Menekültek, gyerekek, árvák – sorsok

2022. április 6. 13:00
Gyereksarok önkéntesekkel, számítógépek játékra, látszólag gondtalanul rohangáló kicsik és aggódó szülők – az összkép mégis jobb, mint amikor a Keleti vagy a Nyugati pályaudvarban tapasztalt kissé kaotikus állapotokban kellett külön odafigyelni a gyerekekre, akik talán a legsebezhetőbbek a hazánkba érkezett menekültek közül.

Konopás Noémi és Veczán Zoltán cikke

Sárga labda gurul egy háromévesforma kisfiú kezéből a kordonnál beszélgető terepruhás kadétokhoz; egyikük mosolyogva visszapöccinti, a kisfiú kacagva elszalad vele, majd kisvártatva visszatér, és megint odagurítja. A fővárosi BOK-csarnokban vagyunk, ahol a menekülteknek ideiglenes tranzitállomást alakított ki a Fővárosi Kormányhivatal, s egy ernyő alá terelte be azokat a civil szervezeteket, amelyek korábban a vasútállomásokon nyújtottak segítséget az első hetekben a hazánkba érkező menekülttömegeknek. Hogy mennyiben volt sikeres ez a szervezési munka, arról korábbi cikkünkben írtunk (spoiler: alapvetően a civilek is elégedettek vele), mindenesetre korábbi riportjainkon tapasztaltakhoz képest

jóval szervezettebb helyszínen a menekültek is sokkal nyugodtabbnak tűntek.

Akik, ha nem is kizárólag, de túlnyomó többségükben nők, és rengeteg gyermek. Sokan látszólag gondtalanul játszadoznak a számukra kialakított gyereksarokban, vagy éppen a központ egész területén, szomorúan szürreális látni a labdázó, hancúrozó kicsiket az olimpikonok jókora portréi alatt egy sportcsarnokban, de még mindig kevésbé szívbemarkoló látvány, mint azoké a kicsiké, akiket az első napokban a Keleti pályaudvar sörpadjain láttunk. A nagyobbak már inkább a telefonjukat nyomkodják – van néhány játék céljára kihelyezett számítógép, de nem nagyon használják, láthatóan kevésbé tudják elengedni magukat ebben a helyzetben.

Valaki így is törődik velük

„Vasárnap 1500 menekült érkezett Budapestre, akivel kapcsolatba léptünk, ebből 415 gyermek” – mondja lapunknak Csécsi Soma rendőr alezredes. Kollégájával szóba elegyedve megtudjuk, lelkileg számukra is igen megterhelő ez a helyzet. „Úgy, hogy van egy hároméves gyerekem is? Nagyon nehéz látni a kis kortársait, ahogyan itt szaladgálnak, elképzelni, hogy akár mi is lehetnénk a helyükben” – fogalmaz – „a menekültek biztosan sokan sokkos állapotban vannak, meg ugye van, hogy rengeteg gyerekkel érkeznek, két felnőtt tizeneggyel, ilyesmi” – sorolja, hozzátéve: voltak elhagyott gyerekek is, akiknek a szüleit kellett a rendőröknek megkeresni, múlt héten egy három-, most egy egyéves kicsit hagytak hátra, „erős a multikulti” – mondja némi eufemizmussal – és bizony olyan népes famíliák is vannak, ahol az sem egészen tiszta, ki is a gyermek anyja, nagynénje, bonyolult családi viszonyok ezek, jobb nem bolygatni.

„Mindenkin segítünk, abban, amiben tudunk, és igazából ennyi”

– szögezi le a rendőr.

Valóban nagy a nyüzsgés. „Gyöngyikeee!” – a felszólítás kiabálásba fullad, egy megtermett roma asszonyság pirít rá egy öt-hatévesforma kislányra, aki megint beszaladt a karitatív szigetre; kistestvére közben egy kiürült üdítősüveggel sétál el a kukákhoz, gondosan billenti fel a fedelét, hogy kidobja a szemetet.

Egy kicsit odébb, a gyereksarok bejáratánál egy ötéves kislány fényesfekete hajzuhatagját fésüli egy kékpólós önkéntes. Gondosan háromfelé osztja a tincseket, majd precízen fonni kezdi. A keze mozgásán látszik, nem először csinálja. „Egy hete járok ide segíteni, ma reggel kilenctől ötig vagyok. Bent sokan vannak, ezért kitaláltam, én kint teszem magam hasznossá. A gyerekeknek sokat segít az érintés, és hogy valaki így is törődik velük” – mondja Kiss-Koncsecskó Kitti, fejével kis vendégére biccent. Hajfonásban van gyakorlata is, volt a covid-járvány előtt egy egész nyáron ezzel kereste a kenyerét különböző fesztiválokon.

Annak ellenére van sok segítő a gyereksaroknál, hogy múlt héten sok önkéntes lebetegedett, akkor ugyanis még nem szűrték ki a beteg gyerekeket, sokan lázasan is jöttek játszani, az önkéntesek meg elkapták a különféle nyavalyákat. Ma már minden egyes érkező gyerek homlokán pittyen a digitális lázmérő.

önkéntesek a BOK-csarnokban (a szerzők fotója)

Kitti nem végez mélyfúrást az élményeikben vagy érzelmi életükben a kicsiknek. Mint mondja, egyrészt nem tudhatja, kiben milyen sebeket tépne fel bennük, másrészt azt a kis időt, amíg itt tartózkodnak, inkább arra használja fel, hogy kicsit jobb közérzetük legyen az apróságoknak. „Múlt héten volt egy család, kilenc lánytestvér. Mindnek befontam a haját, átöleltek, készítettünk közös képet, sokkal jobb kedvvel mentek el tőlem, mint mikor jöttek” – meséli. Sajnos vannak olyanok is, akikkel percekre sem tudja elfelejtetni a rosszkedvet. „Volt itt nálam egy tizenkét éves kamaszlány. Iszonyatosan szomorú volt. Tudott magyarul, de egy árva szót sem szólt” – mondja. Nagyon sokan egyébként Németországba mennek tovább, a többség csak elindul a vakvilágba, nem várja őket senki. „Kiráz a hideg, ahogy erről beszélünk, pedig velünk is megtörténhet” – mutatja libabőrös karját.

„Azért vagyunk a világon, hogy segítsünk, pénzzel én nem tudok, de a két kezemmel, és a mosolyommal igen”

– teszi hozzá.

„Jaj, de szép leszel!”  – szakítja meg a beszélgetésünket egy termetes asszony. „Látja, ő az unokám, múlt héten le kellett vágnom a haját. Kecsappal kenték össze a testvérei, nem tudtuk kifésülni” – böki oda. Közben odacsapódik mellénk a fodrászfotellé avanzsált székben ülő kislány unokatestvére is. Megtudjuk tőle, hogy éjjel érkeztek Budapestre, innen pedig Csehországba, Brünnbe készül a család. Megvették már a jegyeket is, várják a buszt, ami az állomásra viszi őket, ahonnan vonattal utaznak tovább. Most kilencedikes, az iskolákat bezárták a háború miatt, van ugyan online tanítás, de most nem tud bekapcsolódni, „az ukrán kártya nem jó Magyarországon, nincs internet” – mondja. Sajnos ekkor még nem tudtuk, hogy három szolgáltató is kínál ingyenes SIM-kártyákat a menekülteknek nem sokkal arrébb. „Itt jól bánnak velünk” – teszi hozzá. „Körmöt nem tetszik csinálni?” – kérdezi egy, a készülő fonást figyelő asszony. „Körmöt?” – kérdezi vissza Kitti meglepetten, kis gondolkodás után rávágja, „ha lenne lakk, még meg is csinálnám”.

Hálás köszönet!

A körbekerített játszórész egyik asztala mellett áll egy négyéves forma kislány, apró kezével a baba szoknyáját igazgatja. Gondolataiban nagyon távol lehet, vagy csak elmerül a játékban, észre sem veszi, hogy egy magas fotós professzionális gépjének optikája a legmegfelelőbb pillanatot pásztázza. Odébb öt fiú hentereg a babzsákban, tőlük karnyújtásnyira egy önkéntes lufit dobál egy másik gyereknek. „Ha leesik, megeszik a krokodilok, nem szabad leesnie” – mondja, majd belepöccint a légballonba. A gyereksarok bejáratánál rövid szőke hajú önkéntes épp az egyik kisfiú cipőjét keresi.

„Most nincsenek is sokan, egyik éjjel harmincan is voltak ezen a részlegen” – mondja az egyik civil önkéntes, Erika. Úgy tudja, a következő busszal száz újabb gyerek érkezik. „Nem bírnak enni, vannak, akik hánynak az idegességtől félnek a nagyobb hangoktól, még a nagyobbaknak is kell, hogy lássák anyát” – festi le a gyerekek lelkiállapotát.

Mint hozzáteszi, a kicsik ingerültebbek a normálisnál, most különösen nagy szükségük van az ölelésre,

főleg, hogy nem olyan családokból jönnek, ahol ez megszokott. „Volt olyan pici, aki a karjaimban aludt el” – mondja büszkén.

Bár Erika hat éven keresztül dolgozott hospice önkéntesként, nem tudja könnyen feldolgozni az itt látottakat. „Talán kicsit segít majd, hogy egy pszichológuskör szupervíziót ajánlott fel a segítőknek tegnap, amit nagyon ajánlanak” – mondja. Ki is fogja próbálni, addig meg a kertben próbál energiát gyűjteni.

„Napjában négyszer is szólt a légvédelmi sziréna. Féltünk a gyerekekkel, nehéz döntés volt a sajátunkat hátrahagyni, de muszáj volt” – ezt már egy halkszavú asszony mondja a Mandinernek. „Beregszászból jöttünk, Németországba megyünk tovább, hálás köszönet, hogy itt ellátnak minket” – teszi hozzá.

(fotó: MTI/Balogh Zoltán)

Végigjátszottuk a gyerekkel, mit hozhat el

„A kicsikének!” – ad még egy szatyrot egy mosolygós szemű, maszkos fiatal önkéntes lány egy hasonkorú anyukának, amikor karján egy babával belép az Ökumenikus Segélyszervezet által vezetett, karitatív szigetnek nevezett, elkordonozott rész bejáratán, ahol a kapott kuponokért cserébe osztják a különféle élelmiszercsomagokat a menekülteknek. Éppen pihenőjét töltő kolléganője szeme kissé könnybelábad, amikor tapasztalatairól kérdezem. „Nehezen fogom magam vissza, hogy ne sírjam el magam” – mondja Zsuzsanna, végül sikerül neki – „de ebben a történetben nem mi vagyunk a fontosak, hanem ők. Nehéz elvonatkoztatni, jönnek egészen pici gyerekekkel, nagyobbacskákkal, alig akarják elfogadni, amit adunk;

vannak nagyon szépen felöltöztetett gyerekek is, van, aki csak egy sporttáskával érkezik”

– meséli.

Azt is megtudjuk, hogyan nyugtatta meg saját, tízéves kisfiát, amikor megijedt a háborútól, és attól, hogy esetleg menekülni kell. „Végigjátszottuk szóban, hogy mit tudunk elhozni; azt, ami pótolhatatlan, a kis yorkie kutyusunkat, a cicánkat, fényképeket; és amit élelemre lehet cserélni, laptopot, telefont, ilyesmit. Ruhát, cipőt nem pakolunk feleslegesen, azt úgyis kapnánk mi is, ahogy mi is adunk most a menekülteknek” – sorolja. A központban elhagyott gyerekek kísérőiről is némi empátiával beszél: „azt is be lehet látni, hogy aki öt napot rettegett a vonaton, nem biztos, hogy észszerű döntést hoz”.

Nem kell szegényeket jobbra-balra rángatni

Emlékezetes, lapunknak adott interjút egy ungvári kislány, Viktória, és édesapja; a család sokáig hezitált az induláson, mert nem akartak távol lenni a hadköteles apukától, Páltól, azonban idővel meggyőzték magukat arról, jobb lesz nekik Magyarországon (olvasóink nagylelkű felajánlásait innen is köszönjük!). Viki édesanyjával érkezett hazánkba, azonban vannak, akik a nagynénivel vagy a szomszéd bácsival érkeztek, vagy szétszakadt menet közben a család – az ő ügyükkel foglalkozik a BOK-ba kitelepült budapesti kormányhivatali Gyámügyi és Igazságügyi Főosztály.

A hivatalos rész nem bonyolult: a kérdés, ha megjelenik a menekült gyermek kísérő nélkül, van-e elérhető családtag, akihez hozzá lehet rendelni, vagy ki kell-e jelölni gyámot – tudjuk meg az egyik kollégájuktól, Ágnestől; együttműködnek az idegenrendészettel, utóbbi szervezet adja meg a menekültstátuszt a gyermekeknek. Mindenesetre

akinek nem sikerül azonnal hozzátartozót keríteni, azt regisztrálják, és a fóti gyermekotthonba kerül, hogy ellátást kaphasson, és iskolába járhasson, a kijelölt gyám pedig intézi az ügyeit.

Mint Ágnes meséli, egészen elképesztő helyekről keverednek ide kiskorúak, volt, aki Lengyelországon vagy Románián keresztül érkezik, és keveredik végül Budapestre, mint két 17 éves fiú, akivel dolguk akadt; olyan is volt, akit a rendőrök kísértek le a vonatról, mert utazott össze-vissza az országon belül céltalanul.

„Azt mi fel se tudjuk fogni milyen traumákkal érkeznek. Nyilván mindenki éhes, fáradt, zaklatott, akinek van felnőtt kísérője, azok is, hát még azok, akik egyedül jönnek” – fogalmaz az asszony, hozzátéve: nemrég települtek ki, korábban házon belül oldották meg mindezt, „de így jobb, mert nem kell szegényeket jobbra-balra rángatni; arra is igyekszünk figyelni, hogy akik egy csoportban érkeztek, egy helyre kerüljenek, ne tetézzük még a bajukat”.

A kísérő gyermekek esetében a legfőbb kérdés, hogy meddig tart még a háború s lesz-e nekik visszaút a hazájukba. „Van, akinek az édesanyja már nem élt, az apja elesett a harcokban, élő rokonát nem találtuk, ő nyilván itt marad” – mutat rá. Ha bekerülnek a rendszerbe, nagykorúságukig, sőt azután is maradhatnak Fóton, akár 24-25 éves korukig; iskolába járnak, szakmát végeznek, talpra állnak, sorolja Ágnes, hozzáfűzve: ők csak az első lépcső, „a mi dolgunk, hogy legalizálva legyen az itt tartózkodásuk, s leginkább az, hogy oda legyen figyelve rájuk”. Hogy meddig tart a háború, azt nehéz lenne megjósolni, így a menekültáradat, köztük a gyerekeké is valószínű, hogy nem fog apadni. Sőt. „Még csak most jön a nagyja” – teszi hozzá Ágnes. „Reggel hallottam, hogy Lengyelország már betelt, és már ide irányítják át őket, hozzánk. De mi szeretettel várjuk őket. Megtesszük, amit lehet.”

Összesen 8 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés