd volt. Sok szakértő szerint

csupán perceken múlott, hogy nem sikerült „lefejezni” az ukrán politikai vezetést.

Ha ez sikerül, ma már a katonai akadémiákon tanítanák a februári orosz huszárvágás elméletét. 

Robert C. Castel előadása a Tranziton Demkó Attilával. 

Oroszország teljesen fel akarja borítani az asztalt?

Amit mi nem tudtunk megérteni, és amit sokan mind a mai napig nem akarnak megérteni, hogy Oroszország nem a meglévő világrendben keresett pozícióelőnyt magának, hanem már évtizedek óta egy új világrend kialakításán fáradozik. Az USA-vezette világrenden belül az orosz támadás teljesen irracionálisnak tűnik. Ha a cél a meglévő világrend lerombolása, akkor ez a támadás csupán az első racionális lépcsőfok egy folyamatban. A moralizálóbb kedvűek számára közlöm:

a racionális nem azt jelenti, hogy „jó”.

A kettő közötti különbség sokakban nem tudatosul. Ha valaki 900 méterről képes eltalálni a nagymamáját egy mesterlövész puskával, akkor jó lövésznek fogom tartani, de jó embernek nem feltétlenül. 

Putyin személye mennyire meghatározó ebben? Vagy inkább a „földrajz fogságában" vagyunk, mint Tim Marshall írta?

Ez a kérdés veretes-magvas hagyományokkal rendelkezik, számos érvet, illetve esettanulmányt lehet felsorolni mindkét megközelítés mellett és ellene is. Talán úgy mondanám, hogy a földrajz és a többi objektív változó, továbbá a nemzetközi rendszer természete egyfajta sípályát képeznek. A kor jelentős vezetőinek a nagysága azon merhető le, hogy mennyire képesek kitágítani a cselekvési szabadságuk sávszélességét. A zárt pálya fizikai korlátait azonban ők sem képesek áttörni. Az utóbbi 400 évben három világrend kialakulását és azt követő összeomlását láttuk. Az USA által dominált egypólusú világrend összeomlása a negyedik partikuláris esete egy hosszútávú történelmi mintázatnak. A nemzetközi rendszer egy olyan ingához van drótozva, ami egyfolytában a rend és a káosz között leng. Jelenleg a káosz irányába tartunk. Úgy is mondhatnánk, hogy

a nemzetközi rendszer anarchikus természetének foglyai vagyunk.

Ha valakit az érdekel, hogy a földrajz hogyan tesz rabbá minket, akkor elég, ha a végtelen síkság védhetetlen határai között kialakult orosz stratégiai kultúrát említjük meg. Én úgy gondolom, hogy ennek ismeretében a legokosabb dolog az lett volna, ha egy semleges puffert képezünk ott, ahova az oroszok egy hegyláncot szeretnének kérni a Halkirálynőtől.

Ön már többször beszélt egy atomháború lehetőségéről, most pedig a zaporizzsjai atomerőmű kapcsán beszélnek nukleáris katasztrófáról. Mi a valószínűsége annak, hogy bármely forgatókönyv megvalósul?

Mivel egy nukleáris baleset következményei kiszámíthatatlanok, valószínűleg egyik fél sem fog aktívan munkálkodni egy ilyen baleset előidézésén.

Amit viszont nem szabad figyelmen kívül hagyni, az a véletlen,

az előre nem látható, illetve a harctér káoszának a szerepe. Különösen az utóbbi az, amit a háború gyakorlatában járatlanok minduntalan alábecsülnek. A harcmezőn egy szalmaszálon átnézve próbálsz tájékozódni, miközben öt különböző frekvencián telefonkönyvnyi adatot zúdítanak rád, és minden, ami körülötted áll vagy mozog, csupán egyetlen egy dolgot akar: megölni téged. Ilyen körülmények között születnek meg a döntések, hogy mérjen-e csapást az az üteg a térkép egyik pontjára, ahol vagy ott parkol éppen egy atomreaktor vagy nem. Én tudom, hogy ez elég szörnyen hangzik, de amikor a várható élettartamod esélyeit másodpercekben és percekben számolod, akkor egy esetleges atombaleset hosszútávú következményei nem a döntéshozatalod első soraiban könyökölnek. Paradox módon, az atomfegyver bevetésének forgatókönyve ennél sokkal kevésbé hektikus, már csak azért is, mert itt kidolgozott és begyakorolt protokollok alapján cselekednek. Ha egy atombaleset egy hármas szaltó az Oktáviával egy jeges sztrádán, akkor egy atomcsapás az egy kaszkadőrbravúr ugyanazzal a gépjárművel. 

Nem akarván riogatni, egy pillanatra feltételezzük a legrosszabbat! Nyilván itt is több forgatókönyv van. Hogyan nézne ez ki?

Mikor a lehetséges forgatókönyvekről beszélünk,

a legfontosabb eszköz, amihez nyúlhatunk, az eszkalációs létra,

pontosabban eszkalációs létrák. Az első ilyen létra a fenyegetés-eszkaláció létrája. A fenyegetés legegyszerűbb formája egy nyilatkozat az orosz vezetés részéről. Erre számos példát láttunk már, úgy a háború előtt, mint a háború kitörése óta. A fenyegetés egy másik formája a stratégiai nukleáris erők készültségbe helyezése és/vagy hadgyakorlata. Ezt is láttuk már egyenes adásban, a háborút megelőző hetekben. A fenyegetés harmadik formája a stratégiai csapásmérő eszközök agresszív előretolása. Ilyen csapatmozgásokat láttunk az utóbbi napokban a svéd és a finn NATO-csatlakozás apropóján. A negyedik szint a csapásmérő eszközök előkészítése egy „éles” akcióra az amerikai műholdak árgus tekintete alatt. Ez volt az a taktika, amivel Izrael elrettentette Irakot az 1991-es háború alatt a vegyi fegyverek bevetésétől. Az ötödik szint az Észak-Korea által előszeretettel alkalmazott rakétakísérlet. A hatodik szint pedig egy újfajta atomfegyver tesztelése a nemzetközi egyezmények idevágó passzusainak látványos felrúgásával. A rossz hír az, hogy Oroszország elkezdte megmászni ezt a létrát még a háború előtt és jelenleg a közepénél tart. Amennyiben fokozatosan eszkalálódó nukleáris fenyegetéssel akar eredményeket elérni, a rendelkezésére álló eszközök felét már elhasználta. Minden új lépés, amit nem koronáz siker, egy lépéssel közelebb visz minket az atomháborúhoz.

Mi a második ilyen létra?

A második ilyen eszkalációs létra az a hatóerő-eszkaláció létrája. Amennyiben Oroszország a fokozatos eszkaláció mellett dönt, akkor nem kizárt, hogy az első atomcsapás egy nukleáris elektromágneses impulzus formájában következik be. Mint már említettük, ez a nagy magasságban végrehajtott atomrobbantás a különböző civil és katonai elektromos eszközöket célozza meg és nem az emberi életek közvetlen kioltása a célja. Taktikai fegyverként bevetve az ukrán védelmi állások felett, egy ilyen csapás hatalmas károkat okozhat a különböző fegyverrendszerek elektromos áramköreiben, gyakorlatilag használhatatlanná téve azokat. Hogy az oroszok rendelkeznek-e a megfelelő technológiával, ami lehetővé teszi a „méretre szabott hatás" elérését, arra majd a jövő ad választ. Stratégiai fegyverként bevetve egy nagyváros vagy egy ipari zóna felett,

egy ilyen elektromágneses impulzus beláthatatlan anyagi károkat okozhat.

A hatóerő-eszkaláció következő lépcsőfoka valószínűleg egy neutronbomba lenne. Ezek a fegyverek mérsékelt lökéshullámot, de ugyanakkor intenzív neutronsugárzást generálnak. Céljuk az épületek, termelőeszközök megkímélése és az ellenség élőerejének elpusztítása. Taktikai fegyverként bevetve egy ilyen fajta atomcsapás fájdalmas rést üthet a keleti front jól kiépített védelmi állásain, lehetővé téve egy orosz áttörést. Stratégiai fegyverként bevetve például a „Dnyeper Vízesés" gátjai és vízerőművei ellen, ugyanez a fegyver hatalmas károkat okozhatna, hasonlóan a Möhne and Edersee gátjai ellen 1943-ban elkövetett támadásokhoz. A hatóerő-eszkaláció következő fokozata egy stratégiai atomfegyver bevetése lenne, taktikai vagy stratégiai célpontok ellen.

Mikor vethetik ezt be, és mi lenne a hatása?

Ami az előbbit illeti, nem könnyű olyan taktikai célpontot találni, ami ellen igazolt lenne egy több megatonnás thermo-nukleáris fegyver bevetése. Hálás célpontot képezhet viszont egy ellenséges hadtest, ami erdős területen szétszóródva foglal el védelmi állásokat. Ebben az esetben a nagy hatóerejű stratégiai atomfegyver csupán egy eszköz egy úgynevezett „szupertűzvész" beindítására. Theodore A Postol 1986-os kutatása arra enged következtetni, hogy a fegyver lökéshulláma és a sugárzás által okozott hatás eltörpülnek az atomrobbanás által okozott tüzek pusztítása mellett. Ami a megfelelő stratégiai célpontok kiválasztását illeti, az sokkal kisebb fejfájással jár, mivel az atomfegyvereknek ezt az osztályát kifejezetten ilyen célpontok ellen fejlesztették ki. Az egyik lehetőség egy ukrán nagyvárosra vagy ipari övezetre mért atomcsapás.

És mi volna a harmadik létra?

A harmadik eszkalációs létra a célpont-eszkaláció létrája. A hatóerő fokozatos eszkalációjához hasonlóan a célpontokkal kapcsolatban is fel lehet állítani egy eszkalációs létrát. Ha pusztán a lélektani hatás elérése a cél, akkor a legcélszerűbb a csapást Ukrajna gyéren lakott területeire mérni, olyan terepre, ahol a tagolt domborzat tompítani képes a lökéshullám erejét.

A következő fokozat az ukrán fegyveres erők elleni atomcsapás.

Ebben az esetben a cél nem csupán lélektani, hanem taktikai/hadműveleti is. A legkézenfekvőbb ilyen célpont az ukrán védelmi rendszer a Dombasz-régióban. A harmadik fokozat a célpontok eszkalációjában az olyan kritikus infrastruktúrák, melyek döntően befolyásolják az ukrán állam képességét a háború folytatására. Ilyen kritikus infrastruktúrák az ország hő- és vízerőművei, a Dnyeper folyó vasúti hídjai. A negyedik célpont-fokozat alanyai az ukrán városok. Mivel ezek a városok nem csupán lakóparkok, hanem fontos ipari bázisok és közlekedési csomópontok is, ezek a csapások a terrorbombázáson túl a kritikus infrastruktúra pusztítását is szolgálják. 

Mivel nyugtathatja meg magát az olvasó?

Megnyugtatásként csak annyit tudok hozzátenni, hogy az orosz doktrína egyik alapvető elve a méretre szabott hatás elve, vagyis pontosan annyi erőt fognak alkalmazni, amennyire az általuk kijelölt politikai-katonai cél eléréséhez szükség van. Ennek a doktrínának a fizikai megnyilvánulása az az atomtöltet-típus, aminek a hatóereje az alkalmazói által bizonyos értékek között állítható. 

Bár sokan beszélnek az „újfajta háborúról", nekem laikusként mégis úgy tűnik, hogy az emberszám és az acél dönt. Lassan, de biztosan nyerni fog az orosz húsklopfoló?

Ceteris paribus az élőerő és az acél dönt. Mikor a háború első napjaiban úgy nyilatkoztam, hogy ezt a háborút az ukránok elvesztették, akkor abból indultam ki, hogy amit látunk, az egy kisebb korrupt és inkompetens posztszovjet hadsereg küzdelme egy jóval nagyobb, korrupt és inkompetens posztszovjet hadsereggel. Ha az ukránok meg akarják változtatni a háború menetét, akkor azon kell munkálkodniuk, hogy minél másabbak legyenek mint az ellenfeleik, mert egy pusztán kvantitatív ütközésben egy teljes nagyságrenddel kisebbek, mint az ellenfeleik. Ukrajnának műveleti és stratégiai kreativitásra és innovációra van szüksége ahhoz, hogy megnyerje ezt a háborút.

Az, hogy rendelek az Alibabán nyugati tüzérségi rendszereket homeopátiás adagokban, még nem innováció.

Ha az ukránok nem lesznek sokkal kreatívabbak és kockázatvállalóbbak, akkor menthetetlenül elvesztik ezt a háborút, viszont a krími mélységi csapások és különösen a jelenlegi ukrán offenzíva fontos lépések ebbe az irányba.

Egyesek szerint Ukrajna érdeke volna a NATO belerángatása a háborúba. Valóban megtörténhet ez ön szerint?

Ez nem csak Ukrajna érdeke, de Lengyelország és a balti államok érdeke is. Per pillanat van egy olyan, hogy NATO és egy olyan is, hogy az Európai Unió.

Semmi garancia nincs rá, hogy ezek az intézmények még öt vagy tíz év múlva is létezni fognak.

Itt nem a jogi státuszra gondolok, hanem a hatékony cselekvőképességre. Önmagában az a tény, hogy lesz valaki, akinek a névjegykártyáján az áll, hogy ő a NATO főtitkára, még nem jelent semmit. Ukrajna és a fent említett szövetségi tagok türelmetlensége egyfajta „use it or lose it” gondolkodásmódra vall és egy mélységes, hosszútávú pesszimizmus bizonyítéka. Az önbizalom egyik jele a stratégiai türelem. Ez az, amiből elég szűkösen vagyunk így a szezon végén.

Hogyan reagált Izrael a háborúra, és mennyire zavarja a képet a szíriai orosz jelenlét?

Politikailag Izrael számára mindennél fontosabb jó kapcsolatokat fenntartani mindhárom szuperhatalommal. Az utóbbi évtizedekben ezt az egyensúlygyakorlatot Izrael sikerrel abszolválta. Katonailag Izrael számára mindennél fontosabb megőrizni a cselekvési szabadságát Szíria és Libanon felett, hogy cselekedni tudjon a növekvő iráni behatolás ellen. A szíriai orosz jelenlét egyrészt fékezi a lángok magasságát, némiképp megzabolázza a kedélyeket. Másrészt azonban

az oroszok háta mögé bújva felnőhet egy olyan iráni erő, ami közeli veszélyt jelenthet a zsidó államra.

A szíriai orosz jelenlét magában hordozza egy nem szándékolt összeütközés lehetőséget a két ország fegyveres erői között, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. 1967 és 1973 között Izrael egy alig titkolt háborút viselt a közel-keleti szovjet intervencionista csapatok ellen, és akkor is fennállt a veszélye, hogy Izrael háborúba keveredik egy szuperhatalommal. Mindezt összefoglalva, Izrael boldogabb lenne az orosz jelenlét nélkül Szíriában, ahova még Obama elnök katasztrofális politikája hozta vissza őket, lenullázva a Kissinger-féle Közel-Kelet-politika több évtizedes vívmányait. 

Elképzelhető ön szerint a (további) közeledés az EU és Irán között az energetikai válság okán? Mit tehet ez ellen Izrael?

Az igazság az, hogy sohasem volt valódi és teljes eltávolodás. A deklarációk szintjén túl Európa mindig túlságosan is érdekelt volt gazdaságilag az iráni piacban és az iráni energiában ahhoz, hogy holmi atomfegyver fejlesztése álmatlan éjszakákat okozzon neki.

Európai szemszögből nézve a dolgot, Irán az USA, Izrael és a szunni világ problémája.

Egyébként nem értem, miért várjuk el azt, hogy Európa iráni energiapolitikája távolabbra lásson, mint Európa orosz energiapolitikája? A Földközi-tenger keleti részén vannak, földrajzilag közelebb Európához és olyan országok birtokában, amik Európa hosszútávú szövetségesei. Hogy miért részesítik előnyben Putyin elnök szövetségesét a saját szövetségeseikkel szemben? Ez egy olyan kérdés, amit az európai vezetőknek kell megválaszolniuk. Izraelnek mint regionális középhatalomnak számos eszköz áll a rendelkezésére és ezekkel a legjobb belátása szerint fog élni. 

Végül egy személyes kérdés: ön Aradról származik, tökéletesen tud magyarul. Meséljen kicsit az olvasóknak Robert C. Castelről!

Izraelben biztonsági szakemberként ismernek, a minisztériumi jogú Természetvédelmi Hatóság biztonsági igazgatója vagyok, az ország területének az egynegyede tartozik alánk, továbbá jelentős tengeri jelenlét. Valószínűleg ez a legjobb meló a világon, játszóház a nagyfiúk összes játékszereivel. Itt tűzoltó lehetsz és katona, vadakat terelő juhász. Néhány éve még tanítottam kedvtelésből, többek között a Katonai Akadémián is. Az intellektuális vesszőparipáimat inkább abban élem ki, hogy tanácsadást nyújtok vagy projekteket végzek olyan megbízók számára, akiket érdekesnek találok. A dolog természeténél fogva, ezek a kapcsolatok bizalmasok és nem termelnek publikációkat. Az egyetlen módja annak, hogy a kétféle munkát egyidőben folytatni tudjam, az hogy lemondok az akadémiai hencegés jogáról. Ezt elég jól tudtam kezelni éveken át, csak egyszer csúszott baki a dologba, amikor 2014-ben a RAND Corporation leközölte egy kutatásomat, amit a Sin Bét előző főigazgatójával, Ami Ayalon admirálissal együtt végeztünk Washingtonban. Mivel ez nem az én saram, megemlíthetem a dolgot anélkül, hogy visszaélnék a megbízóm bizalmával. Ezt is inkább a főállású kötözködők kiábrándítása végett említettem meg. A 2017-ben az USA-ban kiadott könyvemen kívül nincsenek tudományos publikációim, amiket firtatni lehet. Amennyiben rajtam múlik, nem is lesznek. Ahogy mondani szoktam,

az impakt faktoromat a h-index helyett kilotonnákban mérem.

De mindez inkább csak hobbi, igazolása annak, hogy miért pazaroltam el annyi évet felesleges nagydoktorik, posztdoktorik és egyéb hiábavalóságok után futva. Mindig jobban éreztem magam a terepjáró kormánya vagy a céltávcső mögött, mint egy egyetemi könyvtárban. 

Fotó: Mandiner, Földházi Árpád

Összesen 150 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ugyanúgy szeretve tisztelni fogjuk, mint az előző brit (skót) nagykövetet, sőt a bánáti eredet miatt még a magunkénak is érezhetjük, neki nem tanulni kellett a nyelvünket.

Térben lát, az mindig jó. Egy-két dimenzió unalmas és becsapós.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés