Mit gondolnak a magyarokról a csehek? – a Prágai Közgazdasági Egyetem kancellárja a Mandinernek

2022. május 7. 7:01
A régen virágzó cseh-magyar kapcsolatokat a huszadik század mérgezte meg elsősorban, és ennek traumáit ma is csak részben lehet kibeszélni Csehországban – tudjuk meg Tóth Endrétől – Andrej Tóthtól –, aki a Prágai Közgazdasági Egyetem kancellárja, egyetemi oktató, maga is csehországi magyar. Interjúnk az egyetemi vezetővel!

Andrej vagy Endre?

Magyarországon csakis Endre.

Hogyan került Csehországba?

Ott születtem, Louny városában, magyar szülőktől 1975-ben, a magyar az anyanyelvem, de České Budějovicében – a Budweiser gyár árnyékában, mondhatni, nőttem fel. A szüleim négyéves koromig elzártak a külvilágtól, így az óvodában még köszönni sem tudtam csehül. Aztán később persze átestem a ló túlsó oldalára, de ez talán így természetes. Édesapám viszont magyar szakos, így Petőfitől, Mikszáthtól olvashattam, és

a középiskolában fokozatosan rádöbbentem annak a súlyára, hogy én amúgy magyar vagyok.

Így magyar történelem szakos lettem a brünni Masaryk Egyetemen, s főleg a huszadik századi történelem érdekelt, leginkább a két világháború közötti időszak, s ezen belül persze a csehszlovák-magyar kapcsolatok. A magyar szakot – a brünni magyar szak beszüntetése után – a prágai Károly Egyetemen fejeztem be.

Milyen volt magyarként, idegenként felnőni Csehországban?

Óriási előny volt,

teljesen más, mint a felvidéki rokonaim számára a magyarságuk.

Mivel a németeket kitoloncolták a csehek, nem nagyon maradtak kisebbségek, így kiemelt figyelemmel kísértek például engem, az alapiskolában és a középiskolában is, és én élveztem ezt a figyelmet.

Nem ironizál?

Nem, dehogy! Már kiskoromban felnéztek rám, hogy tudok csettintésre váltani csehről magyarra, emiatt irigység tárgya is voltam.

Csehországban nem rossz ám a magyarok reputációja.

Persze nemzetállam, meg effélék, de a magyar-cseh kapcsolatok mindig intenzívek voltak. Hét Árpád-lány házasodott be a cseh királyi dinasztiába, Dél-Csehország különösen gazdag magyar nyomokban, szentet is adtunk nekik, és akkor ott van még Mátyás király is.

Aki, ha jól emlékszem, éppen a prágai fogságban kezdte karrierjét.

Azért ez nem olyan fogság volt, hogy kurtavasra verve éheztették volna, inkább olyan volt, mint egy vendégség. Podjebrád György király udvarában Mátyás megtanult csehül, és elvette a király lányát, Katalint, aki sajnos meghalt szülés közben. Utána megromlott a viszony a két király között, de a levelezésük fennmaradt, és abból látszik, hogy Mátyás apósának tekintette. Morvaország és Szilézia magyar megszállása sem hagyott olyan rossz emlékeket – érdekes módon a két nagy sörváros, köztük Budějovice hódol előtte. A városbeliek akkor büszkén ragaszkodtak a magyar királyhoz, azonban attól még távol vagyunk, hogy ma utcát is elnevezzenek róla. Meg persze bekavartak a husziták is: a huszitizmus kvázi cseh államvallássá is válik később. Érdekes, az 1920-as években hirtelen rengeteg huszita templom épült Csehországban, ami ugye az osztrák, illetve a Habsburg-katolicizmus ellen is irányult.

Maradjunk még a középkorban. Nemrég azt olvastam egy 19. századi cseh történésztől, František Palackýtól, hogy a magyar honfoglalás a szláv népek végét jelentette itt a Duna-medencében…

Palacký már nem divatos. A kilencvenes években, amikor történelem szakos hallgató voltam, már csak megemlítették, hogy van ilyen nézőpont is, talán korábban egyetértőleg is idézték, talán egy tanárom volt, egy régész, aki úgy mondta, hogy tragédia volt a magyar honfoglalás a szlávok történetében. De ez nem igaz:

a nyugati szlávok sokat nyertek azzal, hogy a magyarok beékelődtek a nyugati és a délszlávok közé,

magyarok nélkül most nem léteznének a ma ismert szláv nemzetállamok. Például a cseh büszkeség, hogy ők a legnyugatibb, legfejlettebb szláv nemzet, az is értelmezhetetlen lenne egy nagy szláv leves részeként.

A prágai defenesztráció, illusztráción

 

Ha már nyugatosság: milyen korai emlékeik vannak a németekről?

A 12-13. században Csehországba vándorló németek hozták a modern középkori gazdaságot, a bányászatot, a városi jogokat, nagyban segítették a Cseh Királyság fejlődését. A cseh és a német nemzet ekkor teljesen összeforr és ez sokáig így is marad, csak éppen Palacký az, aki ennek igyekszik véget vetni. 1848 nagy töréspont: Frankfurtban összeül az új német alkotmányozó nemzetgyűlés, amely a kis német államok egyesítését szorgalmazza, és automatikusan meghívják a csehek nevében Palackýt is, hiszen a csehek mindig is a Német-Római Birodalom részei voltak. Azt mondják neki, gyere el, vitassuk meg, mi legyen itt – de Palacký közli velük, hogy a cseheknek semmi közük a németekhez, a csehek ezért kimaradnak ebből a nagy újragondolásból, a németek meg nem értik, hogy hát sok évszázadig együtt éltek, gondolkoztak, lélegeztek a csehekkel, mi végre ez a nagy szakítás. S lényegében ekkor születik meg a cseh nemzet.

Nekem azért vannak egyéb, korábbi történelmi emlékeim is, Fehér-hegyi csatáról meg defenesztrációról…

A Fehér-hegyi csatában kivégzett cseh urak közül a fele németül beszélt.

Az, hogy „cseh”, a 19. század közepéig annyit tett, hogy csehországi lakos.

1848-ig nincs ilyen különállás – utána viszont nagyon is. Megindul a cseh-német „háború”, ami egészen eldurvul az 1870-es évek elején.

Képletesen szólva háború.

Igen is meg nem is. Az 1880-es évek elején például az oktatás nyelvén robbant ki konfliktus, mert a prágai Károly Egyetemen a század közepén megjelentek a cseh nyelvű órák is, de németül kellett vizsgázni, közben egyre több cseh járt oda, ezért Ferenc József császár úgy döntött, csinál külön német és cseh tagozatot. Ebbe a németek nem akartak belemenni, mert pár évvel korábban a műszaki egyetemet hasonlóképpen kettéválasztották, és a német húzta a rövidebbet, s közben a csehek a cseh parlamentben is igen megerősödtek. A nagy összecsapás a diákok között történt, amikor az össz-ausztriai – így hívták magukat – német hallgatók egyesületük jubileumát ünnepelték egy prágai kirándulóhelyen, a cseh hallgatók meg megegyeztek abban, hogy ezt megszakítják. Sőt még az újságokban is megjelentek efféle felhívások, így

a cseh diákok összecsaptak a németekkel,

kövekkel dobálták őket meg verekedtek, talán egy halott is esett. A korábbi testvéri viszony ezzel örökre megszűnt, minden faluban innentől kezdve teljesen elkülönültek a csehek és a németek, külön kocsma, külön egyesület, külön dalárda, minden.

Önkéntes apartheidbe vonultak?

Mondhatni.

Maradjunk a cseh-magyar kapcsolatoknál: voltak azért jó pillanatok, például a visegrádi királytalálkozó. Ez mennyire él a cseh köztudatban?

A visegrádi királytalálkozó egy első közös közép-európai projekt volt a csehek, a magyarok és a lengyelek között. Bár a lengyel és a magyar uralkodó megszilárdította pozícióit, és folytatta a két ország közötti szoros együttműködés útját, amely 1370-ben Magyarország és Lengyelország személyi uniójában csúcsosodott, a legtöbbet azonban a luxemburgiak nyertek, akik, felhasználva a multilaterális stabilitást Közép-Európában, igyekeztek megvalósítani a dinasztikus terveiket a Szent Római Birodalomban, melynek betetőzését Luxemburgi Károly megkoronázása jelentette 1356-ban, illetve 1355-ben. A csehek egyébként őt tartják a „legnagyobb csehnek”. A visegrádi királytalálkozó tehát inkább Luxemburgi Károly (IV. Károly) uralkodása árnyékában maradt, ezen történelmi esemény Csehországban nem igen szolgál platformként a közép-európai tudat megerősítésére.

A cseheknek nem nagyon van Közép-Európa tudatuk.

Létezik ilyen identitás a többi térségbeli országnál, de a cseheknél nem. Inkább amolyan tartózkodó viszonnyal vannak a magyarokkal, a németekkel, de az osztrákokkal, a lengyelekkel vagy a szlovákokkal szemben is. És különösen nem gondolják azt, hogy ők amolyan köztes-európaiak lennének, se nem nyugat, se nem kelet…

Hát akkor hová sorolják magukat?

Sehova. Ők csehek. (nevet). Ha már, akkor inkább nyugatiaknak gondolják magukat. Számukra Magyarország is egy kicsit Balkán, Szlovákia is kicsit ilyen keleti valami. A lengyeleket nem értik, régen sem kedvelték, lenézték, mondjuk ez kölcsönös is volt; ugye a lengyeleknek nagyon erős identitásuk volt a rengeteg háború és később az államiságuk elvesztése miatt, de már a 17. században leírták Prágában tanuló lengyel diákok, hogy

ezek a csehek azt sem tudják, kicsodák, nem büszkék az országukra, nincs identitásuk.

Mondjuk a Habsburg-ellenesség megvolt, a hivatalos emlékezetpolitika része is volt 1989-ig, az alapiskolában még a ’90-es évek elején én is úgy tanultam, hogy ezek voltak Csehország legsötétebb évszázadai. Az kimaradt, hogy a Habsburgok alatt fejlődött a legjobban a cseh kultúra, a barokk építészet, festészet, és a többi –

ez lényegében Csehország hőskora.

A gyűlölt jezsuiták mentették át a cseh nyelvet a nemzeti ébredés korszakába, őrizve azt a könyvtáraikban. Ez az utálat is Palackýékkal kezdődik, és 1918-ban meg is hozza a hatását. Ami viszont vicces, hogy míg Magyarországnak és Ausztriának – érdekes, de előbbi inkább nemzeti dinasztiának tekintette a Habsburgokat, mint utóbbi – van detronizációs törvénye, azaz pro forma megfosztják trónjuktól a Habsburgokat, ilyesmire Csehországban vagy az alakuló Csehszlovákiában nem volt példa. Egyszerűen úgy voltak vele, hogy megalakult a köztársaság, de facto megszűnt a Pragmatica Sanctio és kész. Még kormányrendelet sincs a trónfosztásról. Vita sem volt róla, egyszerűen szőnyeg alá lett söpörve. Van is a történelmi alkotmányjogi szakértőkkel egy kis polémiám, a témát a 2018-as centenáriumi konferenciákon fel is hoztam. De amúgy sejtem az okát: tényleg annyira utálták a Habsburgokat, hogy legszívesebben úgy tennének, mintha sosem ültek volna a cseh trónon, sosem lettek volna cseh királyok.

Noha a trializmus, vagyis Csehország beemelésének gondolata harmadik társországként az Osztrák-Magyar Monarchiába, ha jól emlékszem, kapott némi Habsburg-támogatást is.

Szerintem Bécs nem akart igazán kiegyezni a csehekkel. A pandémia alatt döbbentem rá, micsoda vita és perpatvar zajlik itt mindenen, négyszázan négyszázfélét mondanak, politikusok, orvosok, miegymás. Ez volt a cseh politikai színtér is 1867-ben és a következő években. Szerintem, ha én lettem volna a császár, valószínűleg ezt látva én se annyira akartam volna kiegyezni velük és importálni ezeket a problémákat. Ráadásul a csehek voltaképen jól jártak ezzel, szoktam is mondani a hallgatóimnak, mert így nem vettek részt egyenrangú nemzetként a nagyhatalom politikai életében,

és nem kerültek a vesztes oldalra az első világháborúban.

Miközben egyébként így is több cseh ember emelkedett nagyon magasra az osztrák kormányban, volt két cseh igazságügyminiszter, egy pénzügyminiszter és egy kereskedelemügyi miniszter például. Igaz, az ő nemzeti identitásuk sokszor billegett a német és a cseh között, de anyagilag erősítették a cseh kultúrintézmények, iskolák fejlődését. A csehek fokozatosan összefogtak az osztrák császárral, aki a pángermanizmus visszaszorításában lelt bennük társra, míg ők a német expanzió ellenében szövetkeztek. S mivel nem az állami lét megszervezése kötötte le az erőiket, tudtak erőteljesen gazdaságot is fejleszteni, kiszorították a német tőke jó részét az országból, a bankjaik a cseh német kézben lévő gyáraknak kölcsönöztek, szóval szoros partnerség alakult ki, amiből nagyon sokat profitáltak a csehek. 1907-ben az általános egyenlő titkos választójog bevezetése után pedig a politikai súlyuk is erősödött.

Ekkortájt mintha Edvard Beneš is monarchiapárti lett volna.

Igen, és egészen sokáig, bár ez a háború kitörésével megváltozik, de még beletellett, míg az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolásának terve realitássá válik. Hiszen

1918 tavaszáig sem gondolkodtak a nagyhatalmak abban, hogy szét kell darabolni a Monarchiát,

ami mégiscsak egy közép-európai hatalom volt, amely megakadályozta a pángermanizmus terjedését keletre vagy a pánszlávizmusét nyugatra. Hogy képtelen lesz megtartani helyzetét, csak ezután kezdett egyértelmű lenni, amikor a bolsevizmus is belépett a képbe. Ezért van az, hogy csak júliusban, augusztusban és szeptemberben ismerik el az antanthatalmak a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, és döntenek úgy, hogy inkább kis országok kordonjával zárják el Nyugat-Európát a bolsevik expanziótól, s ehhez elsősorban a Monarchia területeiből szabdaltak ki részeket az új államokhoz. Hogy mennyire reális aggodalom volt, azt majd a következő események is bizonyítják, lássuk a lengyel-szovjet, illetve a lengyel-bolsevik háborút, a bajor, a rajnai, a magyar vagy a szlovák Tanácsköztársaság megalakulását.

Eduard Benes

 

Beneš kapcsán meglepetéssel olvastam, hogy Bruckban talán még összeült a magyarokkal, és egy későbbi revíziót sem vetett el teljesen, ráadásul a trianoni békediktátum után.

Ez egy nagyon furcsa helyzet volt, a tárgyalások pedig, amelyeket Szapáry Gyula háttérbeli politikus, magyar diplomata indított el, megmaradtak nem hivatalos szinten. Benešt sűrűn kritizálták azért, mert döntéseiben mellőzte a prágai parlamentet, mindenesetre egy 1920. áprilisi beszédében egyrészt felvázolta a leendő csehszlovák külpolitika irányelveit, másrészt Magyarország kapcsán ügyesen azt mondta, hogy az ellentétek 95 százaléka megoldódna, ha Magyarország megoldaná a királykérdést, és liberális köztársasággá válna. Beneš jó tudta, hogy Károly király, amikor megkoronázták, a koronázási dombon azért nem véletlenül vágott a négy világtáj irányába, hanem ezzel megesküdött, hogy megvédi országát, ami azért kötelez egy királyt. Vagyis ha Károly visszatérne, az nagyon megbolygatná a beálló status quót. Ekkor már kölcsönösen épül a diplomáciai képviselet a két ország között, de a beszéd hatására Magyarország hazahívja konzultációra a külképviselet vezetőit, és Benešsel közlik: ha nem kér bocsánatot Magyarországtól, akkor megszakítják a tárgyalásokat. Beneš ettől megijed, ugyanis közben Londonban és Párizsban rájönnek, hogy nem fognak tudni éveken át gazdaságilag segíteni a jól kitalált korridorállamoknak,

tehát mégsem volt olyan rossz az a Monarchia,

gazdasági értelemben talán jó lenne összehozni legalább egy közép-európai vámuniót.

Hogy ezt ne kényszerítsék rá Csehszlovákiára, Beneš gyorsan taktikázik, hogy bizonyítson a nyugat felé, és mutassa, lám-lám, meg tudunk mi egyezni egymással. Hogy ne legyen nagy a presztízsveszteség, a kedvenc brünni Tribuna nevű lapjában üzeni meg, hogy folytatni kellene a tárgyalásokat – ha a parlamentben valami sarkosat mondott, mindig itt simította el a dolgokat. Így, egyébként a politikai nyilvánosság előtt titokban, egyeztek meg a semleges brucki helyszínben, mivel Beneš félt volna Magyarországra jönni, tartva egy merénylettől. Beneš tehát szervezett egy hivatalos látogatást Szlovákiába, majd a hivatalos napi program után egyszerűen eltűnt – lényegében átszökött Bruckba tárgyalni. A magyar fél nemkülönben.

Benešről járja, hogy személyesen is utálta a magyarokat.

Akármilyen is volt, alapvetően polgári demokrata és nyugatos ember volt, példaképe a brit és a francia parlament volt, és meglehetősen lenézte Jugoszláviát és Romániát is, ezek amolyan balkáni monarchiák voltak a szemében. A magyaroknak amúgy be is vallotta,

degradál neki ezekkel együttműködni, és akkor már inkább Magyarországgal tenné, amelyik mindig is Európa része volt.

Bruckban felvetette az esetleges későbbi határrevíziót: ezt mennyire gondolta komolyan?

Azt mondta, jól tudja, hogy a határok nem igazságosak, de hogy ezzel most nem lehet tenni semmit. Majd, ha stabilizálódik Közép-Európában a helyzet, ha kiépülnek a két állam közti kapcsolatok, lehet róla beszélni, de előbb a gyakorlati kérdések megoldása szükséges – úgy, mint közlekedés, határforgalom, postaforgalom, kereskedelem –, és utána lehet szó politikai kérdésekről.

Aztán jött a királypuccs.

Igen, de ez nem törte meg a tárgyalás lendületét, olyan értelemben, hogy egy héttel később Beneš találkozik a magyar kormány követével, Tahy Lászlóval, és újból tárgyalásra hívja. Az már hivatalosan, sajtónyilvánosan zajlik le, s egyenesen Csehszlovákia területén, Marienbadban.

De itt már nincsen szó határkérdésekről.

Nincs, viszont ott van a burgenlandi kérdés. Beneš még mindig bizonyítani akar a nyugatnak, hogy a balkanizált Közép-Európa államai között reális a konstruktív együttműködés, így, hiába ellenzi általában a népszavazást minden vitatott területen, itt még az osztrák kancellárral is egyeztet; a magyarok viszont tudják, hogy Benešnek feltétele a Habsburgokkal való teljes szakítás. Itt viszont Bethlen István politikai bravúrja, hogy gyorsan megírják a detronizációs törvényt, amibe beleírják, hogy Károly elvesztette a trónt, a Pragmatica Sanctio érvényét vesztette, és a többi. Ahogy benyújtják a Nemzetgyűlésnek, Beneš rádöbben, hogy ettől még indulhat IV. Károly, illetve bármely Habsburg a szabad királyválasztáson, ha arra majd kellő időben sor kerülne Magyarországon. A cseh külügyminiszter tiltakozására Bethlen meg annyit mond, nézze, uram, mi egy demokratikus állam vagyunk, én nem mondhatom most a Parlamentben, hogy bocsánat, írjunk át utólag egy jogszabályt.

Ez nagy húzásnak számított akkoriban, talán az egyetlen ilyen jellegű magyar siker volt.

 

Lapozzunk tovább a köztársasági időkre – igaz, hogy ez amolyan hrabali idillként maradt meg a cseh köztudatban?

Abszolút, én is imádom ezt a korszakot. Persze, a nemzetállami kísérlet része nem tetszik – elvégre a csehek is jól tudták, hogy nem mehetnek ki úgy Párizsba tárgyalni, hogy államalkotó nemzetként alig a lakosság felét alkotják. Ezért csinálták meg mesterségesen a csehszlovák nemzetet, hozzácsapva a 14 százaléknyi szlovákot, hogy lenyomják a 24 százaléknyi németet. Ami még deficit, hogy a csehszlovák alkotmány meg sem említi a csehszlovák államnemzeten kívüli nemzetiségeket. Felemás ez az alkotmány, hiszen egyrészt az egyik legdemokratikusabb Európában az egyéni polgári jogok tekintetében, főleg amerikai inspirációra, és ettől remélték azt, hogy a nemzetiségek majd átveszik a csehszlovák állameszményt. Ők maguk viszont meg sincsenek említve ebben az alkotmányban.

Azért a földreformmal – vagyis földelkobzással – egybekötött betelepítések kevéssé nevezhetőek demokratikusnak.

Igen, ennek keretein belül mentek a betelepítések, főleg Szlovákiában, de hál' Istennek ez eléggé lassú folyamat volt.

A német-magyar Pozsonyból viszonylag hamar szlovák várost csináltak.

Az inkább ’45 után történt, addig inkább továbbra is multikulturális város volt. A pozsonyi németek és magyarok élték a mindennapjaikat.

A magyarokat hátrányosabban érintette országos szinten a helyzet, ők tényleg fogytak, a németek nem,

sőt, mintegy 108 ezerrel még gyarapodtak is. a magyarok száma csökkent tízezrekkel, de ebben benne van a kárpátaljai meg szlovákiai zsidók és romák nyelv- és identitásváltása is. Más a helyzet a két országban is: Csehországban sokkal liberálisabbak a nyelvi jogok, a cseh vasútállomásokon ki van írva simán németül is a település neve, Szlovákiában végig tiltva volt. Bizonyos értelemben a németek még a szlovákoknál is jobban jártak, lévén a szlovákok csak a magyar alapítású Pozsonyi Egyetemet kaphatták meg, míg a németeknek egy nagy általános és két műszaki egyetemük lehetett Prágában és Brünnben. Hlinkáék folyamatosan ostromolták a kormányt, hogy legyen már legalább egy szlovák műszaki egyetem, és amikor 1937-ben megkapják, akkor sem lehet benne a nevében az, hogy „szlovák”, ellentétben a cseh meg a német műegyetemekkel.

1938-ban aztán jön az első bécsi döntés, amire afféle területrablásként emlékeznek a szlovákok, noha a visszatért lakosság 85 százaléka magyar volt. A csehek is?

Igen. A csehek későn ébrednek, az 1938-as müncheni szerződés előestjéig nem vették be a nemzetiségeket az alkotmányba, ekkor

kapkodva hajlandók a németeket meg a magyarokat egyenrangú államalkotó nemzeti rangra emelni,

de ezzel már elkéstek. A szudétanémetek Hitler buzdítására az állam létét veszélyeztető követeléseket nyújtottak be, ráadásul a csehek a magyarokkal csak ekkor kezdtek tárgyalni – visszaszorításukra jellemző, hogy a 450 fős parlamentben 14 magyar képviselői hely jutott csak, ami lakosságarányosan nagyon kevés. Egyetlen egy csehszlovák kormány sem tárgyal a magyarokkal, hogy mit kérnek, mit akarnak, hogyan is képzelik el a maguk helyét a csehszlovák állami keretek között.

1938-ban aztán hirtelen felélénkülnek a kapcsolatok, a szlovák autonomisták és Esterházy János, az Egységes Magyar Párt vezetője között, voltak érdekközösségek, például a szlovák fél autonómiája terén. A magyar fél is lemaradásban van, magyar autonómiával csak ekkor rukkol elő. De 1935 is érdekes fordulópont amúgy: ekkor választják meg Benešt köztársasági elnöknek, amelyben érdekes szerepet játszottak a nemzeti kisebbségi magyar párt törvényhozói, Esterházy János és Szüllő Géza, a csehszlovák magyar keresztényszocialisták kimagasló politikusai.

Pont Esterházy?

Igen, az ő meg Szüllő Géza kezdeményezésére a 14 magyar képviselő rá adja a szavazatát, ami nagy meglepetés volt Csehszlovákiában. Korábban a magyarok mindig üres szavazólappal voksoltak, jelezve, hogy semmi közük ehhez az államhoz, így tett sokszor a 44 szudétanémet képviselő is. Ez már a német terjeszkedés elleni közös fellépésről szól. A magyar törvényhozók abból indultak ki – ezt az álláspontot Budapest is támogatta –, hogy Benešt már ismerik, tudják, mit várhatnak tőle, s tudták, hogy mégis garanciát jelent a polgári-demokratikus berendezkedés megtartására, hiszen

Csehszlovákiában is feltörőben voltak a radikálisabb, szélsőjobboldali politikai hangok,

még a kormánypárton belül is.

Kitelepítettek

 

Aminek tudjuk, mi lett a vége: háború, majd szovjet megszállás, Csehszlovákia megszűnik, majd újjáalakul. A közös traumák feldolgozása és a megbékélés helyett azonban most jönnek a hírhedt Beneš-dekrétumok és a kitelepítések. A szlovák közvéleményt nagyjából ismerjük, azt is, hogy a mai napig fosztanak meg embereket a tulajdonuktól; de mit gondolnak erről a csehek, akiknél még a németek sem tudták elérni, hogy kiszedjék a törvények közül ezeket?

Noha az új Ostpolitik jegyében Németország igyekezett kiegyezni a keleti blokkba szorult országokkal, sikerrel járt a lengyelekkel és az NDK-val, de Csehszlovákia keményebb diónak bizonyult, noha erős volt a nyomás Moszkva részéről, hogy a helsinki konferencia előtt történjen valami megegyezés. Vagyis Prága és Nyugat-Németország 1972-ben tudott csak megállapodni egyáltalán arról, hogy a müncheni szerződés, aminek alapján a szudétanémet vidékek Németországhoz csatlakoztak, érvényét veszti, jobban mondva annyiban, hogy „elavult”. Prágának ez nagy törés volt, de végül belement, de azért mindig kifogásolták, hogy a németek csak erre voltak képesek. Majd jött ’89, és mit csinált a prágai kormány?

Ugyanazt, mint a németek ’72-ben: rögzítette, hogy a dekrétumok elavultak és kész.

Mondjuk eddigre már a németek kitelepítése megtörtént, szóval különösebb tétje, ellentétben a magyarokkal, nem nagyon lehetett.

Sőt, nem csak a mintegy hárommillió német kitelepítése zajlott le, amivel a Csehszlovák Köztársaság tényleg nemzetállammá vált, de generációváltás is történt. Benešnek van egy nagyon érdekes mondata, ezt ritkán idézik a kultuszának támogatói is: eszerint úgy vallotta, azért kell kitelepíteni a németeket, hogy valaha ezzel a német nemzettel Csehország ki tudjon egyezni. Persze fájó pontok most is vannak, de már nincs sok olyan egykori szudétanémet, akinek bármi köze lenne a határ menti düledező házakhoz. A ’90-es években még élt valamennyire ennek az emléke, de ma már nem. Ahogy a csehekben is élt a reflex, hogy tagadják ezt az egészet.

Mi a helyzet most?

A kitelepítések kapcsán

mindig egyenesen fogalmazok a diákjaimnak,

és várom azt a pillanatot, amikor valamelyikük jelentkezik, hogy de hát az nem úgy volt, ne nevezzük így. Az elejétől csinálom ezt, egy ideje senki sem kifogásolja a dolgot. Sőt, már olyan szemináriumi dolgozatokat is kapok, amelyekben arról értekeznek a hallgatók,  hogy ez milyen trauma manapság is a cseheknek, a Szudéta-vidék pedig elszegényedett, amelynek nyomait a mai napig is jól láthatóak. Szerintem egyébként volna kiút, legalábbis morálisan, mert tulajdonjogilag nyilván sokkal nehezebb a helyzet, de egy parlamenti deklarációt sem képes tenni a cseh parlament, hogy kihúzza a jogrendből azt az állítást, hogy mindegyik magyar és német kollektíve tehet a II. világháború kirobbanásáról meg Csehszlovákia szétrombolásáról, ami nonszensz. Nem hiszem azt se, hogy a közeljövőben ez megtörténne. Szlovákia esetében is sajnos csak akkor látom esélyét ennek, ha a magyarok kivesznek, és már nem jelentenek a szlovákok szerint fenyegetést azzal, hogy egyszer csak visszatérnek, vagy ilyesmi. Az idősebb cseheknél ma is azért érzékeny téma, látható, amikor a köztársasági elnökválasztáson Karel Schwartzenberg 2013-ban Miloš Zemannal szemben megmérette magát, s egyébként a nemzeti megbékélést hirdette, kritizálta a Beneš-dekrétumokat, Zeman jól rá tudott játszani a cseh félelmekre.

Milyen félelmekre?

Körülbelül olyasmire, hogy majd a németek visszajönnek.

És ezzel vissza is vetette az értelmes párbeszédet vagy húsz évvel.

Mert Benešt még mindig az államalapítói nimbusz lengi körül, ráadásul igen ismert és elismert politikus nyugaton is. A dekrétumok, vagy éppen a szovjet titkosszolgálattal való együttműködésének felemlegetése még mindig sokak szemében szentségtörés.

 

(címlapfotó és fényképek: Ficsor Márton / Mandiner)

Összesen 61 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Soha nem értettem, hogy a bizottság és az EP miért hallgat, sunnyog a Benes dekrétum ügyében.
Kezdem érteni........

Huh, de érdekes riport! Köszönöm!

Ügyesek voltak a csehek. Győztesek lehettek a két világháborúban, amikben részt sem vettek.

"A tapasztalataink 1848 óta félelmeinknek adtak alapot. Sohasem volt még kegyetlenebb elnyomó, mint a magyarok. Egész köteteket lehetne kitölteni annak elbeszélésével, hogy a szlovákok mit szenvedtek el az igájuk alatt."
Nézz már szét a történelemben! Ha a magyarok egy kicsit is olyan elnyomók lettek voltak, mint az angolok vagy a franciák, akkor a szlovákok 1848-ra már elfelejtették volna az anyanyelvüket. Ahogyan az írek vagy a skótok már csak angolul beszélnek; ahogyan Franciaország területén 300 éve még különböző nyelveket beszélő etnikumok már mind csak franciául beszélnek.

Nem alaptalan az a megállapítás, hogy 1945. májusa után két fasiszta állam volt Európában: Salazar Portugáliája és Benes Csehszlovákiája.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés