Gyurcsány, a pusztító

2021. január 12. 7:43

Fodor Pál
Vendégszerző
Közös felelőssége minden valódi magyar demokratának, hogy megvédje nemzetünket attól az újabb mohácsi vésztől, aminek neve Gyurcsány Ferenc.

A bukott politikus fő szövetségese és örök reménye az emberi emlékezet esendősége. Erre játszott Gyurcsány Ferenc is, aki alig fél évvel miniszerelnöki székből való kiebrudalása után máris elérkezettnek látta az időt arra, hogy átfesse teljes csődbe jutott és minden korábbi miniszterelnökét alulmúló kormányzását. Mivel ma már feltehetőleg kevesen emlékeznek rá, idézzük fel röviden ezt a tragikomikus eseményt.

„Merjetek büszkék lenni!” – biztatta Gyurcsány Ferenc 2009. október 29-én az MSZP alapításának 20. évfordulóját ünneplő pártválasztmány tagjait, amikor (nem elég) hosszú szünet után ismét a nyilvánosság elé lépett. Nemcsak a baloldali körökben nagy sikert aratott 2004-es vitairatának – „Merjünk baloldaliak lenni” – alapgondolatát idéző tézis, hanem a bukott vezér minden szava, gesztusa arra irányult, hogy önbizalmat csepegtessen a csődöt mondott párt prominenseibe. „Ne adjuk fel azt a hitünket – mondta –, hogy a világ nagy dolgaiban a jó oldalon állunk. Hogy képesek vagyunk erős, modern, polgári világot teremteni. A szocialista tradíciók hű követői vagyunk, akik nem engedik szegénységbe süllyedni az országot. … Gyarapodást hozott a hét év, nem háborús helyzetet. Senki ne vegye el az ország teljesítményét!”.

Jól emlékszem, tantaluszi kínokat éltem át, amikor utólag, mazochista kíváncsiságból, teljes egészében meghallgattam ezt a beszédet. Azzal mentegettem magam, hogy mégiscsak olyan emberről van szó, aki a megelőző évtizedben – és a színfalak mögött azóta is – meghatározóan szólt és szól bele az ország sorsába. Noha nemcsak ellenfelei, hanem egykori és mostani hívei is elég jól tudják, hogy a lebukott vezér küldetéstudata („a jó oldalon állunk”) hamis, hogy nem volt és nem lesz képes (nyilván soha nem is akart) erős, „polgári világot teremteni”, s hogy kormányzásával maga „süllyesztette szegénységbe az országot”, a választópolgárok többsége nemigen érti, miért is volt oly pusztító, hogy ez az ember kivételes politikai hatalmat szerzett magának, s hogy oly gátlástalanul élt (vissza) ezzel. Most, amikor a kormányellenes politikai erők összeborulásával a balodalon javában folyik (vagy már meg is történt) Gyurcsány Ferenc politikai rehabilitálása, sőt elképesztő módon ő lett ennek az összefogásnak a meghatározó ereje, talán nem lesz haszontalan számba venni kormányzása „eredményeit”, amelyekkel a 2000-es évtized végére szakadékba vitte és depresszióba kergette hőn szeretett magyar népét és „hazáját”. 

1. A „jóléti rendszerváltozás”

Köztudomású, bár idő haladtával egyre kevesebbet emlegetik, hogy Gyurcsány Ferenc találta ki ezt a minden korábbi ígérgetést felülmúló és az addigi gazdaságpolitikai konszenzust felrúgó programot, hogy hatalomra juttassa a reménytelen helyzetben lévő és a hatalomból való kiesést egyre nehezebben tűrő szociálliberális oldalt. Ezért 50 százalékos béremelést ígért a közalkalmazottaknak, páratlan demagógiával felhergelte és 19 ezer forint meglebegtetésével elcsábította a nyugdíjasok tömegeit. Az ígéreteket kormányra kerülve beváltották. Az eredmény: az államadósság kb. 8 ezer milliárdról több mint 20 ezer milliárd forintra (az 1990-es 20 milliárdról 100 milliárdra dollárra) nőtt, amely akkor a GDP 80 százalékát tette ki, s akkoriban mindenki úgy tudta: ezt az adósságot az ország a maga erejéből soha nem fogja tudni kifizetni. A lebukott vezér

a hatalom mániákus akarásával tönkretette az államháztartást,

és a következő generációk jövőjét is tönkretette volna, ha nem következik be a 2010-es politikai változás.

2. „Az informacionalizmus” bevezetése 

A politológia e csúnya szóval illeti az olyan politikai-kormányzati rendszert, amely kormányzás helyett kommunikál. Idézzük magát a „rendszeralapítót”, aki Debreczeni József Az új miniszterelnök című könyve szerint így foglalta össze céljait: „…valamennyi kormányzati döntésnek a közvetlenül elérendő célon kívül arra is tekintettel kell lennie, hogy … mennyiben segíti a kormányzati hatalom hosszú távú fenntartását. A kormányzás tehát a következő választási kampány része. Ennek megfelelően legalább részben érvényes rá a választási kampányok több jellemzője. A választás az emberek fejében, lelkében dől el. A vélemények, a hitek, a meggyőződések, a félelmek felülírják a tényeket. Az győz, aki kezdeményez. A kezdeményezés döntően kommunikációs természetű. A politikai akciók döntő hányada nem tárgyiasuló intézkedés, hanem szimbolikus cselekvés. A kormányzás és a kampány – alapvetően – nem konkrét intézkedésekről, hanem az azok által hitelesített világképről, társadalomfilozófiáról szól. Ebből következően előrébb való az átfogó világkép, mint az egyedi problémamegoldás.” Ehhez hozzáteszi: a világkép és a társadalmi bázis érdekeinek képviselete mellett a kormányzás célja az „ellenzéket alkotó erők gyengítése”. A szöveg magáért beszél, de azért fordítsuk le magyarra:

Gyurcsány szerint a hatalom nem a problémák megoldására, hanem a párthatalom megtartására, a napi politikai ütközetek megnyerésére,

a társadalom elhülyítésére (látszatok és félelmek keltése stb.) és az ellenzék gyengítésére (értsd: megsemmisítésére) való. Innen érthető, hogy miért állt elő Gyurcsány tizenegynéhány programmal (vö. 100 lépés stb.), amelyek döntő többsége soha nem valósult meg. De hát nem is ezért találták ki őket! A lebukott vezér mániákus hatalomvágya miatt megszűnt a tényleges, hosszú távú érdekek szolgálatában álló kormányzás, a magyar államapparátus romokban hevert, maradékai pedig inkább egy pártállam jellegzetességeit mutatták. Gyurcsány Őszödön maga ismerte be, hogy fogalma sincs, mit is kéne tenni. A kormányzati főhatalom birtokosaként alteregójával, Bajnai Gordonnal együtt a magyar állampolgárok érdekeinek képviselete helyett mindinkább a külföldi nagybefektetők ügynökévé züllött (ld. gázvezeték, Sukoró, „Szuez” stb.). Az ellenzék gyengítésében újabb Rubicont lépett át, amikor 2006-ban az állam erőszakszervezeteivel verette szét és félemlítette meg az ellene tiltakozó tüntetőket, köztük a legnagyobb ellenzéki párt híveit. 

3. A demagógia diadalra juttatása 

Gyurcsány az informacionalizmus politikájának szerves részévé tette a legféktelenebb demagógiát, s ezzel megfosztotta a társadalmat attól, hogy legalább részben megértse, mi is történt vele és országával. Vessük össze a fenti idézetet azzal, amit Gyurcsány mondott 2005. február 14-i évértékelő beszédében: „A nemzeti és politikai közösség megosztottá vált. A politikai küzdelem az emberek többségének szemében kétes értékű … hatalmi játszmává silányult, az okos közéleti vitát felváltotta a kommunikációs gügyögés. A politikát lassan leváltja a politikai kommunikáció”. Elfelejtette hozzátenni: ezzel saját kormányzati politikáját foglalta össze. Aztán itt egy mondat a 2009. őszi beszédből: „Közös ügyünk ez a Magyarország. Egy politikai közösség van, amit úgy hívunk, hogy a magyar nemzet. Az, aki ezt nem óvja, hanem szakítja, az bűnt követ el.” Itt meg elfelejtett utalni arra, hogy 2004. december 5-én ő állt a nemzetet szétszakító erők élére. A gyurcsányi informacionalizmus a demagógiával, a nyelv összezavarásával és az erőszakkal együtt megsemmisítette az éledező civil társadalmat és kurázsit is, mert újabb milliókban ültette el az érzést, hogy a közélet eseményei érthetetlenek, hogy nem érdemes kiállni az igazukért, mert úgyis tehetetlenek, úgysem érhetnek el semmit, ráadásul még orrba is verik érte. Hála a lebukott vezérnek, a magyar társadalom a 2000-es évtized végére a világ egyik legszolgalelkűbb, legrosszabbul informált társadalma lett, s a tíz évvel előttinél is alkalmatlanabbnak tűnt bármiféle modernizációra. 

Ezek voltak Gyurcsány fő bűnei, ez volt az ő gyászos öröksége, amelyet a 2010-ben hatalomra került politikai erőkre hagyott. Rejtély, hogyan követhette és követheti rajongva ma is több százezer ember ezt a figurát, aki többszörösen bizonyította, hogy állami vezetőként terméketlen, tehetetlen és tehetségtelen. Minden, amihez nyúlt, szétrohadt, szétesett. Alkalmatlanságát kétségtelen szónoki képességeivel és folyamatos agresszióval, „háborús uszítással” próbálta és próbálja ellensúlyozni: megfontoltan és szándékosan ugrasztotta és ugrasztja össze a magyart a magyarral, a románt a magyarral, a cigányt a nem cigánnyal. Láthatólag gyűlöli a magyar nemzetet mint olyat (következetesen elítél minden nemzetegyesítő politikai lépést, feleségével együtt folyamatosan az európai egyesült államokat propagálja), és annak legfontosabb jelképeitől kiütést kap. Rajta kívül aligha találnánk miniszerelnököt a világon, aki a német kancellár parlamenti látogatásakor egyedül azt tartsa fontosnak elmondani európai összevetésben is páratlan nemzeti kincsünkről, a Szent Koronáról, hogy annak ottani jelenlétével ő nem ért egyet. Aki – mint magam is – részt vett az 1990-es és a 2000-es évek elejének politikai megmozdulásain, szinte tapinthatta és a bőrén érezhette, miként durvul el az addig viszonylag békés légkör, történik egyre több provokáció és „balhé”, miután Gyurcsány bevette magát az MSZP központjába és hozzálátott megszervezni a 2002-es választási machinációkat. Amit pedig 2006-ban művelt, az túlmegy mindenen, ami egy demokráciában elképzelhető és eltűrhető: véres terrort vezetett be, hogy az ellene tiltakozókat megfélemlítse, s megingott és betegesen féltett hatalmát mentse. 2006 szeptemberében bő félévre – ezt személyes tapasztalatokból mondhatom – a budapesti utcákra, a bírósági tárgyalótermekbe és a börtönökbe visszahozta – nem a Kádár-, hanem – a Rákosi-korszakot: rendőrségi erőszakkal, verésekkel (hogy a szemkilövetést ne is említsem), statáriális ítéletekkel és koholt vádakkal százakat fenyegettek egzisztenciális megsemmisítéssel (többen pedig belehaltak az üldöztetésbe).

Ezzel Gyurcsány olyan szintet lépett, amivel örökre kiiktatta magát a szalonképes politikai szereplők sorából, legalábbis a valódi demokraták szemében. 

Gyurcsány mint személyiség is taszító: beteges hazudozó, kényeres adathamisító (Merkeltől Almunián át Junckerig sokan tudnának mesélni a költségvetéssel és államadóssággal kapcsolatos csalásairól), színpadias, kenetteljes pojáca (emlékezzünk például az „elveszett” kisfiú megtalálásának koholt történetére). De ami a legrosszabb: ahogy fentebb vázolni igyekeztem, Gyurcsánynak nem volt és ma sincs semmilyen értékelhető víziója az ország és a nemzet jövőjéről (hacsak nem a teljes önfeladás), jóllehet, mint említettem, gyakran beszél „átfogó világkép”-ről. Azok a lózungok, amelyek régen és ma is naponta hagyták és hagyják el a száját és a tollát, semmit sem jelentenek, semmire sem köteleznek és semmilyen komolyan vehető ajánlatot nem tartalmaznak. Viszont változatlanul durván fenyeget mindenkit, aki nem kedves neki. Egyik legutóbbi kirohanásában világosan megírta: győzelme esetén „nem lesz árokbetemetés”, vagyis háború lesz.

Gyurcsány Ferenc egy dologhoz ért: a hatalom megragadásához (erről szegény Medgyessy Péter, de akár a mostani ellenzéki szövetségbe bedarált pártok vezérei is érdekes adalékokkal szolgálhatnának). A kormányzáshoz azonban nem, mert – ahogy fentebb igyekeztem bemutatni – a hatalom megtartásán kívül nincs más célja, s mert személyisége pusztító; olyan „identitás nélküli ember”, aki csak a pillanatnak él, és csak azt nézi, miből húzhat személyes hasznot.

Alkatilag nem alkalmas egy nemzet, egy ország vezetésére.

Mindenkinek érdemes végiggondolnia, hová vezet, ha összeáll ezzel az emberrel. A vele kényszerűen szövetkezők utálhatják a mostani rendszert (adott rá okot bőven), de ha csak kicsit is őszinték önmagukhoz, nem tagadhatják, hogy a 2010 utáni időszak a gyurcsányihoz képest összehasonlíthatatlan stabilitást hozott (ezt nem olyan régen még a Momentum elnöke is így látta). Vegyék észbe, hogy Gyurcsány kormányzati tehetségtelensége és borzalmas személyisége nemcsak az ellenfeleinek, de nekik sem ígér sok jót. Az ő „ölelése” halálos ölelés (erről talán kérdezzék az MSZP-t), és kizárt, hisz kódolva van benne, hogy záros határidőn belül ne romboljon szét mindent maga körül. Akár az országot, akár a politikai barátait, akár az ellenféleit nézem: Gyurcsány mindnyájukra, mindnyájunkra nézve maga a pusztulás. Közös felelőssége minden valódi magyar demokratának, hogy megvédje nemzetünket attól az újabb mohácsi vésztől, aminek neve Gyurcsány Ferenc.

A szerző történész

Összesen 105 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Miért? Tébolyult rombolásával, hozzá nem értésével, pofátlan hazudozásaival, rablóprivatizációjával olyan mélyre süllyesztette a hazai közélet megítélését, melyre más nem lett volna képes. Ha pedig vele vagytok közös listán, bizony szoknotok kell a bűzt.

Ha így van, akkor miért vagytok olyan hülyék, hogy beálltatok mögé valamennyien?

Nem értem, hogy miért késik 10 éve gyurcsányi elszámoltatása.
De van rá ötletem...

Vitatom, hogy Gyurcsány Ferenc 2004 évben puccsal került a miniszterelnöki székbe. Szerintem ez egy előre kidolgozott manőver volt.

Ha megnézzük a 2002-2008 időszakában a GDP és költségvetési hiány alakulását, akkor láthatjuk, hogy megvalósult a "tovább nyújtózkodás, mint ameddig a takaró ért,,. Mindezt pedig a hitelből történő állami beruházások, mérhetetlen soha meg ben valósult tanulmányok, tervek okozták. Ezek mindegyike olyan volt, amely csak a tárgyévben növelete a GDP-t, és a megvalósulás után nem volt megtérülés. Sőt! További költségeket emésztet fel.
Nézzük ezt a GDP és költségvetési hiány összevetésében

Év GDP % Hiány %
2002 4,7 8,4
2003 4,1 6,4
2004 4,7 5,4
2005 4,3 6,1
2006 4,2 9,3
2007 0,3 5
2008 0,9 3,7

Erre mondta Gyurcsány Ferenc kormánya, hogy mindenki bennünket irigyel. Amennyiben 2006-ban leállítják a deviza hitel felvételét, kijelentik, hogy belátható időn belül nem tudjuk bevezetni az eurót, az államadósság a GDP %-ban már közelítette volna a 100 %-ot.

A 2008. juliusban az USÁ-ban kirobbant ingatlan pénzügyi válság elsősorban a pénzintézeteket érintette. Ugyanakkor Magyarországon már 2006 évben is válság volt. Erről szólt Gyurcsány öszödi beszéde.
Mivel folyamatosan hamisították a konvergencia adatait, így a külföldi elemezők, beleértve az IMF-et is, nem ismerhették a valós adatokat.
Ezért 2009 évre az IMF a magyar gazdaságra 1 %-os visszaesést prognosztizáltak. Ezzel szemben a tény 6,8 % lett.
Ezért késtek a leminősítések, a forint árfolyam romlása is.


,,A központi költségvetés hiánya 35000 milliárd forint volt november végén. ,,

Aki ilyen badarrságot leír, az annyit ért a költségvetéshez, mint tyúk az ÁBC-hez.
Ennek következtében az ,,Innen már csak pár egyszerű matematikai műveletet kell elvégezned...,, kijelentés már a gyurcsányi magasságokba emel a matek területén.

,,2008. augusztus 27.

Gyurcsány Ferenc a Népszabadságban publikálta új programját, a Megegyezést. A bevezetőben ezt írta: "Az alábbi írás javaslat Magyarországnak arra, hogy merre menjen a következő években. Cselekvést szolgáló terv, de több annál. A következőkben a reformpolitika folytatása mellett fogok érvelni. Nem kevesebbet, hanem többet szeretnék javasolni, mint amit eddig tettünk. Többet, bár másként. Tehetem, mert az elmúlt két év megteremtette annak a lehetőségét és szükségességét, hogy a rendszerváltozás után csaknem két évtizeddel újra feltegyük magunknak a kérdést: milyen Magyarországot szeretnénk."

A sokak által már előre jelzett válságnak nyoma sincs a tanulmányban.,,

Kiemelve: ,,mert az elmúlt két év megteremtette annak a lehetőségét és szükségességét, hogy a rendszerváltozás után csaknem két évtizeddel újra feltegyük magunknak a kérdést: milyen Magyarországot szeretnénk.,,

Mit is teremtett meg a két év? 9,3 %-os államháztartási hiányt és 0,3 %-os GDP növekedést?

,,Igazad van.
Nem fogalmaztam teljesen jól.,,

Miazhogynagyonis! Ez nem fogalmazás kérdése, hanem tudás kérdése. Te nem ismered a fogalmakat, ezek tartalmát ezért rendszeresen összevered. Holott már legalább egy tucatszor el lett magyarázva.
A központi költségvetésnek hiánya van, az államháztartásnak meg államadóssága. A költségvetési hiány mindig egy évre vonatkozik, az államadósság pedig az évek során felgyülemlett adósságra egy adott napon. Ezt minden esetben a fordulónapon kell mérni, amely minden év december 31.-e.

Nem értesz te semmit. Így az utolsó bekezdésben írtak is csak egy nagyképű böffentés.

,,Gyurcsány kurva szarul kormányozta ezt a kurva országot.
Nála csak 0rbánék kormányoznak szarabbul.,,

Ha a Fidesz kormány rosszabbul kormányoz, mint a Gyurcsány kormány, akkor mitől jobbak a makró mutatók, mint Gyurcsány 2004-2008 kormányzása idején.

Van itt még egy korai Gyurcsány-történet. Hosszú, de hátha érdekel valakit:

Az erkölcs csősze vagy a csősz erkölcse?
Gyurcsány Ferenc esete a Dialógus békecsoporttal

1982 novemberében járunk. A szovjet birodalom - alattvalóikat hamarosan sorozatos dísztemetésekkel megörvendeztető - elaggott vezetőit komor gondok gyötrik: a lengyel provinciában független szakszervezet veszélyezteti a mindentudók kasztjának kizárólagos hatalmát. Ugyanebben az időpontban a magyar provinciában, Pécs városában, a kaszt egyik ifjú reménységét, az ország leendő miniszterelnökét, akinek „olyan esze volt mint a nap”1, szintén gondok gyötörték: három negyedéves főiskolás leendő tanárnő független békemozgalmat szervezett és az erről szóló felhívást épp arra a faliújságra tűzte ki, amelyik hősünk felügyelete alá tartozott. Nagy ember - nagy gond, kis ember - kis gond. Csakhogy a kis emberekből lesznek a nagy emberek és a kis foltokból a nagy pacák, amit majd maszatolhatnak az újság- és életrajzírók, történészek, s mindenekelőtt maga a nagy ember.

A Dialógus békemozgalommal nem csak az volt a baj, hogy nem volt hajlandó a fegyverkezési versenyért az egyik (a másik) oldalt felelőssé tenni. Épp elegendő bűn volt az, hogy magát függetlennek nyilvánította. A provinciákban mindenki tudta, hogy a szovjet hadsereg jelenléte és tevékenysége, valamint „a párt” hatalma és vélemény-monopóliuma tabu, s ennek érvényesítése érdekében a rendszer gondolatrendőrséget tart fenn. ’56 Budapest, ’68 Prága és egy hónap múlva Varsó példája mutatta, hogy aki a tabut feszegeti, az a börtönt vagy akár az életét is kockáztatja. Ebben a világban a felnövekvő nemzedékek számára az volt az alapvetően morális, de kézzelfogható előnyökkel, illetve hátrányokkal is járó életstratégia-választás, hogy ki hova áll: belép a hatalmat gyakorló kollaboránsok közé, marad az alávetett többségben, vagy ellenszegül és üldözötté válik.

Magyarországon ennél kissé árnyaltabb volt a helyzet. A kollaboráció és a tűrés között volt egy kezdetben vékony, majd egyre járhatóbb mezsgye, amelyen a rendszerrel nem azonosuló, de a környezetüket élhetőbbé tenni akaró emberek állandó gáncsoskodások között, mégis jó eséllyel mozoghattak és jelentős eredményeket érhettek el. Időnként és helyenként egymásban megbízó baráti körök fontos szakmai ügyek érdekében még a pártba is beépültek, mert a hatalom kettős struktúrát alakított ki, mindent pártellenőrzés alatt tartott, s kétfelől is biztosítani akarták magukat. A 80-as években ezeket az embereket nem igazán a betöltött rang és pozíció, hanem az emberi, erkölcsi minőség különböztette meg a hatalom kegyeit kereső „magánszorgalmú kutyák”-tól. A morális különbség azonban akkor még az esetek többségében teljesen nyilvánvaló volt! Jellemző módon a kollaboránsok jártak elöl abban, hogy nyilvánvalóvá tegyék. Csupán a rendszerváltozás alatt és után maszatolódott össze, s természetesen a maszatolásban is ugyanazok jeleskedtek.

Másfelől a magyar állam pénzügyi egyensúlya a nyugati hitelektől függött, ezért a hatalom nem engedhette meg magának, hogy a nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező budapesti ellenzéki csoportokat nyíltan és folyamatosan üldözze. Az önálló vidéki szerveződéseket azonban a legártatlanabb formában sem tűrték meg, az elszigetelt helyi lázadókat pedig alkoholizmusba, öngyilkosságba kergették vagy szerencsésebb esetben „disszidálásba” hajszolták. Ezért aztán pályakezdő fiataloknak „függetlenként” azzal foglakozni, hogy ki a felelős a világot akkoriban katasztrófával fenyegető atomfegyverkezésért és mit lehetne tenni ellene – némi naivitásra és nagy adag morális bátorságra volt szükség. Ezzel szemben a hatalom láncszemeként3 aktív szerepet vállalni az ellenük folyó nyomozásban, a megbélyegzésükben és kiszorításukban – morális züllöttségre utal.

De nézzük meg mit mond az esetről és ifjúkori motivációiról Gyurcsány Ferenc és politikájáért rajongó életrajzírója, illetve a személyével és politikájával szemben ellenségesnek semmiképp sem tekinthető szaktörténész.

Érdekes módon a miniszterelnök életének erről a szakaszáról sem az életrajzi könyv számára, sem azóta nem mondott semmit. A történész által feltárt tények alapján ezen nem lehet csodálkozni, inkább az a meglepő, hogy a hallgatását eddig senki sem vette észre, vagy nem tette szóvá. A pécsi Dialógus elleni nyomozás 1982. november 2-án kezdődött és egy 1983. október 13-ai keltezésű összefoglaló jelentéssel, illetve 7 személy további folyamatos megfigyeléséről szóló határozattal zárult le. Gyurcsány Ferenc 1981 tavaszán lett a Tanárképző Főiskola KISZ-bizottságának tagja, 1982. január 1-től az egyetemi karrá átalakult főiskola fizetett KISZ-titkára, s belép a pártba. Valamikor ‘83-ban pedig már a pécsi városi KISZ-bizottság egyik titkára is lett egyúttal. Annak ellenére futott be ilyen gyors karriert, hogy állítása szerint ‘81-ben visszautasította a III/III-as elhárító tiszttel való együttműködést és Dialógus-ügyben konfliktusba került a párttitkárával. A könyv 55. oldalán nagy átéléssel meséli, mennyire felháborodott azon, amikor a „rendszer” (!) megszüntette a Dialógus-csoport - általa támogatott - faliújságját. S megvédte azt a három elsőéves hallgatót, akik ellen a kari pártvezetés eljárást kezdeményezett egy „kellően át nem gondolt” képzőművészeti kiállítás ügyében. Emlékezete szerint ennyi volt a Dialógus tevékenysége, mégpedig 1984 tavaszán.

S mi vitte az ifjú Gyurcsányt az uralkodó pártelit utánpótlását nevelő KISZ-be? „Minden rossz érzés nélkül” csinálta, mondván a KISZ-nek akkor már nem volt politikai tartalma. Úgymond, szórakoztató szervezet, közösség, rendezvényszervező iroda volt. Ráadásul a rossz anyagi körülmények közül jött, tanulását munkavállalással finanszírozó fiúnak fizetést ígértek. Érdemes ide idézni az életrajzíró Debreczeni József összegzését, akinek feladata lett volna feltárni a valóságot: „Bár az általa betöltött pozíció a kommunista pártállami diktatúrába betagolt ifjúsági szervezet helyi vezetőjének a posztja, az ő szerepvállalása eredendően nem politikai indíttatású és lényegét tekintve sem ilyen természetű. Ami a KISZ-t illeti: az ekkorra lényegében elveszítette korábbi politikai karakterét; ... (Gy.F.) az adott körülmények és keretek között - politikai és emberi értelemben is - tisztességesen tölti be (kiemelés tőlem) az általa elfogadott és vállalt szerepkört.”

A fenti hízelgő megállapítás azonban a tények alapján aligha tartható. A Dialógus csoport 1982/83-as fellépése szélesebb körű, Gyurcsány Ferenc szerepvállalása pedig fajsúlyosabb volt annál, minthogy egyszerűen el lehessen feledkezni róla. A BM-nyomozás 16 állandó és 8-10 lazán kapcsolódó csoporttagot számlált össze. A 16 között öten voltak tanárképzősök, köztük a három kezdeményező. Nekik voltak budapesti és nemzetközi kapcsolataik, náluk folytak a legszűkebb körű megbeszélések, ők folytattak tárgyalásokat az intézményi és KISZ-vezetéssel, tehát elsősorban Gyurcsány Ferenccel és az általa vezetett KISZ-bizottsággal. B. E. a műszaki főiskola tanára szervezte össze a különböző karok elkülönült kollégiumokban lakó hallgatóit. Bibó Istvánról és a XX. századi magyar történelemről (‘56-ról) tartott előadásokat minden héten a közgazdász szakkollégium zsúfolásig megtelt előadójában, ahonnan a résztvevők Dialógus-jelvényekkel és felhívásokkal a zsebükben távoztak. A diákkorában besúgónak beszervezett hiperaktív oktatót fűtötte a visszavágás vágya, s hamarosan alig maradt olyan pécsi egyetemista és főiskolás, aki ne hallott volna a Dialógusról. A jelvényt a diákok nyíltan hordták a városban, jóval többen, mint ahányan kapcsolódtak a szervezőkhöz.

A mozgalom felszámolása is széleskörű volt és alapos. November 1-jén azonnal levették a KISZ-faliújságról a Dialógus-felhívást és beszerezték a kar összes hallgatójának a kézírását, hogy kiderítsék ki volt az elkövető. Később ellenőrizték a diáklányok levelezését, rájuk állították a besúgóhálózatot. Leinformálták a 16 kiemelt személy családi hátterét, egykori iskoláit, szüleik munkahelyét. Zsarolással, fenyegetésekkel megakadályozták, hogy a Dialógus-csoport szervezett formában a nyilvánosság elé lépjen. „Nevelő jellegű beszélgetéseket” folytattak a résztvevőkkel, ellenrendezvényeket szerveztek, ellenpropagandát folytattak. A csoport a jelvényterjesztésen kívül csupán két „akciót”, két béke-plakátkiállítást tudott megszervezni, de csak az egyiken jelent meg néhány Dialógus-plakát is. Végezetül III/III-as személyi megfigyelés alá vontak néhány hallgatót, megakadályozták Pécsett történő elhelyezkedésüket és negatív politikai jellemzéssel keserítették további életüket, amely a tanári pályán komoly hátrányt jelentett számukra.

Ungváry Krisztián történész a dokumentumokból megállapította, hogy a megyei rendőrkapitányság III/III. osztályának tevékenységét a BM felettes szervei és a felsőbb pártszervek irányították. (B. E-nek személyesen Aczél György ajánlotta fel a külföldre távozás lehetőségét.) A nyomozásba bevonták az egyetem teljes állami-, párt és KISZ-vezetését. Közülük egy tanárképző kari szt-tiszt (aki Debreczeni könyvében Gyurcsányt magasztalja), valamint kilenc „hivatalos kapcsolat”, egy kivételével párt- és KISZ-titkárok, aktívan együttműködtek az elhárítással. Köztük volt Gyurcsány Ferenc is, aki az írásos dokumentumok szerint nem engedélyezte a Dialógus csoportnak külön leszereléssel foglalkozó faliújság működtetését és személyesen távolított el Dialógus-felhívást a KISZ-faliújságról; mégiscsak részt vett a „visszautasított” elhárító tiszt Dialógus elleni fellépésről szóló eligazításán; részt vett a Budapestről érkezett Dialógus-tagok szólásszabadságának korlátozásában; ellenrendezvényeket szervezett; ő vezette azt a május 1-jei békemenetet, ahol számos diákról levetették a Dialógus-jelvényt; s úgymond ő volt az egyetlen aki „vállalta a karon a nyílt vitát a Dialógussal szemben”.

Az írásos dokumentumok azonban a valóságnak általában csak a töredékét jelenítik meg, s nem is feltétlenül pontosan, ezért célszerű összevetni személyes visszaemlékezésekkel. Nos a résztvevők egyöntetű emlékei szerint az a bizonyos „nyílt vita” Gyurcsány Ferenc részéről valójában egyoldalú akadályozás, tiltás, zsarolás, fenyegetőzés, megfélemlítés volt. A Pesty László: Egy hiteles ember című filmjében megszólaló egykori Dialógus-szervezők vallomását Ungváry azért nem tekinti dokumentumértékűnek, mert a film célja Gyurcsány lejáratása, s Debreczeni is csupán egy fitymáló lábjegyzetre méltatja, mondván: „...a film korántsem hiteles. Tendenciózus, rosszhiszemű kampánytermék.” Csakhogy a filmet nem a nyilatkozók szerkesztették, s amikor a felvétel készült velük, nem tudhatták milyen lesz a film és mikor fogják bemutatni. Ráadásul az általuk vázolt Gyucsány-kép semmilyen dokumentummal vagy tanúvallomással nem ellenkezik.

Ungváry tanulmánya nemcsak a tényekre vonatkozóan, hanem a KISZ politikai jellegével és Gyurcsány egykori motivációjával kapcsolatban is cáfolja Debreczeni állításait. Bizonyítja, hogy a KISZ a 80-as évekre korántsem vesztette el politikai karakterét, s a KISZ-bizottságok bizony politikai tartalmú párt-, sőt BM-utasításokat hajtottak végre. Másrészt olyan megnyilatkozásokat idéz ebből az időből Gyurcsánytól, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy hősünk igenis politizált, mégpedig a rendszernek elkötelezett beállítottsággal. S ha mondandóját a tetteivel és a funkciójával együtt mérlegeljük, aligha valószínű, hogy csak valamely fontosabb cél érdekében tett formális megnyilvánulásként féltette a párt társadalmi befolyását. (Az egyik Dialógushoz kapcsolódó hallgató ’83 tavaszán a közgazdász szakkollégium ösztöndíj-koncepcióját ismertetendő, részt vett egy Gyurcsányék által szervezett egyetemi össz-KISZ-titkári értekezleten. N. M. - a későbbi médiahajós - GY. F. barátja, őt is bennfentesnek gondolván, a füle hallatára tárgyalta meg egy másik apparátcsikkal az ellenzéki hallgatókkal szembeni fellépés aktuális feladatait. Ez a kérdéskör tehát napi téma volt a KISZ-vezetők között.)

Hogyan vélekedhetünk ezek után az ifjú Gyurcsány Ferenc - Debreczeni József által elhamarkodottan megelőlegezett - emberi és politikai tisztességéről? Ungváry a feltárt tények alapján nem tagadhatja, hogy Gyurcsány is „szem volt a láncban”, ám a szerepét a többiekével ellentétben finoman mérlegeli, s a személyét óvatosan mentegeti. Írásának fő üzenete az, hogy az általa vizsgált tíz „hivatalos kapcsolat” közül Gy. a legkevésbé elítélhető, mert tudta „hol van a határ a besúgás és az együttműködés között, és ezt a határt más KISZ-vezetőkkel ellentétben nem lépte át,” vagy mert „minden bizonnyal az volt az érzése, hogy a piszkos munkát vele végeztetik el”. (A hasonló, hősünket eleve rendes fiúnak feltételező idézetek folytathatók.) Talán igaza is lenne - bár ezt a képet azért árnyalják az áldozatok általa figyelmen kívül hagyott szubjektív emlékei -, ha a történet NDK-, Csehszlovákia- vagy Bulgária-provinciában zajlott volna. Csakhogy Magyarországon nem a lelkileg vonakodó és a túlteljesítő kollaboránsok között volt jelentős erkölcsi különbség, hanem a kollaboránsok és a valamilyen ügy érdekében együttműködést színlelők, illetve a még együttműködést sem színlelők között. Ezért, hogy jobban értsük mi volt a KISZ-titkári karrier alternatívája 1981-83-ban a pécsi egyetemen, fel kell villantanunk a felsőoktatási közéletet, amit az életrajzíró és a történész elmulasztott megtenni.

1981-82 a lengyel Szolidaritás szakszervezet áttörésének és a magyarországi társadalmi–gazdasági reformtörekvések felerősödésének időszaka. A progresszív diákság hallatlan izgalommal követte a lengyel eseményeket, abban a reményben, hogy most talán sikerül demokratizálni a rendszert. F.M. közgazdász hallgató meggondolatlanul a Konzum áruházban próbálta fénymásolni a Lengyelországból hazahozott propagandaanyagot, s miután a rendőrség felelősségre vonta, pimaszul az őt kihallgató rendőrtiszt nevére adta le a következő adagot. Nem rúgták ki, mert V. J. a közgazdasági kar dékánhelyettese, a 81-ben alakuló szakkollégium igazgatója személyesen vállalt garanciát érte. P. M. Z. pénzügytan oktató a Jaruzelski-pucs reggelén azzal állt a diákok elé, hogy „ne haragudjanak, de ebben a lelkiállapotban nem tudom megtartani az órát”, egy életre szóló példát adva az egész évfolyam, sőt az egész kar hallgatói számára. A karon és a szakkollégiumban előadásokat tartottak a neves reformközgazdászok, a hallgatók Budapestre jártak a Liska-vitákra. R.S. közgazdász hallgató M. T. szemináriumain olyan megnyilatkozásokat tett, amely miatt – besúgói közvetítéssel – a rendőrség felmondta a vele kötött ösztöndíj-szerződést. A szakkollégium átpolitizálódott: a faliújságon B. E. és M. T. közvetítésével szamizdat-részletek jelentek meg. A politikai rendőrség ’82 júniusában lemondatta az igazgatói posztról V. J-t és a „Polgárdi fedőnevű alkalmi operatív társadalmi kapcsolat”-ot nevezték ki a helyére – akit a diákok a következő tanévben levegőnek néztek.

De nem kellett közgazdász hallgatónak lenni ahhoz, hogy valakit a reformgondolatok elérjenek. A Kulin Ferenc által szerkesztett Mozgó Világ című folyóirat megjelenésének reggelén minden hónapban diákok támadták le az újságárus pavilonokat, s egy órán belül az összes példány elfogyott. A Valóság és számos irodalmi folyóirat (Alföld, Forrás, Jelenkor, Tiszatáj stb.) iránt szintén óriási volt az érdeklődés. ’82-ben az Egyetemi Könyvtárban a politikai rendőrség kénytelen volt megszüntetni azoknak a régi folyóiratoknak a figyelését, amelyek Bibó István tanulmányait tartalmazzák, mert hirtelen annyian kérték ki a lapokat, hogy érdektelenné vált számukra az információ. A pécsi egyetemen tartotta soros konferenciáját a fiatal írók József Attila köre, ahol az érdeklődő diákok többek között Csengey Dénes, Csurka István, Elek István, Szilágyi Ákos felszólalásait hallgathatták. A pécsi Filmszemlék telt házat, s rengeteg diákot vonzottak a mozikba, nem véletlenül. Egyre-másra alakultak a diákköri csoportok, szakkollégiumok az egyetemi kollégiumokban, s szinte mindenütt akadt egy-egy oktató, aki igyekezett védőernyőt vonni a vitázó diákok fölé, biztosítva számukra az alkotó munkához szükséges viszonylagos szabadságot.

Méltányos lenne, ha az utókor a fent elmondottakkal összefüggésben nevesíthető személyek egykori tisztességét és bátorságát vetné össze a rendszer lakájainak erkölcsiségével. Mert itt húzódik a jelentős különbség, nem ott, hogy valaki önként és kéjjel jelentett, vagy csak élvezte jól jövedelmező, kivételezett helyzetét és a vele járó kockázatmentes hatalmat (hisz rendszerváltozástól, számonkéréstől nem kellett tartania), s inkább sutba vágta esetleges erkölcsi aggályait. A Dialógus-történetből aligha lehet más tanulságot levonni, minthogy a jelenlegi miniszterelnök 1982 és ’88 közötti, a kommunista diktatúra szolgálatában eltöltött életszakasza első és valószínűleg egyetlen komoly kihívása során morálisan megbukott. Erkölcsi ballépések életünk során jóformán mindannyiunkkal megesnek. Általában tanulunk belőlük és korrigáljuk magunkat. Gyurcsány Ferenc esete azért morális bukás, mert a történtek ellenére és a történtek után is a hatalom szolgálatában maradt. (Hogy reformerként? Lárifári. A reformerségére csak ’88-89-ből vannak dokumentumok, miután az MDF és a Fidesz már áttörte a kizárólagosság falát. Átmentési kísérlet volt az, nem reformerség. A reformer az események élén jár, nem mögötte.)

A Dialógus-eset azt példázza, hogy Gyurcsány Ferenc üzletemberi és mai politikai életszakaszában mutatkozó erkölcsi relativizmusa elég korán jelentkezett és alighanem személyiségvonás. Az életrajzi könyvben meghökkentő természetességgel vállalta magára az MSZP 2002-es kampánya két kirívóan erkölcstelen elemének (20 millió román, köteles beszéd) értelmi szerzőségét. Ez volt az a kampány, amely kiváltotta a Fidesz szavazótáborának elemi erkölcsi felháborodását, amely úgymond „kettéosztotta az országot”. (A szociológusok érdekes módon semmilyen mérhető társadalmi vagy gazdasági jellemzőt nem találnak a frontvonal mentén.) Most pedig nem érzi, hogy a demokráciának is van erkölcse, amelynek értelmében, aki bevallja, hogy elrontotta a kormányzást és hazudott a hatalom megtartása érdekében, az morálisan megbukott és jogilag hiába legitim, nem kormányozhat tovább, mintha mi sem történt volna. Hisz milyen erkölcsi alapon kér áldozatokat a megtévesztett társadalomtól a saját hibáinak kijavításához? Még a mosógéphez is új szerelőt hívunk, ha rájövünk, hogy akinek a kezébe adtuk, elrontotta.

Ennél is lényegesebb azonban, hogy Gyurcsány Ferenc a politikába történő visszatérésekor, különösen miniszterelnöknek való jelentkezésével megszegte a magyar rendszerváltás egyik kimondatlan morális kompromisszumát. Annak fejében, hogy a rendszerváltozás során a párt- és KISZ-elit tagjai vonakodva, de végső soron békésen átadták a hatalmat, mentesültek a felelősségre vonás alól és lehetőséget kaptak a gazdasági életbe történő szabad távozásra. Nem korlátozta semmi, hogy jelentős vagyonokat szerezzenek a privatizáció során. Nem nézte senki, hogy milyen módon gazdagodnak meg. Azonban minden új politikai szereplő, még „a párt” jogutódja is magától értetődőnek tekintette, hogy ezek az emberek személyükben nem térnek már vissza a demokratikus politikába.

Gyurcsány ezt az íratlan megállapodást megszegte, mint olyan ember, akiről bebizonyosodott, hogy a vagyonát egykori KISZ-, párt-, illetve rokoni kapcsolatainak felhasználásával, erkölcstelen módon szerezte, majd lendületet véve róla, visszanyergelt a politika csúcsára. És megszegte, mint az Apró család tagja. Apró Antal, a nagy túlélő, haláláig a magyarországi kommunisták egyik legbefolyásosabb vezetője volt. 22 évig miniszter, az ipari lobbi feje. Felelősség terhelte Rajk és Nagy Imre meggyilkolásáért. Társaival együtt felelős a társadalom tulajdontól való teljes megfosztásáért, milliók kétségbeesésbe és nyomorba döntéséért. A lánya (aki örökölte a befolyását) és az unokája pedig ma Magyarország újgazdagjai közé tartoznak. Az első generáció – idegen hatalom mögé bújva – kisajátít, a második generáció – a régi hatalmat felhasználva – elsajátít. A harmadik – az elsajátított vagyont kihasználva – beül az új hatalomba. Mintha bérletük lenne a hatalomhoz. Mintha hivatásuk lenne a mi „reformálgatásunk”, egyszer a kommunizmus, másszor a globalizmus szolgálatában.
G. R. (2007. 08. 29.)

Debreczeni József: Az új miniszterelnök. Osiris, 2006.
Ungváry Krisztián: Egy eljárás genezise: a Dialógus Pécsett. Élet és Irodalom, 2007. 05. 18.

Nem az a lényeg, hogy mihez hasonlít, hanem az, amit Gyurcsány személyéről és tevékenységéről ír. Azt kellene megcáfolni.

Egyébként egy török korral foglalkozó történésztől talán nem vehetjük zokon a hasonlítást sem. A "nemzeti katasztrófákat" pedig nem csak a halottak számával minősítjük. De ha már halottak, akkor 'mohácshoz' illene hozzáadni a következő 150 év halottait és egyéb népességvesztését is, a világháborús halottakhoz pedig a zsidó áldozatokat, a többi háborús áldozatot, és az elhurcolt és vissza nem tért hadifogoly és civil áldozatot, a kisebbségi sorsú magyar áldozatokkal együtt.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés