Az arab tavasz öröksége

2021. január 14.
Tíz éve óriási tüntetések rázták meg az arab államokat: vaskezű vezetők, diktátorok buktak meg, sokan a demokrácia győzelmét ünnepelték – ám utána a szebb jövő helyett sok esetben csak káosz és még több szenvedés várt a sokat látott közel-keleti társadalmakra. Mérlegre tettük az arab tavasz örökségét.

Sayfo Omar írása a Mandiner hetilapban; a szerző az Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézetének kutatója.

 

2010. december 17-én egy tunéziai utcai árus, Mohammed el-Búazízi az őt zaklató rendőrséggel és a bürokráciával folytatott hadakozásának kilátástalansága miatt felgyújtotta magát – a többi világtörténelem. Amikor rá pár hétre, 2011 elején a tömegek gyülekezni kezdtek Tunézia, Egyiptom, Líbia és más autoriter arab országok utcáin, majd az évtizedek óta regnáló rezsimek a nép akarata előtt meghajolva lemondtak, a világ az új, demokratikus arab térséget ünnepelte. A kezdeti eufória azonban hamar szertefoszlott. Noha voltak sikertörténetek, a forradalmi országok zömében hamar megindult az autoriter visszarendeződés, máshol pedig véres harcok kezdődtek. Azóta az arab világ problémái csak súlyosbodtak.

A kezdeti eufória hamar szertefoszlott”

Felrúgott szerződések

Noha kívülről még stabilnak tűntek, a 2010-es évekre az autoriter arab rezsimek egy része megfáradt. Évtizedekkel korábban Egyiptom, Jemen, Líbia, Irak, Szíria erős emberei mind hasonló módon szilárdították meg pozíciójukat: magukhoz ragadva a hatalmat – jellemzően a hadseregen keresztül – a társadalom hagyományos autoritásait és erőcsoportjait olykor megfélemlítve, de jellemzően inkább érdekeltté téve, a helyi ügyekbe a lehető legkisebb mértékben beleavatkozva irányították országukat. Az elnök-diktátorok amellett, hogy rettegett titkosrendőrségeket tartottak fenn, a polgárok számára ingyenes oktatást és egészségügyi ellátást biztosítottak, az energiahordozók és az alapvető élelmiszerek árát állami támogatással mesterségesen alacsonyan tartották, a bürokráciát pedig irreális méretűre duzzasztották, hogy elnyelje a munkanélküliséget. Cserébe népük elfogadta uralmukat, és nem lázadt ellenük.

Iraki civilek menekülnek Moszul óvárosából a hadsereg   és az Iszlám Állam közötti harcok közben 2017. július 5-én. <br> Fotó: MTI / EPA / Ahmed Dzsalil

Az évtizedekig jól működő társadalmi szerződés a 2010-es évekre fenntarthatatlanná vált. Az 1980-as évekhez képest az országok lakossága megduplázódott, a 24 éven aluliak aránya ötven százalékra emelkedett. Az 1990-es, illetve a 2000-es évek gazdasági reformjai addigra kisiklottak, jellemzően a hatalomközeli elitek profitáltak belőlük, miközben a társadalmaknak egyre szélesebb rétegei szakadtak le. Mivel öt arabból egy a 2010-es évek környékén végzett a tanulmányaival, a munkaerőpiac a gazdasági növekedés ellenére sem volt képes felszívni az embertömeget.

A helyzet romlása a fiatal férfiakat érintette a legrosszabbul”

Közben a 2008-as gazdasági világválság miatt a tőke óvatossá vált, az olajár a 2008-as hordónkénti 147 dolláros csúcsról öt hónap alatt 30 dollárra zuhant. Az Európából és arab olajországokból érkező befektetések és a turisták elmaradása súlyos csapás volt Egyiptom, Tunézia, Jordánia és Szíria gazdaságára.

A helyzetet csak rontotta a klímaváltozás. Jemenben krónikus vízhiány lépett fel, Egyiptomban néhány évtized alatt a korábbi felére, 660 köbméterre csökkent az egy főre jutó éves vízkészlet. Szíriában, ahol a lakosság közel harmadának a megélhetése kötődött a mezőgazdasághoz, a 2006-ban kezdődő szárazság nyomán hárommillió vidéki áramlott be a nagyvárosok peremére. Az arab országok egyre nagyobb élelmiszerimportra szorultak, ráadásul a 2000-es évek második felében drámaian megnőtt a gabona világpiaci ára. Bevételük csökkenése miatt a kormányok egyre kevésbé tudták fenntartani a nagyvonalú támogatási rendszereket, így a fogyasztói árak mindenhol emelkedtek.

Kurd harcosok ágyúval tüzelnek az Iszlám Állammal vívott harc közben Észak-Irakban 2014. augusztus 31-én. <br> Fotó: MTI / EPA / JM Lopez

A helyzet romlása a fiatal férfiakat érintette a legrosszabbul. Mivel a társadalom normái nem követték a gazdasági helyzet változását, az arab férfiaknak sokszor 35 éves korukig kellett várniuk, mire családjuk segítségével össze tudták gyűjteni a házasodáshoz szükséges összeget. A frusztrációt növelte, hogy a szigorú erkölcsök miatt a házasságon kívüli szexuális élet csak a szűkülő közép- és felső osztálybeliek kiváltsága volt.

Eközben a nyugati, török és helyi gyártású filmeken a fiatalok nap mint nap szembesültek azzal, hogy az élet az övéknél könnyebb és boldogabb is lehet. Az olcsó okostelefonok és a közösségi média elterjedésével pedig a 2000-es évek második felére alternatív nyilvánosságok alakultak ki, amelyek többnyire kívül estek a hagyományos cenzorok látókörén. Így amikor a gátak átszakadtak, a webkettes alkalmazások a mobilizáció fő eszközeivé váltak, és hozzájárultak a forradalmi rigmusok és jelképek országhatárokon átívelő elterjedéséhez, ezzel egységes arculatot adva a felkeléssorozatnak.

Az általános problémák továbbra is megoldatlanok maradtak”

Noha tehát a nyugati elemzők nagy része saját vágyait kivetítve az elnyomott népek demokráciáért folytatott harcaként értelmezte a 2010-ben Tunéziából kiinduló eseménysort, az arab vezetők pedig összeesküvést kiáltottak (lásd keretes írásunkat), a tömegek valójában nem ideológiai okokból vonultak az utcára.

Az Arab Barometer 2012-es felmérése szerint az arab tavasz első dominója, Tunézia tüntetőinek többsége (63 százaléka) a rossz gazdasági helyzet és a korrupció (17 százalék) miatt követelte az elnök távozását, a politikai szabadság hiánya csak szűk kisebbséget (14 százalék) motivált, és ennél is kevesebben (4 százalék) voltak azok, akik a politika iszlamizálásáért szálltak síkra. A felmérések a többi országban is azt mutatták, hogy az arab tavasz gyakorlatilag a magukra hagyott tömegek éhséglázadása volt.

Az arab tavasz által érintett országok zászlóit lobogtatják tüntetők egy bahreini ellenzéki demonstráción 2011-ben. <br> Fotó: MTI / EPA / Mazen Mahdi

Kétes mérleg

A hasonló problémák és kezdetek ellenére az események minden országban eltérő irányt vettek, az eredmény hol demokratikus átalakulás, hol autoriter visszarendeződés, hol pedig véres polgár-, illetve proxiháború lett.

Marokkóban és Jordániában a népszerű uralkodó az elégedetlenkedők élére állva előbb a választható politikusokkal szemben csatornázta be a népharagot, majd elcsitította. Kuvait és Szaúd-Arábia vezetői anyagi juttatásokkal vetettek véget a tiltakozásoknak. Bahreinben a társadalom perifériá­ján élő síita tömegek tiltakozását a szunnita uralkodóház megsegítésére érkező szaúdi tankok zárták le. Tunéziában demokratikus átalakulás ment végbe. Egyiptomban viszont a korábbinál is elnyomóbb rendszer épült ki. Jemen és Líbia háborúba süllyedt. Szíriát kivéreztették a harcok, a környező országok megteltek menekültekkel, súlyos gazdasági és társadalmi terhet róva a befogadó államokra.

 

Miért pont tavasz? Az arab tavasz megnevezés elsőként 2011. január 6-án jelent meg egy amerikai politológus, Marc Lynch megfogalmazásában a Foreign Policy hasábjain, utalva az 1848-as európai forradalmakra, a népek tavaszára, illetve az 1968-as prágai tavaszra. Utóbbi kapcsán Lynch a Varsói Szerződés megszálló csapatainak bevonulása elleni tiltakozásul önmagát felgyújtó cseh diák, Jan Palach és a hatósági visszaélések ellen hasonló módon demonstráló tunéziai utcai árus, Mohammed el-Búazízi esete között vont hasonlóságot, melyeket mindkét országban tömegdemonstráció követett. Más elemzők az 1989-ben Közép- és Kelet-Európán végigsöprő átmenettel állították párhuzamba az arab tüntetéseket, remélve, hogy azok is demokratikus folyamatokat indítanak majd el. Az arab tavasz kifejezés hamar elterjedt a sajtóban, a kritikusok pedig azzal kezdték vádolni az Egyesült Államokat, hogy a szóhasználattal ismét az Irakban már elbukott demokráciaprojektjét akarja ráerőltetni az arab országokra. Ahogy aztán a szabad választásokon Tunéziában és Egyiptomban is az iszlamisták törtek előre, Líbiában, Szíriában és Jemenben pedig dzsihádista szervezetek ütötték fel a fejüket, a terminust egyre inkább felváltotta a kevésbé optimista iszlamista tél.

 

Noha a káoszból kezdetben a jól szervezett iszlamista csoportok, Egyiptomban a Muszlim Testvériség, Tunéziában az Újjászületés Mozgalom (Ennahda) profitált, a polgárháborús országokban, Szíriában és Líbiában pedig iszlamista milíciák törtek előre, sikerük tiszavirág-életűnek bizonyult. Tunéziában az Újjászületés Mozgalom három évvel később megbukott, Egyiptomban a hatalmat magához ragadó hadsereg törvényen kívül helyezte a Muszlim Testvériséget. Utóbbi példáját több ország, köztük Jordánia is követte. Pár év diadalmenet után a líbiai és szíriai iszlamista frakciók visszaszorultak, vagy ideológiájuk java részét feladva működtek tovább.

A társadalmi egyenlőtlenségek nagyobbak, mint bárhol a világon”

A 2014-ben felemelkedő Iszlám Állam jelentős biztonsági kihívás elé állította szinte az összes arab kormányt, amire azok leszámolással, letartóztatásokkal és minden korábbinál szigorúbb terrorellenes törvényekkel válaszoltak. Néhány frakció kivételével elmondható, hogy miként egykor a pánarab eszme, úgy az iszlamizmus is kudarcot vallott.

Líbiából – ahogy Muammar al-Kaddáfi ezredes korábban megjósolta – afrikaiak tömegei indultak meg Európába: 2014 és 2017 között több mint hatszázezren használták ugródeszkaként a káoszba süllyedő országot. 2015-ben pedig közel egymillió szíriai és magát szíriainak mondó egyéb arab, illetve közép-ázsiai migráns indult meg a Balkánon át Nyugat-Európa felé. Az Iszlám Állam felemelkedésével 2016-ban soha nem látott terrorhullám kezdődött Európában. Mindennek eredménye az lett, hogy az Európai Unió számos országában előretörtek a rendszerkritikus és bevándorlásellenes politikai erők, és évtizedes politikai rendszerek formálódtak át.

Nagyobb felbontáshoz kattintson a képre jobb egérgombbal, majd válassza a „Kép megnyitása új lapon” opciót.

Az arab felkeléssorozat a Közel-Kelet geopolitikai viszonyrendszerét is átalakította. Az események egyik nagy vesztese Törökország lett. Egészen 2011-ig Ankara politikai, gazdasági és kulturális befolyása felívelőben volt a Közel-Keleten. Recep Tayyip Erdoğan államfő egyiptomi kollégája, Hoszni Mubárak bukását követően a Muszlim Testvériség támogatásával próbálta tovább növelni befolyását, Szíriában pedig különféle lázadó frakciók mögé állt. Mindkét esetben elszámította magát. Kapcsolata nemcsak Egyiptom új urával, Abd el-Fattáh esz-Szíszivel, de Szaúd-Arábiával és a Muszlim Testvériséget nemzetbiztonsági kockázatnak tekintő más arab országokkal is megromlott.

Az elmaradt befektetések és – elsősorban – a szíriai menekültek jelenléte is hozzájárult azokhoz a gazdasági nehézségekhez, amelyek miatt a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) népszerűsége történelmi mélypontra került. Mindezek mellett Erdoğan továbbra is fontos regionális szereplő maradt: Szíria északi részét gyakorlatilag megszállás alatt tartva, a líbiai konfliktusban Fájez esz-Szerrádzs és az ENSZ által elismert, Tripoliban székelő kormány mellé állva teszi magát megkerülhetetlenné, az országában állomásozó menekültek révén pedig Európát tartja sakkban.

A térségben immár a válság jelenti a normát”

Oroszország mérlege viszont pozitív. 2017 elején Halifa Haftár tábornok és az általa vezetett Líbiai Nemzeti Hadsereg mellé állt, 2017 decemberében pedig, miután nyilvánvalóvá vált, hogy az Egyesült Államok nem fog beavatkozni a szíriai konfliktusba, Vlagyimir Putyin elnök szír kollégája, Bassár el-Aszad mellé állva eldöntötte a konfliktus kimenetelét. Ezzel Moszkva részben visszaszerezte a Szovjetunió bukásakor elveszített közel-keleti hídfőállásainak egy részét, de súlyos terhet is vett a nyakába egy olyan időszakban, amikor az olaj és a gáz alacsony világpiaci ára miatt egyébként is gazdasági nehézségekkel küzd. Szintén győztesnek tekinthető Irán, mely Bassár el-Aszad első számú szövetségeseként megerősítette pozícióját Szíriában, Jemenben pedig a húszi lázadók támogatásával tör azóta is borsot regionális riválisa, Szaúd-Arábia orra alá.

Az arab tavasz egyik legfőbb tanulsága az, hogy az Egyesült Államok immár nem akar, Európa pedig nem tud aktív alakítója lenni a közel-keleti eseményeknek.

Tüntető rúg bele egy könnygázgránátba Kairóban  2011. november 21-én. <br> Fotó: MTI / EPA / Mohamed Omar

Arab tavasz 2.0

Noha a felemelkedő autoriter rezsimek és végeláthatatlan háborúk rémképe időlegesen elcsitította az elégedetlen hangokat a forradalmi hullámot megúszó országokban, az általános problémák továbbra is megoldatlanok maradtak. Így aztán nyolc évvel az arab tavasz kezdetét követően újra általános elitellenes tiltakozáshullám kezdődött.

2018 decemberében százezrek vonultak utcára Szudán fővárosában reformokat követelve. Négy hónappal később a hadsereg lemondatta a harminc éve regnáló elnököt, Omar al-Bashirt, majd a szabad választást követelő tüntetők ellen fordította fegyvereit. 2019 nyarán több száz tüntető vesztette életét, majd az ellenzék és a hadsereg hároméves átmeneti időszakban állapodott meg.

2019 februárjában Algériában is elszabadultak az indulatok, miután a 83 éves, agyvérzésben megbénult Abd el-Azíz Buteflíka államfő bejelentette, hogy ötödjére is indul a választáson. A népharagot látva áprilisban az ország valódi irányítói, a hadsereg és a különféle üzleti körök elengedték Buteflíka kezét, és elnökválasztást írtak ki.

Irakban már 2017-től rendszeressé váltak a tüntetések a növekvő árak, a romló infrastruktúra, a korrupció és a munkanélküliség miatt. A legnagyobb demonstrációk azonban már nem a Szaddám Huszein bukása óta periférián lévő szunnita városokban, hanem a többségben síiták által lakott területeken, Bagdadban és Bászrában zajlottak.

 

Jemeni gyerekek ajándékba kapott léggömbökkel egy belföldi menekülttáborban 2019. december 19-én. <br> Fotó: TI / EPA / Jajha Arhab

Két évvel ezelőtt az ötmilliós Libanon lakosságának az ötöde vonult utcára. A vallásilag megosztott országban a tüntetések egy rövidke időre egyesítették a lakosságot, az emberek immár nem egyes politikusok, hanem a teljes elit, az 1990-es polgárháború után hadurakból lett politikusok és üzletemberek távozását követelték.

A fentiek mellett a „forradalmi” arab országokban is demonstráltak az autoriter visszarendeződés miatt addig politikailag passzív tömegek. Egyiptomban a korrupció ellen tartottak megmozdulásokat, Szíria több városában a tüntetők az iráni milíciák kivonulását és az életminőségük javítását követelték. Jordániában és Marokkóban is voltak tüntetések. Korábbi kudarcukból tanulva azonban a nyugati országok ezúttal már nem üdvözölték az utcára vonuló tömegeket.

A nem túl biztató jövő

Az arab tavasz tehát nemhogy nem hozott megoldást a régió gondjaira, de elmélyítette őket. A gazdasági helyzet az olajtermelő országok kivételével szinte mindenhol kilátástalan. Az ENSZ adatai szerint az arab országok lakosságának 67 százaléka a szegény vagy a lesüllyedő államok kategóriájába tartozik, a középosztály a lakosság alig harmadára zsugorodott, s a társadalmi egyenlőtlenségek nagyobbak, mint bárhol a világon.

Közben a politikusok és a leszakadó tömegek közti bizalmatlanság egyre nő. 2011-ben az Arab Barometer felmérései szerint a polgárok 47 százaléka nem vagy csak alig bízott a kormányában, 2016-ra ez az Algériában, Egyiptomban, Jordániában, Libanonban, Marokkóban, Tunéziában és Palesztinában lefolytatott kutatás szerint már 60 százalékra nőtt. Nem csoda, hogy egyre többen vannak, akik hazájukon kívül képzelik el a jövőjüket. A BBC 2019-es felmérése szerint a lakosságnak a harmada, a 18 és 29 év közöttieknek pedig a fele gondolkozik a kivándorláson.

A marokkói, az algériai, a líbiai, az egyiptomi, a jordán, a szíriai, az iraki és a jemeni kormánynak egyszerűen nincs pénzügyi forrása arra, hogy újrakösse a 2000-es években felbomlott társadalmi szerződést, ezért kampányszerű gazdasági segélyekkel, a szólásszabadság visszaszorításával, terrorellenes törvényekkel, az erőszakszervek erősítésével próbálja kordában tartani a népét. Európa pedig nem tehet egyebet, mint ehhez a hallgatásával asszisztál, és próbál felkészülni annak következményeire, hogy a térségben immár a válság jelenti a normát.

Összeesküvés-elméletek hálójában
Ki állt az arab tavasz mögött? A váratlan eseménysorozat nyomán a Keleten és a Nyugaton is számos elmélet szökött szárba a felkeléseket kiprovokáló titkos erőkről. Tudni kell azonban, hogy az arab világ békeidőben is az összeesküvés-elméletek hazája. A gyarmati múlt és az azóta eltelt évtizedek külső beavatkozásai miatt ezekben az országokban nem ismeretlen élmény, hogy a nagyhatalmak távoli szalonokban döntenek sorsukról. Emellett az arab országokban a 20. századi nemzetépítő törekvések csak mérsékelt sikerrel jártak, a felekezetileg és kulturálisan is sokszínű társadalmak töredezettek, így a különböző csoportok – noha megtanultak békében élni – általában nem bíznak egymásban. Számos példa van arra, hogy a rivális frakciók külföldi támogatást vesznek igénybe a helyi riválisaik elleni harcban, miközben egymást kölcsönösen árulással, kollaborációval vádolják. Ehhez adódik még hozzá, hogy az arab társadalmakban nagy a hatalmi távolság, a kudarcért való felelősségvállalás a politikusok számára tekintélyvesztéssel jár, így gond esetén reflexből szabotázst, árulást, külső beavatkozást kiáltanak.

Így volt ez a 2011-es tüntetések kirobbanásakor is. Kaddáfi Amerikát, Franciaországot és Nagy-Britanniát vádolta meg azzal, hogy népét feltüzelve próbálja megkaparintani Líbia olajkincseit. Hoszni Mubárak szintén külföldi ügynököket vádolt az egyiptomi viszály szításával. A 2012-es választást követően a helyi sajtóban általánossá vált az álláspont, hogy az Egyesült Államok és az átmenetileg kormányzó katonai tanács meghamisította az eredményeket, hogy ezzel segítse hatalomra a Muszlim Testvériség jelöltjét, Muhammad Morszit. Mások ellenben Iránt sejtették az egyiptomi események mögött, miután a perzsa állam magas rangú vallási vezetői az iszlám felszabadulás pillanatának nevezték a Muszlim Testvériség választási győzelmét.

Szíriában a kormánymédia a tüntetőket már a kezdetektől Szaúd-Arábia, Izrael és Amerika által támogatott terroristáknak nevezte, akiket arra használnak fel, hogy megtörjék az ellenállás Irántól Irakon, Szírián és Libanonon át Palesztináig húzódó tengelyét. Voltak olyanok is, akik Katart vélték felfedezni az események mögött, mondván: a szír kormány meggyengítésével akarja elérni, hogy olaj- és gázvezetéket építhessen a Földközi-tengerhez. Az ellenzék kezdetben szintén az Egyesült Államok kollaboránsának minősítette Bassár el-Aszadot.

Később, ahogy külső hatalmak is beavatkoztak a konfliktusokba, a szemben álló felek egyre inkább külső patrónusaik bábjának nevezték egymást, és utólag a konfliktusok kirobbanásáért is őket tették felelőssé. Az arab országok fősodratú médiumaiban terjedő elemzéseket Nyugaton jellemzően baloldali véleményformálók vették át, miután jól illettek az antiimperialista narratívájukba. Magyarországon a fenti elképzelések a jobboldalon is megjelentek.

 

Címlapképen: Kisfiú ül egy harckocsin, amíg több százezer ember követeli Hoszni Mubárak lemondását a kairói Tahrír téren 2011. február 1-jén. Fotó: MTI / EPA / Hannibal Hanschke

Összesen 66 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Így jár aki nem tanul 1917-ból.

A kevert, soha egységessé nem váló, nulla tehetségű, pusztán látványpolitizálásra alkalmas ellenzék ugyanígy lenne kedvükre a liberálisoknak. Egymás ellen kijátszva őket azt tennének velük, amit akarnak.

Érdekes, hogy amikor zsidók szerepelnek egy történetben, azt sohasem az elején kezdik leírni:
A legerősebb híve a „Lenin kártya” bevetésének Parvusz (Izrail Lázárovics Helphand) egy kereskedőnek álcázott titkos ügynök volt dániai bázissal.
Biztosította az ottani német nagykövetet, hogy ha ráengedik Oroszországra a háborút ellenző baloldalt, azok olyan anarchiát terjesztenek el, hogy két-három hónap elteltével az oroszok lehetetlennek találnák a háborúban maradást. Kiemelte továbbá, hogy Lenint kell támogatni, aki „sokkal őrültebb” mint Kerenszkíj vagy akár Cskehidze . Megjósolta még pontosan azt, ami történt, ha Lenin visszatért Oroszországba, meg fogja dönteni az Ideiglenes Kormányt és különbékét fog kötni.

Az anarchizmus atyja pedig Bakunyin volt:
"Marx zsidó, és egy kis, többé-kevésbé tanult ravasz, tevékeny, spekuláló zsidó csoport veszi körül, mint mindenütt a zsidók, üzleti és pénzforgalmi ügynökök, írók, politikusok, mindenfajta újságok írói és szerkesztői; röviden irodalmi alkuszok, ahogy pénzügyi alkuszok is vannak, egyik lábukkal a bankban, a másikkal a szocialista mozgalomban, és seggük a német sajtón ül. Minden újságot magukhoz kaparintottak, és el tudod képzelni, milyen gyomorforgatóak termékeik.
Ez az egész zsidó világ, amely kizsákmányolók szektája, piócák, telhetetlen paraziták, Marx ösztönösen szereti és nagyra tartja a Rothschildokat. Ez furcsának tűnhet. Mi lehet közös a kommunizmus és a pénzügy között? Hohó! Marx kommunizmusa erős, központosított államot akar, és ahol ez van, ott van egy hatalmas központi bank, és ahol ez van, ott a parazita zsidó nép, amely az emberek munkájára spekulál, mindig meg fogja találni helyét.
A valóságban ez egy barakkrendszer proletariátusa, amelyben a dolgozó ás a munka szorosan össze van kötve egymással, határoktól és politikai véleménykülönbségektől eltekintve, az ma Marx és Rotschild zsidó világa. Biztos vagyok benne, hogy a Rotschildok is elismerik Marx érdemeit, és abban is, hogy nők, akiket tömegegyenruhákba öltöztetnek, együtt kelnek és fekszenek, élnek és halnak a dob szavára. Az uralkodók privilégiuma a tanultak és képzettek kezébe kerül, nagy lehetőségekkel a zsidók görbe üzletei számára, akiket vonz a nemzetközi spekuláció a nemzeti bankoknál. "
—Mikhail Bakunin, Etude sur les juifs allemands, 1869

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés