Václav Havel szupersztár? – Egy rendszerváltó mérlege

2022. január 26. 18:01

Névai Gábor
Mandiner
Szinte felhők szárnyán lépdelt fel a Hradzsinba, és beesett arcú, megviselt, kiégett nyugdíjasként sétált ki onnan – egy teljesen másik világba, mint amelyből bejött. Múlt századi ikonok-cikksorozatunk első része, Václav Havelről.

Múlt századi ikonok – Václav Havel portréjával kezdődik Névai Gábor új cikksorozata a 20. század végét meghatározó személyiségekről.

 

1991-et írtunk, éppen csak. 

Éppen csak megtörtént a fordulat. Éppen csak kamaszok voltunk.

A fejünk tele volt – nem ésszel, érzelmekkel. Kapkodtunk mindenben. Faltunk, amit értünk. Otthon iszogattunk Jóskával, a legjobb barátommal. Kibontottam egy sört és felmutattam a falra, ahol egy Václav Havelt ábrázoló, méretes plakát függött. Az akkor már csehszlovák elnökké választott hős író büszkén, szimpatikusan tekintett a kamerába. Alatta a felirat: „HAVEL NA HRAD” (vagyis: „Havelt a várba”!) utána pedig a kiadó szervezet, a bársonyos forradalom katalizátora, az Občanské Fórum/Polgári Fórum neve.
„Menjünk ki Prágába, Václav Havelhez!” – mondtam Jóskának nekibátorodva. „Menjünk!” – lelkesedett fel.

Ma már teljesen szürreális a párbeszéd, de a kilencvenes évek elején az ilyesmi nem számított őrültségnek.

Mégis, mit is csinálna két budapesti kamasz Prágában,

minek akarna beszélni a pár hónapja regnáló elnökkel, és ha sikerülne is vele találkozni, mit mondanának neki, milyen nyelven – és egyáltalán, mi ez az egész? – ha valaki ezzel szembesített volna minket, akkor reménytelenül begyepesedett, ócska, fantáziátlan kispolgárnak gondoltuk volna, pár sör után pedig akár kommunistának is. Az igazsághoz tartozik, hogy ezekben az években a hírességek még viszonylag megközelíthetőek voltak, Magyarországon mindenképpen: ebben az évtizedben, kicsit idősebben, tökéletesen ismeretlenül odaültem például Nagy Feró vagy Cseh Tamás mellé egy-egy kocsmában a koncertjük után, ahol a lehető legtermészetesebben viselkedtek és azonnal sörrel vagy cigarettával kínáltak, majd könnyedén lehetett beszélgetni velük. S bár Jóskával együtt sosem mentünk ki Prágába, de én azért jártam ki pár évente és alkalmam volt megfigyelni, hogy a csehek miként hagyják maguk mögött a szocializmust. A túlfűtött rendszerváltáskori érzelmek kihűlése után pedig továbbra is foglalkoztatott Havel személye. Persze nem is lehetett nem észrevenni. Néztük őt, de láttuk is vajon?

Václav Havel a kilencvenes években Európa egyik leghíresebb embere, az 1990-es rendszerváltások emblematikus arca, akit a dalai lámától a római pápán át az Egyesült Államok elnökéig mindenki szívesen fogadott.

Sikk volt vele fényképezkedni,

ahogyan például a Rolling Stones meg is tette a prágai vár párkányánál, Bill Clinton meg az szaxofonozva, Bohumil Hrabal társaságában, ráadásul egyszerre lett menő minden generáció szemében: a csehszlovák elnökben megtestesült a rock and roll, a lazaság, a (vélt) antikommunista kérlelhetetlenség és valamiféle idealista, modern nyelven beszélő városi értelmiségiként maga volt a korszellem: rá tekintve azt gondoltuk, hogy igen, a jövő megérkezett. Micsoda országmárkát épített! Egyszemélyben hozta divatba Prágát: az évtized közepén amerikai turistaövezet lett a Károly-híd: le is hagyták Budapestet szinte minden téren. Ilyen – kívül és belül jól eladható – idolt a politika és a média Magyarországon is megpróbált faragni az akkori magyar államfőből: ami több ok miatt nem sikerült. Havel esetében viszont igen, aki tizenhárom évig, tehát igen hosszú időn keresztül állt a szétesőnek induló csehszlovák, majd a cseh állam élén. Eufóriában, dinamikus középkorú férfiként, szinte felhők szárnyán lépdelt fel a Hradzsinba,

és beesett arcú, megviselt, kiégett nyugdíjasként sétált ki onnan

– egy teljesen másik világba, mint amelyből bejött.

Havel és Bill Clinton 1994- ben a prágai Aranytigrisben (LUKE FRAZZA / AFP)

 

Havel tíz éve és egy hónapja halt meg, de szellemisége sokáig befolyásolta milliók gondolkodását keleten, nyugaton pedig még inkább. Fontos értenünk tehát az életét, mert sorsában számos a minket érintő párhuzam. Sikerei, kudarcai és mindezek tanulságai befolyásolják a mi lehetséges útjainkat és zsákutcáinkat is. Az önképünket is, és a tükörbe pedig időnként bele kell nézni.

Ott látjuk felemás rendszerváltásainkat,

korabeli reményeinket és a XXI. század egyre nagyobb  árnyékát rajtuk. Havel személye ebben megkerülhetetlen, éppen ezért vágtam bele a megjelenése után csak hét évvel felfedezett, 500 oldalas Havel-portrékönyvbe („Havel – egy élet”), amelyet egykori sajtófőnöke és híve, a későbbi diplomata, Michael Žantovský jegyez. Ezután megnéztem a neten elérhető, Havelről szóló életrajzi filmet is, mivel azonban utóbbi csak a könyv rövidített, tévéjátékszerű feldolgozása, inkább az egyébként meglehetősen terjengős és elfogultságtól túlzottan átitatott könyv az, amely színes részletekkel és hátterekkel egészítette ki a bennem élő Havel-képet. Nem változtatta meg, csak megerősítette kontúrjait és segített eldönteni néhány magamban függőben hagyott gondolatot kamaszkorunk egykori bálványáról, – mert túlzás nélkül az volt ő egy fekete-fehérnek hitt és képzelt világban. 

Van, ami nem változott, és amit a rendszerváltás után harminc évvel is érdemes tisztelni a cseh író-politikusban, nem is kicsit: a prágai milliomos, nagypolgári milliőbe beleszületve élete során többször választotta a nehezebb, de tisztább utat, mint a könnyebbet. Gyerekkorában, a szeme előtt semmisítették meg azt a társadalmi osztályt, amelyből érkezett: ő mégsem a külföldi, hanem a belföldi disszidálást, sőt idővel a harcot választotta: pedig lett volna egérút, nem is egyszer. Végigment az útján, és először író lett, nem is akármilyen. A hatvanas években már ünnepelt színpadi szerző: fiatalon szatirikus, groteszk művekkel futott be. De akkor még nem vállalt érdemi politikai szerepet: 1968 inkább a reformkommunisták ideje volt. Nem szabad elfelejteni, hogy az ötvenes éveket és természetesen 1968 pezsgését leszámítva a csehszlovák kommunista rezsim mindig brutálisabb és bigottabb volt, mint a magyar:

aki a prágai tavasz után az ellenzéki létformát vállalta, nemcsak az útlevelét kockáztatta, hanem akár az életét,

de az egészségét feltétlenül: a prágai kísérlet eltiprását követően kvázi vidéki száműzetésbe vonuló Havel csak pár év után fordult rá a politikára. 

Amikor aztán jó pár évvel később sarokba szorították, megúszhatta volna a négyéves börtönt, kapott disszidálási lehetőséget, de nem élt vele. Szembeszállt a rettegett hatalommal és annak titkosrendőrségével is: ilyen fokú bátorságra nem sok példa akadt akkor Kelet-Európában. És nemcsak ebben volt kemény: a legfontosabb kiállása, a Rubicon átlépése egy korai cseh underground zenekar, a The Plastic People of Universe  hatósági gyötrése és elítélése elleni tiltakozáshoz kötődik: igazából ekkor vált ellenzékivé abból a korábban sikeres, irodalmi playboyból, aki 1968 előtt volt. A Charta 77 megalakítása pedig a kelet-európai ellenzék létrehozásának tekinthető a hetvenes évek húgyszagú brezsnyevi sötétségébe dermedt „béketáborában”. Ezek elvitathatatlan, történelmi tettek. A nyolcvanas években aztán rákapott az évtized közepén gyengülő hatalommal szembeni ellenzéki háttérvezető szerepére: ekkor már határozottan mögötte állt a Nyugat és hazájában is egyértelműen hősként tekintett rá a nép nagy része. Tündérmesébe illő fordulattal győzött 1989-ben a Gorbacsov előtti világ demenciájába beleragadt, sötét alakokból álló csehszlovák gerontokrácia ellen, a nép vállán bevonult a prágai várba, igazi happy end, kész, vége a történelemnek, üdv Francis Fukuyamának.

Vagy mégsem? 

Ekkor, vagyis 1989 végén a húsz év alatt víz alá nyomott, meghurcolt, vegzált cseh értelmiség hirtelen a hatalomban találta magát.

Ott nagyon elcsodálkozott, hogy mit is kell csinálni.

Žantovský így ír erről: „A disszidensek és ellenzékiek alkotta tömörülés – legtöbbjük ablakpucolóként, jó esetben levéltári segédként tevékenykedett az azt megelőző húsz évben – főként írókból, zenészekből, színészekből és pszichológusokból állt: alig volt köztük valaki, aki el tudott volna vezetni egy várost, nemhogy egy országot. Megfelelő intellektuális képességgel, műveltséggel (…) rendelkeztek ahhoz, hogy általános érvényű politikai irányelveket fogalmazzanak meg, ám az már nem az ő terepük volt, hogy az alkalmazható jogszabályok vagy törvények születésével járó adminisztratív papírmunkát elvégezzék.”

A könyvben idézett visszaemlékezések alapján ez évekkel később sem nagyon ment nekik. Ami nem is meglepő: az akcionista közéleti stílus és a közigazgatás ritkán jó barátok. Más élőláncot, petíciót szervezni, mint egy várost vagy országot – ahhoz pedig hivatalokat, szervezeteket üzemeltetni, menedzselni. Végrehajtói hatalom hiányában is érdemes legalább a valós társadalmi folyamatok iránt gyakorlatiasan érzékenynek és cselekvőképesnek lenni: a beköltözése után sokáig hivatali függönyökkel, festményekkel, díszegyenruhák lecserélésével és efféle pótcselekvésekkel személyesen pepecselő Havel műkedvelő, impulzus-alapú külpolitikája is igazolja, hogy szubkultúrák jelszavai nem írhatnak felül geostratégiai tényeket, a filozófiai bölcseletek nem helyettesítik az ország szervezését. A külpolitikában – egy kisebb állam részéről feltétlenül – mindenkivel jó beszélő viszonyra és kereskedelemre kell törekedni legalább – anakronisztikus a „gonosz versus jók” világkép erőltetése, amely Havel egyik fő gyengéjének bizonyult elnöksége alatt.

A csetlő-botló, afféle szobatudósi attitűd nem egyszer jellemezte Havel elnökségét. Nála a vélt morális érv mindig erősebb adu volt a realitások szürke és unalmasnak tartott lapjainál. A Nyugat iránti, szinte gyermeki rajongása – a prágai születésű amerikai külügyminiszter, Madeleine Albright szigorúan alapos gardírozása közepette éppen úgy végigkísérte, ahogyan elkeseredett ragaszkodása ahhoz a történelmi anakronizmushoz, amelyet a fiatalabbak „Csehszlovákia” néven (nem) ismerhetnek. Mi viszont annál inkább, ugyanis

számunkra Csehszlovákia egy hetvennégy évig elhúzódó, fájdalmas történelmi baleset volt

– és ennek mesterséges életben tartását kívánta Havel, mígnem a másik kreatúra, Jugoszlávia véres szétrobbanása beláttatta vele, hogy véglege odakozmált Masaryk és Beneš (egyébként szintén Amerikában is formálódott) álma. A történelemből leginkább csak az 1938-as müncheni egyezmény általa vélt tanulságát („a gonosz ellen háborúzni kell”) látta: azt nem, hogy Csehszlovákia nemcsak a nácik korlátlan étvágya miatt omlott össze, hanem azért is, mert az oda kényszerített népek valódi börtöne volt, és azt, hogy ha létezett a két világháború között parlamentarista rendszere mellett elnyomó és imperialista – idegen népességű, védtelen területeket, így például a Felvidéket és Kárpátalját rablóhadjárattal és nagyhatalmi támogatással maga alá gyűrő és gyarmatosító – állam, akkor az bizony a magát remekül eladni tudó Csehszlovákia volt. A temérdek morális lecke közül

ezeknek a fejezeteknek az őszinte feldolgozása és legalább erkölcsi kiigazítása sajnálatos módon kimaradt.

Havel azt sem értette, miért nem kedvelik Szlovákiában, ahol lényegében a fegyvergyárak bezárását eredményezte emberjogi fundamentalizmusa a „ne adjunk el fegyvert a diktátoroknak” jelszó jegyében. Az igazság persze bonyolultabb: a külföldi felvevőpiacok összeomlottak, de a munkahelyeket akkor sem mentette meg azon időkben éppen pacifista álmodozásával. Az elnök mással is bosszantotta a szlovákokat: a roma jogvédelem egyoldalú, többség-hibáztató felfogását kérte számon akkor is, amikor már látható volt, hogy a problémakör többoldalú. A viszony gyorsan elmérgesedett és a felek búcsút intettek egymásnak, a cseh magas-értelmiségi álmodozás visszaszorult a Morva folyón túlra. 

A Nyugatnak viszont kellett egy szupersztár a térségben.

Václav Havel – akarva, akaratlanul – az lett. És közönsége megveszett érte: sztárként turnézta végig a rendszerváltást követő fél évtizedet. Gyengeségeivel szemben tény, hogy elismerésre méltóan használta fel saját népszerűségét a visegrádi országok NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozása érdekében: ezzel mi is jól jártunk akkor. Ám a XX. század aztán véget ért. 2001. szeptember 11., a gazdasági világválság, a terrorizmus, a népvándorlások, az európai ideológiai háborúskodások miatt a kontinens lemaradása a világgazdasági versenyben, és más, ehhez mérhetően súlyos folyamatok nem voltak benne a korábbi illúziókban és a jövőre vonatkozó, rózsaszínű forgatókönyvekben.

Havel mellszobra Prágában(Lukas Kabon / ANADOLU AGENCY / Anadolu Agency via AFP)

 

Amit Havel gondolt Európáról, világbékéről, politikai moralitásról, az a valóság szűrőjén megfuttatva többé vagy kevésbé érvényét vesztette. Vagy pusztán csak elavult. A világ nem úgy működik, ahogyan az füstös XX. századvégi értelmiségi vitaklubokban gondolták. Nem akar úgy működni. Bárhogy is,

de a valóság nem hajol meg úgy, ahogyan ideális lenne.

Rossz a világ? Biztosan. De ez egy adottság: népboldogító, „fogjuk meg egymás kezét” ideológiák soha nem fogják megváltoztatni alaptermészetét, roncsolni viszont tudnak rajta. Nyugaton éppúgy, mint keleten. A nagy és egyre agresszívabban ideologikus európai álmodozás közben csak a bürokrácia fúvodott fel, az energiák elvesztek.

A kiváló marketinggel rendelkező cseh liberális felfogás nemcsak az elmélet és gyakorlat határán bicsaklott meg: Havel, a legendás hős három évtizeden át harcolt az egyéni jogokért, a társadalom méltóságáért, de az ő Európájába mégsem fért bele a fasiszta, magyargyűlölettől csöpögő benesi dekrétumok megtagadása és eltörlése, az 1945-ös, gyalázatos kassai kormányprogram révén meghurcolt, kisemmizett felvidéki magyarság politikai-jogi-erkölcsi rehabilitációja.

Egész életében Európáról ábrándozott

és tekintélyes politikusként ő is építhette tizenhárom évig, értelmiségiként több évtizedig. Mi a helyzet a szép szavakon túl? Jó Európa lett az, ahol 2022-ben törvényszerűen megbüntetnek egy (sok) magyar többségű várost, amiért kihelyezik a magyar lobogót? Mi a helyzet az autonómiákkal? Vagy azzal az európai tervvel, amely az új évezredben mintha tényleg gellert kapott volna? Hol az egésznek a tartalma? Ez az Európa közel áll ahhoz, amiért ő küzdött? Az illúziók félrevihetnek a politikában és biztosan csalódásokhoz vezetnek. 

Havel moralizálása sokakat, sokszor sérthetett. Nemcsak a kivénhedt csehszlovák állampárti vezetőket, majd a forrófejű szlovák nacionalistákat. Sokszor adott magas labdát. Saját életét többször hozta ellentmondásba azokkal a nemes erkölcsi elvekkel, amelyekről felvilágosította népét és a világot. „A kulcsszó az »álszenteskedő« volt. Hogy képzeli az az ember, aki soha nem tagadta meg magától a bűnös élvezeteket, aki éveken át hűtlen volt betegeskedő és haldokló feleségéhez, aki kikelt a kapitalista maffiamódszerek ellen, miközben kapitalista, szabadrabló őseinek jussát zsebelte be, hogy erkölcsről papoljon? S nem csupán ő, hanem kocsmatöltelék, élvhajhász és kéjsóvár barátai, mindegyikük maga a megtestesült erkölcsi tisztaság, az igazság és a szeretet bajnokai, akik a moráfilozófiát  oktatják, ahelyett, hogy békén hagynák az embereket” – idézi a szerző karikírozó szándékkal Havel és köre fellépésének recepcióját a bársonyos forradalom örömmámora után kijózanodott cseh és szlovák közvéleményben. Pedig, ha eltekintünk a túlzó jelzőhalmozástól, nem is olyan ördögtől való dilemmák ezek. Mit láthatunk akkor tehát élete mérlegében – magyar szemmel?

Erkölcsi talapzatot adó, rendkívüli bátorságot – és a győzelem után korszellemet alakító, ideológiai konformizmust. 

Valódi elnyomás alatt megedzett, antikommunista ellenállást – majd a kommunista rendszer felelőseivel szembeni elnéző magatartást, naivitást, illúziók követését az állam élén.

Írói bölcsességet, a vélt igazság kitartó keresését – és műkedvelő, ideológiai doktrínából levezetett, pacifizmusból a másik végletbe csapongó, érzelmi alapú politikát.

Szárnyaló értelmet, a polgári kultúrához való ragaszkodást – és a lejárt szavatosságú, az első pillanattól fogva mesterséges csehszlovák álom hajszolását.

Legyűrhetetlen egyéni jogvédelmet, európai vágyakat – és a nemzeti közösségi/kisebbségi jogok hiánya iránti gyakorlati érzéketlenséget.

(Kölcsönös) rajongást a Nyugat irányában – és a változó világ, azon belül a Kelet iránti ösztönös bizalmatlanságot, a reálpolitika lenézését.

Egyéni stílust, humort – és moralizálást, ami nem mindig állt összhangban a saját életével. 

Sokoldalúságot – és szétaprózottságot. Nagy és ellentmondásos életművet.

Mindebből

a mai korra adaptálhatjuk az 1990 előtti, cselekvő antikommunizmusát

a múltat eltörölni akaró, szobrokat döntögető, könyveket átíró, szabad gondolkodást megbéklyózó, a nyugatról jövő neokommunista tébolynak teret adó, kifacsart politikai korrektség idején, becsülhetjük régi, bátor, hetvenes-nyolcvanas évekbeli hangját az egyszólamú korszellem éveiben, tisztelhetjük a civil kurázsit és örökös nyughatatlanságát a szellemi tespedtség divatjai alatt. Példát vehetünk országa hírnevét öregbítő kapcsolatépítési képességeiről, örökös kíváncsiságáról. Olvashatjuk műveit. Havelnek minden hibájával és erényével ott lenne a helye a közép-európai történelmi panteonban – ha az létezne, ott, amelyben mi, magyarok általában jobban hittünk, mint amennyire a csehek. Tanulhatunk Európa-álmának drámai kiüresedéséből, mint elnöksége egyik legkomolyabb tanulságából.

Eltelt közben harminc év, és már régen nem tudom, hogy hol van az óriási Havel-plakátom. Őrzök ugyan még pár sárguló időkapszulát a rendszerváltás felemelő, viharos éveiből, de a költözések során a nagyobb darabok kirostálódtak. Még a XX. században hagyhattam el. Porrá lett talán, ahogyan az akkori évek idealizmusa, illúziói is. De mindez létezett, ne tagadjuk el, és jelentős szelete volt első – tudatosnak hitt, de valójában lázas, útkereső – éveinknek.

A múltunk immár.  

 

Havel – Egy élet, HVG Könyvek, Budapest, 2014. Írta: Michael Žantovský

Havel, cseh életrajzi dráma, történelmi film, 104 perc, 2020. R.: Slávek Horá

 

Nyitókép: Václav Havel Joan Baez szlovákiai koncertjén 2008-ban (SAMUEL KUBANI / AFP)

Összesen 25 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

„Mert a (kommunista) rendszer a hazugságainak foglya, mindent meghamisít. Meghamisítja a múltat. Meghamisítja a jelent és meghamisítja a jövőt. Meghamisítja a statisztikát. Megjátssza, hogy nem fél semmitől. Megjátssza, hogy nem játszik meg semmit.”
(Vaclav Havel)

A kommunista rendszer megteremtette a maga túlélési lehetőségeit. Orbán azért lett fekete bárány, mert ezt felismerte, és levált a mai torz, liberálisnak mondott irányzatról.

Igen, kiismerte, de Orbán is kiismerte őket, ahogyan azt 8:46-nál leírtam.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés