Negyedíziglen

„A magyar közélet háttérstruktúráiban máig meghatározó szerepet játszanak – főként a kulturális élet irányításában és egyre inkább a globális és uniós körök informálásában – azok a nagycsaládok, amelyek klánként szerezték meg, konvertálták át, kamatoztatták és örökítették tovább a rendszerváltoztatás előtt felhalmozott tőkéjüket. Elegendő csak azokra a lassan nemzetségszámba menő famíliákra gondolni, amelyek a 20. század második felének közéletét, akár máig tartóan, befolyásolták (Eörsi, Rényi, Vásárhelyi), vagy itt van az Apró- és a Donáth-családok egymást időnként keresztező története, a ’30-as évek elejétől egészen napjainkig. Idézzük fel azt is, hogy a balliberális közíróság az Ungváry-családban apáról-fiúra öröklődik, akárcsak a balliberális politika kabinetszintű mozgatása a Gáloknál. A forradalom utáni megtorlásban jeleskedő Marosán György azonos nevű fia az utolsó állampárti kormányszóvivő volt, majd a Magyar Hitelbank igazgatója lett, az ő fia pedig napjaink egyik neomarxista filozófusa.

A rendszerváltoztatás ellenére továbbélő (poszt)kommunista kontinuitás gazdasági, politikai és kulturális szálai 1990 és 2010 között egyaránt vastagodtak, a folytonosság 2010 óta meggyengült kötelékei – melléjükszőve családi, iskolai és ismeretségi fonalakat – azonban maradandónak bizonyulnak. A »demokratikus ellenzék« SZDSZ-ben folytatódó Nagy Nemzedékének gyermekei (Mécs Imre és Radnóti Sándor fiainak személyében konkrétan is) hozták világra 2015-ben ennek a láncolatnak a legutóbbi tagját: a Momentumot, mégpedig az MSZP környezetének bábáskodásával, a progresszív értelmiség féltő pillantásaitól kísérve. A makacs folytonosságot megerősíti, hogy a párt színeiben lett EP-képviselő a nemzedékek óta a baloldalon politizáló Donáth-család legifjabb sarja, ám rajta kívül a Momentum elnökének személye is, aki nemcsak annak a jogászdinasztiának a szakmáját folytatja, amelyre anyai ágán szeret hivatkozni, hanem annak a nagyapjának a politikai vehemenciáját is, akire apai részről nem annyira.

A rendszerváltoztatás folyamatát egy olyan többkomponensű elitszövetség térítette el, mintegy húsz éven keresztül, amely a Kádár-, sőt a Rákosi-rendszerből eredeztethető, ereje teljében a Horn-kormányzás idején volt, másodvirágzása pedig a Gyurcsány-évekre esett. Szalai Erzsébet elitszociológiai megállapítása szerint a késő-kádári technokrácia és a »demokratikus ellenzék« fogott össze egymással, meg a reformkedvű értelmiség hozzájuk csatlakozó segédhadaival, hogy előbb a pártállami kereteket fellazítva (de úgy is mondhatnánk hegeli–marxi dialektusban: megszüntetve-megőrizve) a »nemzetközi pénzügyi-gazdasági szuperstruktúra« szolgálatába állítsa Magyarországot. E szövetség időnkénti belső arányeltolódása, felületi bomladozásai ellenére mindvégig szilárd maradt, s újabb és újabb nemzedékei is folyamatosan újrakötik. Manapság is.”