Semmi sörgyári capriccio – ilyen a kortárs cseh irodalom

Címlapkép: Kundera és Hrabal

A kortárs nemzeti irodalmakról szóló interjúsorozatunkban most Vörös István (1964) József Attila-díjas költőt, prózaírót, műfordítót, bohemistát kérdezzük a cseh irodalomról.

***

A hazánkban rendkívül népszerű Hrabal és Kundera után is akadnak jelentős szerzők Csehországban?

Ezt a két nagyságot a hatvanas évek irodalmi, szellemi, művészeti és politikai pezsgése juttatta el abba a magasságba, ahol voltak, vannak. Nemcsak avval, hogy megbecsülte, valósággal sztárolta őket, hanem hogy olyan inspiratív miliő alakult ki akkoriban Prágában, Csehszlovákiában, melyben gombamód szaporodtak a jelenős életművek. Magyarul nemcsak az ő műveik hozzáérhetők, hanem a hatvanas évek nagy generációjából még mások is. Ilyen Ludvík Vaculík, Ivan Klíma, Josef Škvorecký, Pavel Kohout, és persze a csodálatos drámaíró és államférfi, Václav Havel.

És a maiak?

Az említett nemzedékhez kicsit megkésve csatlakozott Jiří Kratochvil, akinek több regénye olvasható magyarul. A későbbiek közül figyelemre méltó Michal Viewegh, Tereza Boučková, Patrik Ouředník, Irena Obermannová, Roman Ludva, Petra Hůlová, Jiří Hájíček, Kateřina Tučková. Folytathatnánk.

Mely műveket emelné ki a sorból?

Elsőként említsük Tereza Boučková: A kakas éve című regényét. Fontos tudni, hogy a cseh irodalomban már a 19. század közepe óta nagy szerepet játszanak a női alkotók, a legelső klasszikus regényt, a Nagyanyót nő írta, Božena Němcová. Azóta

Boučková ráadásul egy nagy ellenzéki író, Pavel Kohout lánya. Ő ezt a terhet, amit mindez jelentett, nagy írói érzékenységgél tudta transzponálni, regényei, elbeszélései plasztikusak, maiak, pontosak és lényeglátóak. Úgy tud személyes sorsáról, annak valószínűtlen elemeiről is beszélni, hogy mindenki számára közelhozza azt a világot.    

A másik, amit említek, egy verseskötet. Ivan Wernisch: Út Asgábádba című munkája (2019). Azért merem ajánlani, mert szerintem olyanok is élvezettel olvashatják, akik nem rendszeres versolvasók, sőt idegenkednek a versektől. A kötet háromféle verstípusból van összerakva, ezek keverednek egymással. Rövid haikuk, melyeket úgy kell olvasni, mintha egy fotót nézne az ember, egy szavakkal elkapott pillanatot. Aztán ott van még egy keleties verssorozat, ahol egy bizonyos Kado mester történeteit mondja el rövid prózában. Ugyanolyan élvezetes, mint eredeti zen-buddhista koanokat olvasni. És végül vannak a háborús témájú 2-3 oldal hosszú szabadversek, ezek olyanok, mintha egy Rejtő-regényből vagy egy fantasyból lennének kiemelve, egy egész regény fölsejlik a néhány oldalas szabadversek mögött.

Tereza Boučková (forrás: a szerző Facebook-oldala)

Mennyire fogyaszt a cseh átlagpolgár szépirodalmat?

Azt tudom mondani, hogy a cseheknél talán szélesebb réteg olvas kortárs irodalmat, mint a mai Magyarországon, általában is többen olvasnak rendszeresen, így egyes íróknak viszonylag nagy súlyuk van, de korántsem olyan centrális a szerepük, mint a hatvanas években volt. Ez annyiban hat ki a minőségre, hogy a szerzők csapongóbbá, tétovábbákká válnak, az irodalom összhatása csökken.

Folytatják a kortárs cseh írók elődeik hagyományait? Rákapcsolódnak a régebbiekre?

Az új nemzedék ismeri és tiszteli a nagy elődöket (persze mikor, ki, kit, hogyan), de nem feltétlen követi. Mások most a törekvések. Persze Kundera intellektuális és Hrabal életes vonalára egyként akad példa. De kevésbé törnek irodalmon kívüli babérokra, mint nagy elődeik. Ők még meg akarták menteni az országot. A világot? És lehetségesnek látták az irodalom segítségével. Az is volt,

Amúgy elég sok szerzőt fordítanak ma is magyarra, az előbb említetteknek mind van legalább egy könyve nálunk is. A legnagyobb áttörést a tízes években mégis egy már rég halott szerző, Jiří Weil (1900-1959) érte el, akinek három regénye is megjelent magyarul. Igen fontos alkotóról van szó, és ritkán sikerül ilyen kimaradásokat utólag pótolni.

Melyik hang a cseh irodalom alaptónusa? Van a cseh írók műveiben valami állandóan jelenlévő, ami megkülönbözteti őket más nemzetek irodalmától?

Nos,

melyet nemcsak Hraballal és Hašekkel lehet jellemezni, hanem akár Kafka prózájával is. Aki ugyan németül írt, de prágai lakos volt, tudott és olvasott csehül, termékenyítően hatott fantáziájára a cseh nyelv és irodalom látásmódja. Persze ugyanez a tónus megvan a csehek legnagyobb 20. századi költőjénél, Vladimír Holannál is. Neki öt kötete jelent meg magyarul. Egyébként az utóbbi időben két kortás cseh költő is jelentkezett önálló magyar kötettel, a már említett Wernisch mellett a róla monográfiát is író Petr Hruška a Mondom neked (2016) c. kötetével. A magyar olvasó derűsebbnek, önfeledtebben vidámnak hiszi a cseh irodalmat, mint amilyen. Pedig semmi sörgyári capriccio. Ilyen Hrabal-mű nincs is. A fordító leleménye ez a cím.

Több helyütt olvastam, hogy a cseh társadalom hagyományosan ateistának számít. Az irodalomban is megjelenik mindez?

Igen, ezt gyakran hallani.

A 19. század során nem nemesi vezetéssel hozták létre modern arculatukat, hanem parasztoktól és iparosoktól származó értelmiségiekkel az élen. Ezért olyan pragmatikus a társadalom. Vannak mélyen vallásos emberek, szerintem nem kevesebben, mint itthon. Akinek nincs hite, az nem jár templomba. Egyébként Isten, a misztikus tartalmak nem idegenek a csehek műveitől sem. A nagy kommunista író, Ivan Olbracht (1882-1952) Átokvölgye c. regényében pl. a legszebb oldalakat lehet olvasni az Istennel való párbeszédről. De a mai szerzők jó néhánya se nevezhető vallásilag amuzikálisnak.

Vörös István (fotó: Mátrai Dávid)

Beszélhetünk kultúrharcról Csehországban? Az irodalmi szereplők között élesek a politikai ellentétek?

Őszintén szólva, ha Csehországban vagyok, élvezem, hogy szabadságolhatom magam a hazai kisszerű és kártékony ellentétek alól.

A kultúra az alkotástól, az alkotás a békétől elválaszthatatlan. Ahol kultúrharc van, nincs kultúra, vagy nem nagyon tud lenni, illegalitásba vonul.  A cseheknél persze az ötvenes és a hetvenes években is lényegében az egész kultúra illegalitásban volt. Úgy hallom, kedvenc, nagy hagyományú napilapom, a Lidové Noviny szabadságát mára eléggé megnyirbálták, tehát ott se könnyű a helyzet. De azt hiszem, semmiképp se olyan töredezett az irodalmi élet, mint idehaza.

Ki áll „nyerésre”?    

Hogy ki áll nyerésre? Attól tartok, ha kultúrharcban gondolkodunk, akkor vesztésre állunk. És főleg vesztésre áll az olvasó, a kultúra befogadója, aki a művek segítségével önmagát és a világot akarja megérteni, és nem a mi politikai nézeteinket.

A „kultúrharc” szó szerinti jelentésében természetesen ellentmondást is magában foglal, ezzel a „harc” résztvevői is egyetértenek szerintem, mindkét oldalról, mégis megy a küzdelem. A fogalom a 19. századi Németországból ered, általános jelentése szerint politikai indíttatású közdelem a kulturális terekért, ezt látjuk az egész világon.

Hogy a 19. századi német kultúrharc hová vezetett, azt tudjuk: az 1933-mal kezdődő ámokfutáshoz. A kulturális terekért állandóan folyik a harc, nemzedékek jönnek, új tereket hoznak létre, vagy átveszik a régieket. De minden nemzedékben minden egyes alkotó egyénileg is foglalkozik térfoglalással. Van, aki alig, van, aki többet, mint alkotással. Egyéni vérmérséklete, belátása vagy tévképzetei szerint. Aztán ezek a szándékok gyakran párhuzamosan futnak, csoportokká állnak össze, de mindenki csak ideiglenes szövetségese a másiknak.

Ám a jelentős alkotóknak meg kell érezniük, akkor van rá nagyobb esélyük, hogy ők zseniálisak legyenek, ha más zsenik is vannak körülöttük. Ehhez el kell fogadniuk a másikat, a sokszínűséget. Irtó nehéz munka, de nagyon nagy haszna van annak, ha lehullik az emberről az irigység, a gyanakvás. A kultúrában a másik sikere engem is erősít.

A műfordító helyzete speciális?    

Egy műfordítónak igazán kellemes helyzete van, mert bárhogy vetélkednek egymással az ottaniak, az ő kegyeit mindenki keresi. Még egy magyarra fordító felé is szeretettel fordulnak pártállástól, irodalmi irányultságtól függetlenül, és ki tolakodóan, ki elképesztő kedvességgel tudatja szimpátiáját kifejezni, amiből több igazi barátság is kifejlődött már esetemben.

Dolgozik-e jelenleg kortárs cseh regény fordításán?

Ó, én inkább versekben utazom, és szerencsére épp készülök egy nagyjából harminc költőt tartalmazó kortárs antológia összeállítására. A szerencse abban áll, hogy megrendelés is van egy ilyen ritka, becses, de előfeltételezések szerint nem kelendő portékára.

***

A kortárs nemzeti irodalmakról szóló interjúsorozatunk eddigi részei:

Maffiaklánoktól a Rózsa nevéig – Ilyen ma az olasz irodalom

Nem „csupán” irodalom – ilyen ma az orosz írók világa

Lengyelországban is van átpolitizált művészet – Pálfalvi Lajos a Mandinernek