A közép méltósága

2021. július 8.

Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban.

Távolról szimpla bevándorlós-beilleszkedős sztorinak tűnik a filmes díjátadószezon koreai–amerikai kedvence, a 
Minari, közelebbről valami egészen másnak bizonyul. Szokás mostanában a vidéki, flyover Amerikára való rácsodálkozás, ezzel párhuzamosan pedig fontos kérdések merülnek fel a reprezentáció privilégiumával kapcsolatban. Egyre többen konstatálják: az Egyesült Államoknak jószerével csak az urbánus peremei láthatók, az ország közepe kira­dírozódott a figyelemből. Ma már betéve tudjuk, hogy mély-Amerika milyen problémákkal küzd: gazdasági hanyatlás, opioidjárvány, érzelmi-erkölcsi széthullás sújtja egyszerre.

Fotó: Vertigo Média

Ám mintha ezen társadalmi bajok új keletű artikulálása is csak a vidéki Amerika további takargatását szolgálná. Nemrégiben a J. D. Vance önéletrajzi könyvéből készült Vidéki ballada az amerikai álomról (Hillbilly Elegy) mutatta e hozzáállás buktatóit. Vance fontos szerepet játszott abban, hogy a nagyközönség megértse a családtagjaihoz hasonló elveszett emberek, a white trash réteg önsorsrontását, ám a könnyfakasztó pillanatokra kihegyezett, melodramatikus feldolgozás épp a mélyebb reflexió esélyét vette el. A nyomor elrejt, az olcsó empátia vakká tesz: láthatatlan marad a drámátlan lényeg, a vidéki élet normalitása. A társadalmi-személyes tragédiák bemutatása fontos, de ez még mindig csak lehajolás. Komolyan venni a vidéki Amerika istenhitét, patriotizmusát vagy az – olykor abszurd fegyverimádatban, milíciaszervezésben megnyilvánuló – ragaszkodását az egyéni szabadsághoz: ez már nem olyan kényelmes. A peremek világa kikényszerítette magából a figyelmet meg az együttérzést, ez azonban a látványos emberi roncsoknak szól, nem annak a vidéki amerikainak, aki a maga értékeire támaszkodva áll meg a maga helyén.

És itt jön az a tény, ami látszólag ellentmond cikkünk alapgondolatának: elkészült és nagy sikert aratott Lee Isaac
Chung filmje, amely éppen ezt a másféle normalitást fogalmazza meg, józanabbul, érzékenyebben, ízlésesebben, épeszűbben, mint bármilyen hasonló alkotás. Félreértés ne essék: a Minari – A családom története nem méricskél, nem szólít fel, nem „foglal állást”. Film, nem kiáltvány – jóllehet már ezzel „mást” képvisel, mint az egyre leplezetlenebbül tudatipari célokat szolgáló fősodorbeli filmtermés java. Idő: a nyolcvanas évek, hely: egy arkansas-i mobilház, szereplőink: a kétgyerekes Yi család, időközben kiegészülve egy Koreából áttelepülő nagymamával. Cselekmény: a szülők egy farmon csibeválogatóként robotolnak, ezzel párhuzamosan pedig a családfő egyre reménytelenebb erőfeszítéseket tesz, hogy megművelje a mobilházhoz tartozó földet, koreai gyümölcsök termesztésével lökje előre a család szekerét. Szép ambíció, csak lassan monomániává torzul. Közben: dirigálós kisnagylány, szívzörejes, széltől is óvott öcsi, viccesen excentrikus nagyi életének apró-cseprő jelenetei.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés