Rezsipolitikai téren helyet cserélt a jobb- és baloldal – Gallai Sándor a Mandinernek

2022. január 22. 15:12
Vajon milyen megfontolásból kritizálja a magyarországi baloldal a Fidesz-kormány rezsipolitikáját? Miért nem rászorultsági alapon valósult meg a rezsicsökkentés? Miről szól a „rezsiharc”? Miért nem vált sikeressé a 2005-ben bevezetett luxusadó? Hogyan függ össze a minimálbér-emelés a határon túli honfitársaink sorsával? Gallai Sándor közgazdász-politológust, az MCC Társadalom- és Történelemtudományi Iskola vezetőjét kérdeztük.

A Corvinák.hu-n nemrég megjelent cikke elején a magyarországi bal- és jobboldal rezsipolitikai „helycseréjéről” ír, rögtön megemlítve, hogy ezen a jelenségen a politika iránt érdeklődő nyugati közvélemény mintegy nem győz csodálkozni. Ennek a valóban különös – ráadásul tartósnak bizonyuló – pozíciócserének a gyökerei minimum az 1990-es évek közepéig, vagyis a közüzemek privatizálásának idejéig nyúlnak vissza. Választhatott volna más utat az akkori baloldal – magyarán a helycserét legalábbis részben a rendszerváltás után aktív baloldaliak személyes politikai attitűdje okozta –, vagy mondhatjuk, hogy nagyjából-egészében kényszerhelyzetben volt?

Helyes a meglátása: ez a szerepcsere valóban nem új keletű, és tényleg a privatizáció megítélése kapcsán következett be. Bár a magánosítás eleinte széles körű támogatottságot élvezett, az első repedések már az 1990-es választás előtti, úgynevezett spontán – avagy szabályozatlan – privatizáció miatt megjelentek, de a külföldi tőke térnyerése és következményei ugyancsak megosztották a politikai elitet. Világosan látszott, hogy a nómenklatúra tagjai a privatizáció révén képesek az új rendszerben komoly gazdasági pozíciókra és tőkére szert tenni. Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy a külföldi tőke nemcsak előnyökkel jár, hanem veszélyekkel is, hiszen

kiszoríthat hazai szereplőket, elsorvaszthat teljes ágazatokat, és korlátozhatja a gazdaságpolitika mozgásterét.

A rendszerváltás előttről megörökölt államadósság magas terhei miatt két tekintetben mégis konszenzus volt a parlamenti pártok körében. Az egyik a közvetlen értékesítés mint módszer, és ezen keresztül az árbevétel mint szempont előnyben részesítése; a másik az eladásból keletkező összegek államadósság-csökkentésre fordítása. Ezt a konszenzust tehát egyfajta kényszerhelyzet szülte. Adósságkönnyítés nélkül nem nagyon volt más megoldás, miközben természetesen a mit, mikor, hogyan és mennyiért kérdéseken bármelyik ügylet kapcsán lehetett és lehet vitatkozni.

Az is kétségtelen, hogy ha transzformációs válság idején értékesítenek vagyonelemeket, akkor azok kevesebb bevételt hoznak a költségvetésnek, mint ha ugyanazokat a vállalatokat pozitív kilátások mellett, kedvező gazdasági környezetben adnák el.

Akkoriban a Valutaalap szakértői és követőik – például a régióban tanácsadóként közreműködő Geoffrey Sachs vagy az akkori lengyel pénzügyminiszter, Leszek Balcerowicz – azzal érveltek, hogy amint leépül az állami szerepvállalás, a piac azonnal átveszi a kormányzat helyét, a recessziót pedig rövid átmenet után felváltja a gazdasági növekedés.

A vártnál jóval súlyosabb és hosszabb visszaesést követően a sokkal nagyobb méretű és az adósságterhe mintegy felétől megszabadított Lengyelországban ez többi-kevésbé működött – a társadalmi és a politikai költségek értékelésétől ezúttal tekintsünk el –, Magyarországon viszont – kisebb piac, kevésbé dinamikus növekedés és magasabb adósságszolgálat mellett – a gazdaság nem tudott fenntartható pályára állni.

És akkor jött a ‘94-es kormányváltás.

Az 1994-es választást megnyerő szocialisták nem kísérelték meg a probléma „kinövését”, nem próbálták a bővülés tényleges ütemét a gazdaság növekedési potenciáljához közelíteni, hanem az egyensúlyteremtés valutalapos, a liberális koalíciós partner által is ösztönzött receptjét követték, tehát

a kiadáscsökkentést leépítésekkel és megszorításokkal, a bevételnövelést pedig a háztartások adóterheinek fokozásával elérő gazdaságpolitikát folytattak.

A neoklasszikus közgazdasági tankönyvek, a hitelezők, az akkori pénzügyminiszter, Bokros Lajos, valamint az úgynevezett reformközgazdászok szerint természetesen nem volt más megoldás, de a 2010 utáni válságkezelés tanulságai alapján ezt nem kell axiómaként kezelnünk; láthattuk, hogy létezik másik paradigma is.

Ráadásul a szocialista-liberális koalíció nemcsak az egyensúlyteremtésben választott a baloldali értékrendtől teljesen idegen megoldást, hanem a privatizációban is ultraliberális irányban mozdult, amikor döntött a közművek magánosításáról, és ezzel a magyar gazdaságot – a brit mögött – egész Európában a második legszélesebb körben privatizálttá alakították. Ráadásul a saját logikája is megbicsaklott a piacpártiaknak akkor, amikor az erőművek privatizációs szerződéseiben éves 8% garantált profitot biztosítottak a külföldi vásárlóknak, vagy amikor elősegítette, hogy a nemzeti közmű monopóliumokat ne egymással versengő cégek, hanem regionális monopóliumok válthassák fel.

Mindeközben az ellenzék hogyan viselkedett?

Az akkori ellenzék, benne a Fidesz, erélyesen bírálta a közmű-privatizációt, sőt az ügyletek felülvizsgálatát helyezte kilátásba. Noha ez az 1998-as kormányváltás ellenére sem következett be, az I. Orbán-kormány alatt lelassult a privatizáció. Ezek alapján keletkezett az a látszat, hogy a gazdaságpolitika egyes dimenzióiban, például

a privatizáció megítélésében – vagy éppen a minimálbér emelésében – a tankönyvi bal-jobb szerepek nálunk mintha fordítva lennének,

s ez volt az, amit nehezen tudtak megérteni a hazánkban tanuló nyugati diákok, vagy a hozzánk érkező akadémiai emberek, és ezt próbáltam röviden vázolni a Corvinákon megjelent írásban is.

A 2010 után nem sokkal bevezetett rezsicsökkentés aztán súlyos bevételkiesést jelentett a közműszolgáltató vállalatok számára. Ennek komoly veszélyeire – nyilván sokan emlékeznek rá – bizonyos szakértők akkoriban jóformán napi szinten igyekeztek felhívni a figyelmet. Valamilyen formában máig is tart a „rezsiharcnak" ez a közvetlenül megragadható, teljesen világos érdekek mentén zajló része?

A „rezsiharc” egy olyan politikai kifejezés, amely a rezsiárakkal kapcsolatos politikai konfliktusokra utal. Bár viszonylag egyszerű, közérthető kifejezésről van szó, jelentése mégis összetett.

Az eredendően pénzügyi természetű kérdés, a közműszolgáltatások ára, ebben az összetételben átpolitizálódik, és kiterjedhet a közműszolgáltatók tulajdonosi szerkezetére, az állam és a magánszolgáltatók közötti érdekkülönbségekre, erejükre és befolyásukra, a köztük folyó küzdelem hevességére, a tét nagyságára.

Ráadásul a kormány ezzel a kifejezéssel érzelmileg is hatni kíván, próbálja mozgósítani az árképzés ügyében mellé állókat.

Ennek a politikai természetű küzdelemnek vannak megszűnt vagy kevésbé jelentős aspektusai, de vannak aktuálisan is fontos terepei. A 2013–2014-ben három ütemben megvalósított, a földgáz esetében összesen 25%-ot kitevő árcsökkentés az egyik célját már az intézkedés bevezetésekor elérte: vásárlóerő-paritáson számolva addig a háztartások számára az Európai Unióban a legdrágábbak közé tartozó magyarországi földgáz a rezsicsökkentéssel a legolcsóbbá vált.

A szocialisták alatt külföldi cégeknek értékesített gázszolgáltatás a 2010-es kormányváltás után elvesztette – az addig kifejezetten magas – profittermelő képességét, mivel az energetika volt az ágazati különadókkal sújtott négy szektor egyike, és ehhez jött aztán az egyetemes – lakosságnak nyújtott – szolgáltatásból származó bevételeket jelentősen visszavető rezsicsökkentés. A szolgáltatók erre fejlesztési terveik feladásával és ilyen célú kiadásaik lenullázásával válaszoltak.

A Fidesz-kormány 2014-es újraválasztása miatt a szolgáltatók nem remélhették pénzügyi helyzetük javulását,

ezért inkább veszteségük minimalizálását választották: visszaadták szolgáltatói engedélyüket, kivonultak, az állam pedig átvehette a helyüket. Az alapkonfliktus tehát megszűnt, hiszen a földgáz árának stabilizálása mellett a kormányzat még egy célt teljesített: visszanyerte befolyását az általa stratégiainak tekintett, a szuverenitás kérdését fokozottan és közvetlenül érintő ágazat felett.

Fotó: Mátrai Dávid

Manapság mely oldal(ak)ról érik a legnagyobb kihívások a rezsicsökkentés politikáját?

A tulajdonviszonyok átrendeződésével az alapkonfliktus a szolgáltatók és a kormányzat között megszűnt. Az árcsökkentés fenntarthatatlanságát jósoló közgazdász hangok ma már inkább az infrastruktúra, a hálózatok állapotáért aggódnak, aminek az az alapja, hogy érdemi fejlesztési kiadások nélkül a szállítási veszteségek és az üzemeltetési költségek hosszabb távon valóban jelentősen megemelkedhetnek.

A kritikákban változatlanul fennmaradt két másik elem. Az egyik irány az árak szabályozása helyett inkább a fogyasztás csökkentését, az ehhez vezető felújításokat és egyéb hatékonyságjavító megoldásokat támogatná. A másik bírálat jellemzően erkölcsi-igazságossági oldalról elégedetlen a gáz árának a rögzítésével. Az e nézetkülönbségekből adódó viták aligha írhatók le a „rezsiharc” fogalmával, ugyanakkor az intézkedés ellenzéki bírálata és kormányoldali védelme

a kampány egyik lényeges kérdése, a rezsi pedig voltaképpen a választás egyik tétje lett és lesz.

És persze a rezsicsökkentésnek, illetve az árszabályozásnak van egy európai uniós dimenziója is, ami pedig azért tekinthető küzdelmesnek, mert a közös piacon alapszabály a kormányok visszafogottsága, szektorsemlegessége, hazai és külföldi vállalkozásokhoz való egyforma viszonyulása. Ilyen jellegű és jelentőségű beavatkozás csak kivételként, különösen indokolt esetekben védhető. Ráadásul a magyar kormány nemcsak a szociális védelem egyik kérdését, hanem a nemzetközi versenyképesség egyik feltételét is látja az alacsony energiaárakban. Ennek fenntarthatóságát azonban valóban veszélyeztetik a világpiaci árak érvényesítéséért, illetve – a klímavédelem céljából – a fosszilis energiahordozók mielőbbi visszaszorítását-kiiktatását követelő politikai erők.

Sokan nem értik, miért nem rászorultsági alapon valósul(t) meg a rezsicsökkentés. Valóban, miért ugyanolyan kedvezményre jogosultak a mélyszegénységben élők, mint a tehetősek?

Teljesen igazságos rendszer nincs, értékrend és politikai választás kérdése, hogy egy-egy kormány miben köt kompromisszumot. A mostani helyzet mögött húzódó döntéshozói szándékot nem ismerem, de feltételezhető, hogy azért vállalta a kormányzat ezt az erkölcsileg jogosan bírálható konstrukciót, mert így egyszerűbb és olcsóbb a rezsicsökkentés végrehajtása.

Emlékezhetünk még rá, hogy a szocialista-liberális kormány próbálkozott a rászorultsági elv érvényesítésével. Akkor a fogyasztás mértéke szerint több tartifatömböt, tehát a progresszív – többkulcsos – adózáshoz hasonló sávos ártámogatási rendszert alkalmazott a kormány. Nem véletlen, hogy az ilyen rendszerek sem aprózzák el a sávokat – pedig az igazságosabb lenne–, mert

minél szofisztikáltabb egy rendszer, annál bonyolultabb és drágább az alkalmazása.

A rászorultsági elvű gázártámogatás alkalmazásához nem elegendő a háztartások fogyasztási szintjének ismerete. Azt is tudni kell hozzá, hogy hányan és mekkora jövedelemből élnek egy-egy ingatlanban. Mivel az egyéni jövedelmek ellenőrzése – különösen egyéni és kisvállalkozások esetében – sosem lehet tökéletes, és az adóhatóság azt sem tudhatja biztosan, hogy a bejelentett lakcímekhez képest ténylegesen kik és hányan laknak életvitelszerűen egy-egy háztartásban, annak idején ezekről nyilatkoznia kellett a támogatást igénylőknek. A nyilatkozatok valóságtartalmának az ellenőrzésére azonban nem volt elegendő hatósági kapacitás, és a valós helyzet felderítése ugyanúgy nem érte meg, mint mondjuk a ma is létező eltitkolt jövedelmek egyéni vizsgálata. Fájó kimondani, hiszen erkölcstelen és igazságtalan, de

az ilyen visszaélések kiszűrése többe kerülne, mint amennyi az emiatt keletkezett kár, az adócsalás miatt kiesett bevétel, vagy a hamis nyilatkozat miatt jogosulatlanul felvett házártámogatás.

Éppen ezt az egyébként kelet-európai sajátosságot fel- és beismerve változott meg a 2010 utáni adórendszerünk szerkezete.

Az előző pár ciklusban a kormány – a nehezen ellenőrizhető jövedelmek és az e téren csalók igen költséges és rossz hatékonyságú egyéni felderítése helyett – inkább egyszerűsítette és alacsonyra vitte a személyi és a vállalkozási jövedelemadók kulcsát, és a nehezen titkolható fogyasztás adóztatásával, közvetett adókon keresztül próbálja érvényesíteni az igazságosabb teherviselés elvét.

Egyébként 2010 előtt ugyanilyen okokból és logika mentén fontolgatta a baloldal – a Nemzetközi Valutaalap tanácsára – országos ingatlanadó bevezetését, melynek igazságossági problémái ugyancsak közismertek.

Magyarországon a különösen gazdagok köre még ma sem túl kiterjedt. A közgazdaságtanban és a jogban is ismert tény, hogy az adókerülésben, illetve az adóoptimalizálásban éppen a tehetősebbeknek van a legnagyobb mozgásterük. Nem véletlen, hogy

az erkölcsileg aligha vitatható luxusadó 2005-ös bevezetése sem tartozott a sikertörténetek közé:

a luxusadóból származó költségvetési beételek jócskán elmaradtak az adónemre vetített ráfordításoktól. Ha erkölcsi oldalról nézzük, akkor természetesen a veszteség ellenére is igazságosabb a luxusadó megléte, a kormány mégis felszámolta, mert pénzügyi logikát követett, az alapján ez volt racionális.

Egy másik kritika a klímavédelem és az energiatakarékosság oldaláról érte a rezsicsökkentés politikáját. Már érintettük ezt a területet, de nézzük meg kicsit közelebbről! Egyes bírálók tehát arra hívták fel a figyelmet, hogy „az erősen nyomott hatósági árak alkalmazásával a kormány forrást vont el az energiahatékonyság javítását célzó projektektől”. Ezeket a kezdeti kritikákat ön jogosnak nevezi, ugyanakkor megjegyzi azt is, hogy „azóta viszont újabb lehetőségek nyíltak". Melyek ezek a lehetőségek?

Az energiahatékonysági projektekkel is ugyanaz a helyzet, mint a rászorultsági elvvel: jó elképzelés, támogatandó, de a projektek, azaz a támogatottak igazságos kiválasztása és a visszaélések elkerülése, kiszűrése nem könnyű feladat. Kevés olyan háztartás van, amelyiknél ne lehetne javítani az energiahatékonyságon – milyen alapon, melyik, mennyi támogatást kapjon?

2010 előtt kiemelt területnek számított az úgynevezett panelprogram, az iparosított technológiával épült lakóépületek energiakorszerűsítése, mely a 2008-as válság hatására lelassult, majd lényegében leállt. A kormány kisebb volumenben próbálkozott a társasházaknak és családi házaknak is jogosultságot teremtő energiakorszerűsítési programmal, de ezek hatása korlátozott maradt. Kivételként talán a lakossági napelemek telepítése nevesíthető, de az energiahatékonyság és -korszerűsítés területén ezzel együtt is gyengén teljesített az energiapolitikai források döntő részét inkább a stratégiai célok mentén felhasználó kormány.

Az új uniós támogatási ciklusban azonban észlelhető a hangsúlyok változása: tavaly a GINOP-ból és a VEKOP-ból is nyílt lehetőség vissza nem térítendő energiahatékonyági célú támogatások igénybe vételére, de például a felsőoktatásban is elkülönített keret áll rendelkezésre a középületek energiahatékonyságának fokozására.

Fotó: Mátrai Dávid

A minimálbér-emelést mennyire tartja jó ötletnek? Milyen komolyan vehető érvek szólnak ellene, illetve mellette? Valóban torzítaná a piacot, mint azt sokan állítják? Ezen a politikai színtéren – vagyis a minimálbérrel kapcsolatos (párt)politikai álláspontok terén – is megfordult a jobb- és baloldali logika?

Igen, Nyugatról tekintve a minimálbér kérdésében is nehezen értelmezhető szerepcsere történt Magyarországon a jobb- és a baloldal között, és természetesen ez sem új keletű, hanem az ezredfordulóig visszavezethető történet. Fontos leszögezni, hogy közgazdasági értelemben a minimálbér alkalmazása kormányzati beavatkozás a piaci viszonyokba, tehát a piacpárti, azaz

klasszikus jobboldali álláspont szerint a minimálbér nem kívánatos, nem is minden országban létezik.

A baloldal ezzel szemben helyesen hangoztatja az aszimmetrikus munkapiaci viszonyokat, hiszen munkaadók és munkavállalók kapcsolatában az utóbbiak pozíciója jellemzően gyengébb. Különösen igaz ez a szakképzetlenekre, akiknek csak a munkaerőhiányos időszakban javul valamelyest a piaci helyzete.

A minimálbér tehát elsődlegesen a legkiszolgáltatottabb, alacsony képzettségű és védettségű réteget célozza.

Ehhez képest Magyarországon a kulturális értelemben baloldalinak tartott szocialista-liberális kormányok – a 2002-es nettósítást kivéve – csak mérsékelt, kis mértékű emelésekre voltak hajlandók, míg a Fidesz-kormányok a ciklusok második felében jelentősen, 2001-ben például 57%-kal, 2002-ben 25%-kal, 2012-ben 19%-kal, 2017-ben 15%-kal, idén pedig 19,5%-kal növelték a legkisebb törvényes bruttó bér havi mértékét. Ebben is létezik közgazdasági logika, azonban ez a gazdaságfehérítéséről, azaz például a vendéglátásban, az építőiparban vagy a mezőgazdaságban igen elterjedt szürkezóna, a minimálbérre bejelentett, de a valóságban többet kereső munkavállalók utáni fizetett közterhek emeléséről szól.

A minimálbér jelentősebb emelését a tényleges jövedelem növekedési üteme nem szokta, nem tudja követni, ezért a kimutatott, tehát adózott jövedelem aránya nőni, az eltitkolt, tehát a közteherviselés alól kicsúszó jövedelmi hányad pedig csökkenni fog. Ez az egy intézkedés tehát makroszinten az informális szektor visszaszorulását, a gazdaság fehéredését, a költségvetési bevételek növekedését eredményezi. Egyszerűbb, hatékonyabb és olcsóbb megoldás, mint egyesével felkutatni a zsebbe fizető munkaadókat, de természetesen ez sem tökéletes megoldás, továbbra is vannak eltitkolt bérek, a rendszer tehát nem tökéletes, nem teljesen igazságos.

Ráadásul a minimálbér veszélyes eszköz, mert a túlzott, tehát a termelékenység javulásától nagyon és/vagy tartósan elszakadó emelése leépítésekhez vezethet, vállalkozásokat tehet tönkre.

Azokon a munkahelyeken, ahol a munkaadók a magasabb keresetűek bérezésében nem tudják vagy nem akarják követni a minimálbér emelését, csökkennek a bérkülönbségek, ez pedig bérfeszültséghez vezethet. Ezek a veszélyek akkor minimalizálhatók, ha a gazdaság dinamikusan növekszik, ha a minimálbér jelentősebb emelése bővülő gazdaságban, magas foglalkoztatottság mellett következik be.

A legalacsonyabb jövedelműek körében ráadásul szociálpolitikai eszközként is teljesítő minimálbér emelésének azonban fontos a nemzetközi kontextusa is. A minimálbér és ezen keresztül a bérköltségek emelkedése – egyéb tényezők változatlansága mellett – megdrágítja az exporttermékek előállítását, rontja az adott gazdaság nemzetközi versenyképességét.

A kereseti lehetőségek javulása, az uniós bérfelzárkózás a gazdasági migráció kérdésével is összefügg. Alacsonyabb bérek mellett több munkavállaló kereshet külföldön boldogulást, magasabb jövedelmi lehetőségek esetén pedig könnyebb lehet a hiányszakmákban a hazai munkaerő kiegészítése, pótlása.

Az elmúlt egy évtized jelentős hazai béremelkedése lelassította és részben vissza is fordította az elvándorlást, és már a járvány előtt pozitívba fordította a vándorlás éves nettó egyenlegét.

Hogyan hat mindez a határon túl élő honfitársainkra?

A hazai bérszínvonal erősen hat a határon túli magyarokra, azon belül is a fiatalokra. A GeneZYs 2015-ös kutatás is rávilágított, hogy a gazdasági várakozások érdemi hatást gyakorolnak a Kárpát-medencei magyar fiatalok elvándorlási hajlandóságára.

A magas hazai bérek a rosszabb életkörülményeik és kilátásaik miatt szülőföldjüket elhagyni szándékozó, leginkább kárpátaljai és vajdasági magyarok számára még vonzóbbá tehetik Magyarországot mint célországot.

Ezt a hatást mérsékelhetik a határon túli területeken végrehajtott fejlesztési projektek, az oda irányított szociális és vállalkozásokat segítő támogatások.

Látható tehát, hogy mindennapjaink egy-egy egyszerű kérdése, mint például a gázár vagy a minimálbér, nagyon sok egyéb tényezővel összefügg, emelésük nagyon sok területen fejt ki hatásokat.

A döntések összetettsége miatt a politikatudomány a kormányzást nem csupán tudatos, tervezésen és számításokon alapuló tevékenységnek tekinti, hanem olyan folyamatnak, amelyikben a tapasztalat és a szakértelem mellett bizony az intuíciónak, az esetlegességnek és olykor a véletlennek is nagy szerepe lehet.

*

A Corvinák a Mathias Corvinus Collegium online tudományos ismeretterjesztő folyóirata. A folyóirat itt olvasható.

(Nyitókép: Mátrai Dávid)

Összesen 27 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés