Ne tudja meg, mit tudnak önről a techcégek!

2021. március 16. 12:01
„Keresőmotorjaink többet tudnak rólunk, mint a házastársaink – nekik sosem hazudunk, aggodalmainkat sosem titkoljuk el előlük”. Ha látnánk, mennyit tud rólunk az internet, jó eséllyel nem hinnénk a szemünknek. Az adatbiztonság hatalom: Carissa Véliz oxfordi egyetemi docens könyvét, a Privacy is Powert recenzáltuk.

„Aki a legtöbb személyes adatot birtokolja, az dominálja majd a társadalmat. Ha adatainkat a cégeknek adjuk, a gazdagok uralkodnak majd. Ha adatainkat a kormányoknak adjuk, az autoritarianizmus valamelyik válfaja lesz osztályrészünkké. A társadalom csak akkor lesz szabad, ha az emberek megtartják az adataikat maguknak. A magánélet titkossága fontos, mert az ad hatalmat az emberek kezébe” – vázolja a digitális világ polgárai előtt álló lehetőségeket tavaly szeptemberben megjelent, Privacy is Power című könyvében Carissa Véliz, aki az Oxfordi Egyetem Filozófiai Karának docenseként a mesterséges intelligencia etikai vonatkozásaival foglalkozik.

Könyvében néhány vérfagyasztó példával illusztrálva áttekinti,

hogyan csinál privátnak vélt adatainkból pénzt a technológiai ipar,

hogyan állnak melléjük az államok, és mit tehet az, aki szeretne minél többet megtartani magának a másokra nem tartozó személyes adataiból.

Első fejezete, amely az Adatkeselyűk (data vultures) címet viseli, valóságos sokkterápiaként éri az olvasót. Véliz levezeti, mit és kinek árul el rögtön a legelső reggeli mozdulatunk, jelesül az, hogy rápillantunk a telefonunkra –

már ennyiből is világossá válik ugyanis sokak számára az, mikor kelünk, hol és kivel aludtunk,

s ha éjjel okosóra is volt a csuklónkon, mindez kiegészül az ágyban végzett mozgásunkról szóló részletes adatsorral is.

Mindennapi, kémkedésre alkalmas eszközeink sora végtelen – élen a munkáltatónknak súgó céges telefonnal vagy laptoppal, az okos kaputelefonnal és a kikapcsolt állapotban is éberen hallgatózó okostévével. Telefonunk mindig a legközelebbi adótoronyhoz csatlakozik, így a mobilszolgáltató mindig tudja, hol vagyunk, és az Egyesült Államokban számos alkalommal bizonyítást nyert, hogy ezt az adatot néha bizony el is adja a tudtunk nélkül – Véliz szerint USÁ-ban egy tetszőleges telefon földrajzi helyéről 12,95 dollárba kerül élőadatot vásárolni.

A szerző bizonyítékokkal alátámasztva állítja, hogy a kereskedelmi célú emailek 70, az összes email 40 százaléka tartalmaz internetes tevékenységünk követésére alkalmas trackereket; megtudhatjuk a legrosszabb esetben egy egész család legféltetebb adatait kiadó, téves bírósági ítéletekkel fenyegető DNS-tesztek mocskos titkait; és egész litániát olvashatunk a Facebook adatbiztonsági jogsértéseiről, a javasolt ismerősök kiválasztásának gyakran krimibe illő módjáról, a privátnak szánt üzeneteink harmadik félnek (Netflix, Spotify!) való továbbadásáról, a biztonsági telefonszámok adatgyűjtésre való felhasználásáról.

„Ettől az adatéhes szörnytől ráadásul távol sem tudsz maradni, mert a Facebooknak árnyékprofilja van rólad akkor is, ha nem vagy felhasználója. Követ keresztül-kasul a weben minden lében kanál ’tetszik’ gombjainak segítségével, akkor is, ha nem kattintasz rájuk” – figyelmeztet a disztópikus valóságra Véliz, aki a keresőmotorok varázslatos világába is bevezet minket. Leszögezi, hogy

„keresőmotorjaink többet tudnak rólunk, mint a házastársaink – nekik sosem hazudunk, aggodalmainkat sosem titkoljuk el előlük”.

Arra a kérdésre, hogy miként jutottunk el addig, hogy az internet akaratunk ellenére is a vesénkbe lát, Véliz a második fejezetben keresi a választ.

Arra jut, hogy három fontos faktor játszott ebben szerepet: egyrészt sokan rájöttek arra, hogy személyes adatainkkal rengeteg pénzt lehet keresni; másrészt a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után az Egyesült Államok vezetésével a kormányok is felszálltak az adatvonatra, és a korábbi adatbiztonsági szabálytervezetek helyett inkább hagyták a cégeket szabadon kémkedni utánunk, ha megosztják velük az információt; harmadrészt pedig – nem kis részben a techóriások vezetőinek hatására – eluralkodott a közön az a hamis vélekedés, hogy a titkos magánélet kora lejárt.

Véliz elmeséli az ősbűnt, azt, hogy miként kezdett el a 2000-ben még szerény méretű Google befektetői nyomásra az adataink célzott hirdetésekhez való felhasználásával dollármilliárdokat termelni – olyan sokat, hogy 2019-ben

a Google-konszern bevételeinek 80 százaléka, 135 milliárd dollár származott reklámokból;

felsorolja azt a (riasztóan sok) nagy techcéget, akik 2001 szeptembere óta adatot szolgáltattak felhasználóikról az USA kormányának; és világossá teszi, hogy tökéletesen felesleges külön világként tekintenünk az állami és a céges szereplők általi megfigyelésünkre, mert a kettő ugyanaz, és egyszerre is kell őket leküzdenünk.

Mindamellett megtudjuk azt is, hogy a közhiedelemmel ellentétben a magánélet titkosságában valójában még annak legnagyobb ellenzői is hisznek – aki ki akarja deríteni, mit gondolnak erről valójában, az Véliz szerint nyugodtan rúgja rájuk a vécéajtót, vagy kérje el tőlük az e-mail-fiókjuk jelszavát.

A harmadik fejezetben megtudjuk, hogy érdektelen ember nem létezik, így

az adatgyűjtés alól akkor sem vagyunk kivételek, ha nem gondoljuk magunkat különösen fontosnak

– így is van ugyanis figyelmünk, amit alkalmazásokra és reklámokra fordíthatunk, van szavazatunk, van pénzünk, és vannak kapcsolataink. Említést tesz arról, hogy Kínában már működik egy olyan rendszer, amely titkos és folyamatosan adatgyűjtés alapján „pontozza” az állampolgárokat, és pontszámuk alapján előnyökhöz juttatja vagy hátrányba kényszeríti őket – például a repülőjegy-vásárlástól vagy a gyorsvasút igénybevételétől való eltiltással, amely 2019-ig 27 millió, illetve hatmillió kínait érintett.

Véliz úgy látja, nagyon fontos jellemzője a szabad társadalmaknak az, hogy a szabályokat nem gépek tartatják be – így ugyanis olyan rendkívüli, indokolt esetekben, amikkel a szabályozó nem számol, jó eséllyel retorzió nélkül meg lehet szegni azokat. Ha átállunk a teljeskörű megfigyelésre, és gépek kezébe adjuk az ellenőrzést, végső soron ettől a szabadságtól fosztjuk meg magunkat.

A negyedik fejezetben Véliz rávilágít arra, hogy a személyes adat mérgező anyag, amely ezer módon árthat a társadalomnak. Említést tesz arról, hogy a célzott, milliós mennyiségben kiszórt politikai hirdetések akkor is eldönthetnek egy-egy elnökválasztást vagy népszavazást, ha hatékonyságuk csak egy-két százalékos; az adatainkkal való durva visszaélés pedig egyáltalán nem most kezdődött, és a második világháborúban is tragikus következményekkel járt az, hogy

Hollandia precíz lakosságnyilvántartó rendszerén keresztül könnyen megtalálták a nácik a zsidókat,

míg a jóval kaotikusabb francia rendszerben könnyebben el lehetett bújni a németek elől.

Az utolsó két fejezetben megtudjuk, mit kellene tenniük az állami kormányoknak annak érdekében, hogy az adatainkkal való visszaélés ne járjon tragikus következményekkel – illetve hogyan csukhatjuk be saját életünk ajtaját a kíváncsiskodó techcégek és államok előtt.

Véliz úgy látja, törvényileg be kell tiltani a célzott hirdetéseket és a személyes adatokkal való kereskedelmet; elő kell írni, hogy minden alkalmazásban a lehető leginkább magánélet-barát beállítások legyenek az alapértelmezettek; kötelezni kell a techcégeket arra, hogy felhasználóik érdekét a részvényeseiké elé helyezzék; lehetőséget kell adni személyes adataink sorsának követésére; intézményileg is el kell választani egymástól az államok egymás utáni kémkedését és az állampolgárok megfigyelését, utóbbinak szabályrendszerét pedig nyilvánossá kell tenni; meg kell változtatni a versenyjogot úgy, hogy a felhasználó kárára következmények nélkül elkövetett üzletpolitikai változtatások monopóliumnak minősüljenek; és számos, megfigyelésre alkalmas technológiai vívmányt, például az arcfelismerést, a járás- és szívverés-felismerő programokat, a kémprogramokat, a nagyfelbontású műholdakat és a drónokat pedig nemes egyszerűséggel be kellene tiltani.

Az egyszeri felhasználó számára is szolgál Véliz néhány tippel. Javasolja, hogy fontoljuk meg, mit osztunk meg az interneten magunkról, és legyünk eközben tekintettel mások magánéletére;

legyen minél több olyan terünk, ahova nem leshet be a technológia;

elektromos készülékeink kiválasztásakor játsszon szerepet a magánélet titkossága: aminek nem kell okosnak lennie, az legyen buta, amire nem kell kamera és mikrofon, azon ne is legyen, szokjunk át Google-ről DuckDuckGóra, és felejtsük el a hangvezérelt asszisztenseket; tanuljuk meg kezelni a Tor hálózatot és a VPN-eket, hogy ne lehessen minket internetes szörfözéseink során követni; használjunk erős jelszavakat; töröljük a felesleges adatainkat; adjunk a magánéletünket sértő, mindenféle elérhetőségeket firtató kérdésekre minél zavarosabb válaszokat; ne függjünk semelyik nagy techcégtől; és támogassuk a sajtót, hogy minden ok ki legyen nyomozva.

Véliz 224 oldalban összefoglalja nekünk, életünk mely területei estek a tömeges adatgyűjtés áldozatául, és miként tudjuk magánéletünk titkosságát a lehető legjobban megvédeni. A könyv már csak ezekért az információfalatkákért – és a benne található, kitűnő angol szókincsért – is megéri azt a pár órát, amíg kiolvassuk, és bár nem hiba nélkül való a mű, az angolszász ismeretterjesztő irodalomra jellemző esendőségeket megbocsáthatjuk neki. 

Caveat emptor – a magyar olvasónak ebben a tekintetben bizony bőven lesz min átlépnie, ugyanis Véliz a kutatási területéhez szorosan nem kapcsolódó kérdésekhez igazi nyugatias felszínességgel áll hozzá. Nem átall komoly témákban olyan, semmitmondó közhellyé rongyolódott megnyilvánulásokat idézni, mint például Winston Churchill ismert megmondását a demokráciáról, amely a legrosszabb kormányzási rendszer, kivéve az összes többit; vagy éppen Lord Acton híres bonmot-ját, mely szerint a hatalom megront, az abszolút hatalom pedig abszolút módon ront meg. Amikor Véliz filozófiai terepre téved, érvkészlete és hivatkozott szerzői kivétel nélkül a posztmodern mainstreamből érkeznek, természetesen kapunk Michel Foucault-t és társadalmi konstrukciókat. A választások befolyásolásáról szóló epizódban kritikátlanul szajkózza a szerző a 2016-os amerikai elnökválasztásba való „orosz beavatkozás” demokrata média által terjesztett, de soha érdemben alá nem támasztott narratíváját, abból pedig, hogy egy-két republikánus politikus a 2010-es évek során véletlenül épp a Facebookhoz ejtőernyőzött, azt a hajmeresztő következtetést vonja le, hogy a Donald Trump elnököt örökre letiltó,

a konzervatív tartalmakat folyamatosan cenzúrázó közösségi médium „konzervatív elfogultsággal” vádolható.

Hab a tortán, hogy az okos készülékválasztásról szóló tanácsaiban igyekszik lebeszélni olvasóit az androidos telefonok megvásárlásától – miközben egy iPhone-on, amin Gmailt, Facebookot és Microsoft Wordöt használnak, az Apple valamivel visszafogottabb adatétvágya ellenére sem lehet jobban elbújni, mint egy ugyanezeket futtató androidos készüléken.

Amikor angolszász értelmiségiek olyan témákhoz igyekeznek hozzászólni, amikhez nem értenek, ritkán produkálnak szellemi csúcsteljesítményeket. Ezt a hibát Véliz kétségtelenül sokszor elkövette könyvében, amikor viszont saját kutatási területéről ír, alapos, jól alátámasztott, hasznos gondolatokkal teli, izgalmas szövegeket olvashatunk tőle. Ha ön is szívesen bevágná magánéletének ajtaját Mark Zuckerberg orra előtt, bátran olvassa el a könyvet – az ajtó mindenféleképpen kevésbé lesz nyitva, mint azelőtt!

Véliz, Carissa: Privacy is Power. Why and How You Should Take Back Control of Your Data, Bantam Press, 2020.
 

Összesen 53 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Nehéz ügy. Beleütközünk az Olson-dilemmába: ha egyedül én védem az adataimat, annak a társadalmi hatása elenyésző, ugyanakkor számomra elég kényelmetlen lesz. Pl. ha megtanulom kezelni a TOR-t, az egyrészt időbefektetés, másrészt meg lesz egy jóval kevésbé hatékony, időtrabló kapcsolattartó eszközöm, amit "valakik" nehezebben hallgatnak le. OK, na és?

Persze ha mindenki védi az adatait, akkor pl. nehezebb lesz választásokat elcsalni, meg ilyenek, de erről mindenki tudja, hogy utópia. Eleve: az az 1-2%, akiket célzott reklámokkal befolyásolni lehet, nem azokból áll, akik időt szánnának mondjuk a TOR-ra.

Vigyázz, az inkognitó mód nem sokat ér - lokálisan ugyan nem menti el az adataidat, de szerveroldalon ugyanúgy látnak rólad mindent, simán be tudnak azonosítani így is az ip cím, használt böngésző, felbontás és más hasonló jellemzők alapján.

Én a Firefox alá a Duckduckgo privacy essentialt is feltettem, az szépen szűri a követő cookiekat, viszont ez pont a kevés jóhiszemű oldallal tol ki, akik próbálnak legálisan megélni a reklámokból - sajnos nem mindig jut eszembe kikapcsolni ott, ahol indokolt lenne.
A vicces egyébként az, hogy akik tényleg tilosban járnak (akár csak online játékban csalnak), azoknál viszont a legalapabb dolgok egyike a kiküldött Mac cím meghamisítása.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés