Ami állandó: a magyar vidék és benne az ember – Bukta Imre a Mandinernek

2022. április 17. 13:01
„El lehet jutni oda, hogy ne vegyük észre az időt…, ha van egyáltalán. Ez a művészetben az egyik legfontosabb dolog, hiszen ebben az állapotban kerülnek rá az alkotásra azok a jegyek, melyek azt sejtetik, hogy nem lehet tudni, mi irányította a művészt.” Bukta Imre festőművésszel mezőszemerei házában beszélgettünk.

Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban

 

1952-es születésű, kisgyermek volt a forradalom idején. Emlékszik bármire belőle?

Most hirtelen bevillant egy kép: édesanyám a karjában tartott, és a szihalmi patakhídon mentek a tankok sorban, kivilágítva. Olyan volt, mint egy fényes gyöngysor. Ismerve a történéseket, némiképp abszurdnak tűnhet, de nekem ez a kép szép emlékként maradt meg.

Arra is emlékszem, hogy remegett a föld.

Milyen családból származik?

Mind a két oldalról paraszti családból származom. Azt tudom, hogy a kommunista időkben apai nagyapámat nem sikerült bekényszeríteni a termelő­szövetkezetbe, a másik nagyapám pedig kénysze­rűen lépett be. A szekerét, amit elvettek tőle, később a téesz udvarán, a szekértemetőben találtam meg. Édesapám, miután hazajött a hadifogságból, munkába járó ember lett. De ez már az ötvenes évek.

Tősgyökeres mezőszemereiek?

Igen. Ha távolabbra megyünk, akkor a Felvidékről származunk, a Bukta név is arra utal. A földesurak onnan telepítették be több hullámban a jobbágyokat, az ő leszármazottjuk vagyok én is.

Az édesapja mesélt bármit a hadifogságáról?

Nem, mert nem volt szabad neki. Azt tudom, hogy Groznijban volt, és egy tisztnek volt a csicskása. Meg talán a konyhán is dolgozott. De sajnos soha semmit nem mesélt erről az időszakról.

Bántja?

Igen, nagy hiány van bennem ezzel kapcsolatban.

Mindig szerettem volna többet megtudni azokról az évekről,

sokszor kérdeztem is tinédzserkoromban, milyen volt, de nem mondott semmit. Azt tudom, hogy nem volt katona, a falusiak azt mesélték, hogy épp kenyeret vitt a magyar katonáknak szekéren, amikor az oroszok elfogták, s feltették a vonatra. Sajnálom, hogy nem tudtam meg többet; a katonakönyvébe négy év hadifogság van beleírva, bár én úgy tudom, tovább is ott volt. Valószínűleg Mezőkövesd határában foghatták el, valahol a vasút mentén, mert ott állomásoztak az oroszok.

Az édesanyja hogyan élte meg ezt az időszakot?

Ő fiatalabb volt, tizenhat éves lehetett ekkor. Ismerték egymást, de még nem voltak párkapcsolatban. Amikor édesapám hazajött a hadifogságból, akkor házasodtak össze.

Fotó: Ficsor Márton

Mielőtt visszatért volna Mezőszemerére, voltak kanyarok. Hogy élte meg az „újrafalusiasodást” a budapesti és szentendrei művészközeg után?

Két szempontból volt nehéz: egyrészt nem terveztem, hogy visszajövök Mezőszemerére, kényszerű döntés volt, így nagyon megviselt az az időszak; másrészt pedig tizennégy éves korom óta csak hazajártam. Közben volt két év katonaság, aztán éltem Egerben is, ahonnan vallási propaganda miatt kitiltottak, majd Leninvárosban is megfordultam, és csak azután kerültem Szentendrére. 1998-ban kerültem vissza ide, és a távol töltött idő túl hosszú volt ahhoz, hogy ismerjek embereket. Természetesen voltak néhányan, főként a volt általános iskolai osztálytársaim, de a falu lakóinak nagy részével meg kellett ismerkednem. Érezhető volt, hogy év­tizedek teltek el, mégis, meglepő módon

ugyanaz a mozdulatlanság fogadott, mint amikor elmentem innen.

A szülői házba tért vissza?

Igen.

Most is ott ülünk?

Nem, az egy kockaház, ma is áll.

Kádár-kocka?

Igen, de ötvenes évekbeli, a legszegényebb anyagokból.

Édesapám a hadifogság után kapott egy telket kárpótlásként, arra épült a családi ház.

A falu azon részét Újtelepnek hívják, öt ház épült ott, a többi telek üresen áll.

Erről a háztípusról beugrott egy munkája, a Ház, amely a Műcsarnokban volt kiállítva. Egy kockaház, a négy oldalán négy ablakkal, az ablakokban pedig különböző falusi alakokkal. Mennyiben táplálkozott ez a családi házuk emlékéből?

A forma köthető hozzá, természetesen, de az, hogy azt az installációt miért ilyen kockaháznak készítettem, inkább a gondolatisághoz köthető. Egy ház négy egyforma, egyenlő oldallal, benne különböző falusi archetípusokkal – ezt egy hagyományos parasztházzal nem lehetett volna megcsinálni.

Fotó: Ficsor Márton

Ön nem az a klasszikus értelemben vett tájfestő, mint azok, akik az Alföldet, a Hortobágyot festették. Mégis, a vidéki táj és annak motívumkészlete minden alkotásában visszaköszön. Ez az irány mindvégig adva volt a származása miatt, vagy a gyökerekhez való egyfajta visszakanyarodásként fogható fel?

Is-is. Minden akkor kezdődött, amikor én mint önjelölt képzőművész a hetvenes évek elején találkoztam a magyar képzőművészeti irodalommal. Volt egy Művészet című folyóirat, azon kívül nem nagyon volt honnan tájékozódni. Illetve emlékszem, középiskolás koromban a vonatokon az ülések fölött különféle reprodukciók voltak kifüggesztve, Csontváry vagy egy-két alföldi művész képe. A lényeg, hogy találkoztam a vidéknek azzal az idealista ábrázolásával, amely a szocializmusban jellemző volt, s nekem nem tetszett.

Elgondolkodtam: de hiszen a magyar vidék nem is ilyen, nem így néz ki.

Így hát elkezdtem olyan kifejezési formákat keresni, amelyekkel esetleg másképpen tudnám megmutatni. Ez a képi ábrázolással kezdődött, ekkor találtam ki azt a fajta szálkás, vonalkás módszert, amelyet azóta is gyakran használok. A másik oldalról pedig megszületett részemről egyfajta szociografikus vonal, és elkezdtem magával a falusi emberrel mint motívummal foglalkozni.

Ez ugye a hetvenes évek. Mennyiben volt más a hetvenes évek magyar vidéke, mint napjainké?

Nagyon nagy a különbség, mégis van, ami állandó. Mondhatnám akár a változást is állandónak, de ezt a változást inkább csak az veszi észre, aki hirtelen csöppen vissza hosszú idő után. Aki benne él, annak nem tűnik fel. Ha a hetvenes évekről beszélünk, és ha csupán a vizualitásra gondolunk, akkor nagyon nagy a különbség, hiszen akkor még termelőszövetkezetek voltak, illetve szekerekkel jártak, de mellettük már megjelentek az első körmös traktorok és a kombájnok. Emlékszem, kiskoromban a mi udvarunkra is beállt például a cséplőgép –

nagy szíjjal csattogott és szuszogott ott egy mezőgazdasági dinoszaurusz, most is látom magam előtt.

Utána a mezőgazdaságban gyors fejlődés következett be: jöttek a szovjet típusú gépek, és megindult a modern, nagyipari mezőgazdaság. Tehát ez a kettősség a hetvenes években még jelen volt. Még voltak háztájik, de már ment a nagyüzemi gazdálkodás. Van egy szimbolikus élményem még általános iskolás koromból: a pusztaszikszói állami gazdaságba vittek minket dolgozni, hatalmas búzatáblákba, „idegenelni”. A magyar agráriumban akkoriban a szovjet típusú búzát kezdték elterjeszteni, amely úgy volt manipulálva, hogy ne legyen kalásza, mert az felesleges melléktermék, illetve a szára is rövidebb lett, mert a szalmára sincs szükség. E szovjet típusú búzaszálak közül kellett kihúzgálnunk a régi, magyar típusú búzákat. Mentünk végig a búzatáblákon láncban, és ami kimagasodott, azt kitéptük, ezek voltak az idegenek. Beszédes, nemde?

Hogy látja, milyen hatással volt a szocializmus a vidéki életre és a falu­közösségekre?

Csak elbeszélésből tudom, hogy a második világháború előtt tíz-tizenegy egylet és egyesület volt a faluban. Ezek mind megszűntek, új formát és új tartalmat kaptak. Egyfajta pártvonali irányba mentek el. Talán csak a tűzoltó-egyesület maradt meg, a katolikus egylettől a kórusig minden más megszűnt.

A népi és vallásos közösségek eltűntek,

Kádár alatt nem voltak ilyenek. Gyermekként nyilván nagy élmény volt, hogy mentünk kisdobosként és úttörőként kirándulni a Bükkbe vagy a Balatonra, a mögöttes politikai tartalomba akkoriban nem gondoltam bele.

Ahogy sorolja, mik szűntek meg, elgondolkodtam, hogy ezek mind alulról, organikusan szerveződő közösségek voltak. Ezek megtartóerőt is jelentettek. Ön szerint ez tudatos felszámolás volt, vagy egyszerűen csak ennyire nem volt érzékük semmihez, és átgázoltak a vidéken?

Szerintem tudatos volt, de nem feltétlenül ideológiai szempontból; inkább egyszerűen a szocializmus azt gondolta, hogy ezeket túl kell haladni. Nem voltak beilleszthetők a szocialista világképbe. A lényeg az volt, hogy valami más legyen ahelyett, ami természetesen alakult ki az emberek között. De az új közösségek sosem váltak igazán erőssé, sosem lett belőlük valódi szövet. Csak hát mivel nyújtott egyfajta kényelmet, sokan elfogadták. Mindamellett – és ez inkább a hatvanas évekre, a fényes szelek időszakára volt jellemző –

kultúrát például szállítottak vidékre.

Mindenhol működött egy kultúrház vagy mozi. Mi például rengeteget jártunk moziba, a mozigépész Szihalomról hozta biciklivel a filmtekercseket. Egy, kettő vagy három forint és ötven fillérbe kerültek a mozijegyek. A vetítés mindig közösségi élményt adott. S persze voltak bálok, irodalmi estek. Arra is emlékszem, hogy időnként megjelent a tanácsházán egy-egy ügynök, aki képeket hozott eladásra. Így kerültek minőségibb rézkarcok, tájképek a falusi értelmiségiekhez – a tanítókhoz, a tanácselnökökhöz.

Ha már beszéltünk a hetvenes években bekövetkezett külső változásokról, érdekelne, hogy belül, az ön lelkében ez a változás hogyan alakult. Változott, hogy bizonyos életszakaszaiban milyen motívumok vagy szimbólumrendszerek érdekelték?

Persze, sokat változott. Nyilván ennek a belső változásnak van egy emberi, tartalmi oldala, ami a korral jár, ezt nevezhetjük tapasztalatnak vagy bölcsességlerakódásnak. Másrészt a külső változások is hatnak az ember lelkére, emiatt az én motívumvilágom is folyton változott.

Egyvalami marad állandónak: a magyar vidék és benne az ember.

Tehát állandó a vidék és a vidéki ember. Mi foglalkoztatta húsz éve, és mi foglalkoztatja most a vidéki emberrel és a vidékkel kapcsolatban?

Húsz évvel ezelőtt pont az az időszak volt, amikor visszatértem Mezőszemerére. Szentendre és Budapest után szomorú kép fogadott. Elképedve láttam, hogy a régi osztálytársaim sorra halnak meg a kocsmába járás következményeképpen. Sokan tönkrementek akkoriban. Teljesen más volt, ahogy Szentendrén festettem Mezőszemerét, és ahogy itthon. Akkor egyre nagyobb hangsúlyt kapott a művészetemben az ember, és nem csupán csak mint egy figura a tájban, hanem mint ember a saját tartalmával, érzelmeivel. Mostanában líraibb képeket festek, olyan tájképeket, amelyben az ember egy-egy tárggyal vagy építménnyel van jelen,

ami arra utal, hogy abban a tájban emberek élnek.

Ezáltal megváltoztatják a művet, kimozdítják a klasszikus értelemen vett tájképből.

Fotó: Ficsor Márton

A hetvenes évek tájékán még tetten érhető volt a műveiben némi társadalomkritika is. Most ez hogyan áll?

Már egyáltalán nincs így. Az más időszak volt. A hetvenes-nyolcvanas években volt egyfajta tiltakozásom. Akkor nagyon hamisnak éreztem a vidéki életet – a fekete autót, a kocsmából begyűjtött embereket, akiket vittek fácánt hajtani a vadászatra, az elvtársak bepálinkázását, a diadalmas visszatérést a kocsmába, immáron fácánfüzérekkel. Ennek tanúja voltam, és lázadtam ellene.

És még ezek szidták a régi úri világot, miközben ugyanazt csinálták.

Ezért találtam ki az úgynevezett cselekvő művészetet, ami ezzel a hamis vidéki emberrel való azonosulás volt. Úgy jártam, mint a lumpenek: pufajkában, gumicsizmában, svájcisapkában. Ma már nincs szükség ilyesmire, mert ez a hamis kép, hála Istennek, a szocializmussal együtt eltűnt.

Korábbi munkásságára jellemzők az installációk.

Mivel fémesztergályos-lakatosként végeztem, praktikus oldalról is meg tudok közelíteni egy-egy problémát, illetve emiatt késztetésem volt arra, hogy a térben is létrehozzak valamit. És már a kezdetektől fogva izgatott a fénykép és a mozgókép is. Valamiért mindig kevésnek éreztem, hogy csak leülök és rajzolgatok. Mivel a cselekvésművészet időben és térben zajlik, az idő és a tér már az elején belépett a művészetembe. Amikor festek, a gondolataim akkor is azon járnak, milyen installációkkal töltöm majd meg a teret. Így működik az agyam.

Kicsit a szentendrei közegről – olyan művészek kerültek ki onnan, mint feLugossy László vagy ef Zámbó István. Hogyan verődött össze ez a társaság?

A hetvenes években kerültem ebbe a közegbe. Korábban említettem, hogy éltem Leninvárosban is. Dolgoztam egy ideig a Tiszai Vegyi Kombinátban dekoratőrként, amit kifejezetten élveztem. Na persze nem azt a részét, hogy

óriási Lenin-fejeket kellett kivágnom. (Nevet)
Fotó: Ficsor Márton

Ez komoly?

Igen. Csukott szemmel is le tudnám rajzolni a formát. Elképesztő mennyiségben kellett legyártanom azt a profilt. Olyan is volt, amikor hozták át az olajvezetéket Beregsuránynál, hogy a hatalmas csövek ünnepélyes összehegesztésére egy négyméteres szöveget kellett kivágnom nikecellből: „Éljen a vörös varrat!” A lényeg az, hogy volt ott minden: polietiléngyár, öntöde, nyomda. Amikor a Fiatal Képzőművészek Stú­diójának tagja lettem, Farkas Ádám elnök indított egy kísérleti műhelyt. Bedobtam az ötletet: meg tudnám szervezni, hogy bemehessünk a gyárba művészekkel. Az ottani hulladéktelep tele volt „szobrokkal”, mert oda kerültek a hibás darabok. A stúdióból végül senki nem jött, de Szentendréről a Vajda Lajos Stúdió alkotói eljöttek. Na, ők voltak azok. Másfél hónapot voltunk a gyárban, ebből lett egy sikeres kiállítás, amely később még a Műcsarnokba is bekerült.

Be kell valljam, hogy kifejezetten szeretem a képei színvilágát. Nemrég készítettem Melocco Miklóssal nagyinterjút, és aztmondta, azért lett szobrász, mert különösebben nem voltak színvágyai. Önnek láthatóan nagyon is vannak.

Igen-igen. Vannak bizony, de ez nemcsak a festményeknél jön elő, hanem az installációknál is, sőt ott talán még inkább fontos, hogy milyen hatást fog kiváltani az emberekből. Komplexebb is persze,

de a végén, amikor összeáll az egész, mindig jön egy euforikus érzés,

hogy igen, pont ezt a hangulatot akartam átadni. Nekem igényem, hogy sokféleképpen fejezzem ki a gondolataimat, ebbe a színek is beletartoznak.

Akkor mondhatni minden – a színek, az anyagok és a motívumok is – az átadni kívánt gondolatnak vagy hangulatnak vannak alárendelve?

Erről eszembe jut egy időszak: a nyolcvanas években azt csináltam, hogy szegény anyagokat – például gyufa, csempe – emeltem be a magas művészetembe, ha szabad így fogalmaznom. Azt fedeztem fel, hogy amennyiben igaz a filozofikus mondás, hogy minden művészet,

akkor a vidéki buhera is művészet.

Akkor váltak az eldobandó szemétanyagok művészeti anyagokká nálam. Akkor emeltem be azt a jellegzetes szocialista zöldet is a színeim közé. Rájöttem, hogy az a foszöld csempe akár lehet szép is, ha úgy használom. Ami pedig a motívumokat illeti, ha vesszük például a fát mint motívumot: egészen más jelentése van egy festményen, mint egy installációban vagy akár filmen.

Milyen motívumokkal dolgozik most?

Most például a víz foglalkoztat. Ez az utca, ahol lakom, nagyon belvizes; szeretem nézni, ahogy a kertek alatt fodrozza a szél a tavacska méretű tócsákat. Most ebből gyűjtöttem motívumokat a készülő képsorozatomhoz.

Fotó: Ficsor Márton

Ön szerint miért ennyire rossz a kortárs képzőművészet és a modern ember viszonya?

Szerintem a dilemma ott van, hogy kell-e művészettörténeti előképzés ahhoz, hogy megértsük a kortársat. Én azon a véleményen vagyok, hogy nem kell. Sokan mégis ezekben a keretekben tudnak csak gondolkodni – ebből kell felszabadítani az embereket. Én kortárs művész vagyok, mai eszközökkel dolgozom, de elsősorban arra törekszem, hogy amit alkotok, érintse meg a nézőt. Egyszer eljöttek a mezőszemereiek az egyik kiállításomra a Műcsarnokba. Nézték a tárlatot, és azt mondták: jé, ez egészen olyan érzés, mintha a faluban sétálnánk. Átjött nekik az érzet, és ez a lényeg.

Az én célom megérinteni az embert,

nincs bennem semmiféle felsőbbrendűségi gondolat, hogy az elitnek és a gyűjtőknek fessek. Egyszer itt, az istállóban festettem egy képet, áthívtam a szomszédot, s kérdeztem, mit gondol róla. Azt mondta: „Nicsak, ez én vagyok!” Pedig nem is hasonlított rá, a környezet, a miliő és a kép által sugárzott érzetek mégis megérintették őt, így a hatása alá tudott kerülni.

Fotó: Ficsor Márton

Az a fajta természetközeliség, ahogy ön él, mennyire engedi kiszakadni az embert a rohanó világból? Létezik még valódi elmélyülés, befelé figyelés?

Nagyon sokáig nem tudtam megtenni, hogy befelé figyeljek, de újabban már igen. A festés esetében például nagyon fontos azzá válni, mint amit az ember csinál. És ez lehetséges – el lehet jutni oda, hogy ne vegyük észre az időt…, ha van egyáltalán. Ez a művészetben az egyik legfontosabb dolog, hiszen ebben az állapotban kerülnek rá az alkotásra azok a jegyek, melyek azt sejtetik, hogy nem lehet tudni, mi irányította a művészt.

Ez a mozdulatlan időtlenségben alkotás egyfajta istenélmény?

(Mosolyog) Régen úgy gondoltam, minden perc számít, minden percet meg kell ragadni. Most már nem így látom, ma már csak azt figyelem, mire fordítok időt. Sok felesleges időt fordítottam az életem során olyan dolgokra, amikre nem kellett volna.

Van feladatom, van célom, és most már időm is van,

hogy ezekre elmélyülten rákészüljek.

Magyarországon jelenleg nincs más, aki ennyire ezzel a témakörrel foglalkozna.

Így van, talán tényleg az egyedüli vagyok, akinek kitartóan a magyar vidék a témája. Ezt nem lehet úgy csinálni, hogy nem ebben a miliőben élek. Budapestről ez nem megy. Muszáj ezt a levegőt szívni, itteni emberekkel beszélgetni. Együtt élni.

Fotók: Ficsor Márton

Összesen 6 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés