Afganisztán után – magad, uram, ha szolgád nincsen
Azért választottam ezt a címet, mert egyre egyértelműbb, hogy Európának saját kezébe kell vennie a jövője alakítását. Ezt a feladatot ugyanis eddig mások végezték helyette – mégpedig jól felfogott érdekből. Az ilyen jellegű kiszervezés azonban csak addig működik, ameddig a munkát ténylegesen végzők és a haszonélvezők érdekei egybeesnek. Afganisztán esete arra mutat rá, hogy ez már nincs így.
A hidegháború végeztével a kétségkívül győztes nyugati hatalmak – élükön az Egyesült Államokkal – soha nem látott reményekkel tekintettek a jövőbe. Érdemi kihívó híján joggal várhatták, hogy a huszonegyedik században minden fronton nekik áll majd a zászló. Joggal hitték, hiszen nehezen lehetett volna megnevezni olyan körülményt, amely érdemben ellene hathatott volna ezeknek a várakozásoknak. Talán leginkább Francis Fukuyama Janus-arcú slágerkönyve, A történelem vége és az utolsó ember Nietzschére hajazó lezárását lehet ez ügyben citálni. Fukuyama nem akart mindent egy lapra feltenni, s a nyugati civilizáció végső győzelmét hirdető művében elhelyezett egy figyelmeztetést is, kvázi megnevezve azokat a feltételeket, amelyek mentén jóslata nem teljesül. E „baleset-biztosítási kitétel” lényege abban áll, hogy a nyugati dominanciát leginkább belső folyamatok veszélyeztethetik. Azaz ha a közvélemény elkezdi átértelmezni saját értékeit, a hidegháború megnyeréséhez szükséges értékkészlet hitelét és presztízsét veszti a Nyugaton. Közelebbről megvizsgálva az afganisztáni eseményeket, azt kell mondanunk, Fukuyama jól tette, hogy megírta ezt a kis „biztosítási záradékot”.
Érdemes leszögezni, hogy Magyarország a NATO tagjaként az Észak-atlanti szerződés 5. cikkének értelmében szövetségesi kötelezettségének tett eleget akkor, amikor 2001-ben csatlakozott az afganisztáni misszióhoz. Akkor az Egyesült Államokat támadás érte, s épp ilyen esetekre találták ki a NATO-t. Magyarországnak különösen fontos, hogy a szövetség ebben a szellemben működjön, mert ez garantálja térségünk stabilitását. Persze már akkor is nyilvánvaló volt, hogy a szövetségeseknek egyszer el kell hagyniuk a távoli országot, de az egyáltalán nem volt mindegy, hogy miként teszik meg ezt. Az Afganisztánban az utóbbi egy hónapban lezajló események végül megalázónak bizonyultak az egész nyugati civilizáció, különösen az Egyesült Államok számára. Rossz üzenet ez nekünk, nyugatiaknak, s rossz üzenet a velünk szövetségeseknek is. Mert a nemzetközi kapcsolatok hegemón hatalmának szerepe egyet jelent azzal, hogy a partnerek nemcsak azt hiszik el, hogy képesek érvényesíteni érdekeiket, hanem azt is, hogy az adott ország kiválóságával valóban követendő példa lehet másoknak is. Egyszerűbben fogalmazva: a siker legitimál, a kudarc hiteltelenít.
