Lengyelországban is van átpolitizált művészet – Pálfalvi Lajos a Mandinernek

2020. december 30. 12:42
„Egyébként sem arra törekednek az írók, hogy a demokrácia védelmezőjeként vagy a nemzeti identitás őrzőjeként tartsa hasznosnak őket a hatalmi elit.” Politizálók és kívülállók, nemzetiek és nagyvilágiak: a kortárs lengyel kultúráról és irodalmi életről, a magyar kultúrharccal való párhuzamokról és a különbségekről beszélgettünk Pálfalvi Lajos polonistával. Interjúnk!

Pálfalvi Lajos (1959) irodalomtörténész, műfordító, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Lengyel Tanszékének vezetője.

Világirodalmi interjúsorozatunkban az elmúlt hónapok során a kortárs orosz és olasz irodalomról is készült interjú a témák kiemelkedő tudású képviselőivel.

***

Pálfalvi Lajos

 

A lengyeleknél is zajlik a kultúrharc?

Lengyelországban is van átpolitizált művészet, igen, és ebben alighanem a színház jár az élen. Sokan hisznek a botránystratégiában:

a lehető legdurvább effektusokkal próbálnak tiltakozást kiváltani

– például: Jézus leszáll a benzines kaniszterekből készült keresztről, megerőszakol egy meztelen, a kendőjéből ítélve muzulmán nőt, aki előtte összetekert lengyel zászlót vett elő magából –, majd a kereszténység áldozataiként lépnek fel, ha tüntetnek ellenük vagy el akarják venni a dotációt.

Az irodalomra néhány kivételtől eltekintve inkább az jellemző, hogy az írók kerülik a személyes politikai állásfoglalást, hogy ne riasszák el az olvasótábor felét. A művek egy részében persze kimutathatók a mai ideológiai ellentétek. A jobboldal gyakran használja a Roger Scruton krakkói előadásából vett oikofóbia fogalmát (Oikofóbia és xenofília, Kalligram, 1996, 2.), olyan művekre alkalmazva, amelyek a lengyelek idegengyűlöletét, fanatikus vallásosságát, gender-érzéketlenségét, más népekkel szemben érzett felsőbbrendűségi tudatát ostorozzák. Ezzel megfordítják az érvelés logikáját, és a szerzőben vélik felfedezni az öngyűlölet mai változatát – az öngyűlölet nem pontos terminus, mert a felvilágosult kívülálló pozíciójából fogalmazzák meg a kritikát.  

Mitől lengyel a kortárs lengyel irodalom? Vannak nagy népekre – oroszokra, franciákra – jellemző karakteres vonásai, vagy inkább regionális jellemzőkkel bír?

Nem hinném, hogy csak „nagy népeknek” lennének jellemző vonásai. Azt sem állíthatjuk, hogy a lengyel irodalom beleolvadna egy régió irodalmába, a jelen irodalma pedig ugyanattól lengyel, mint a középkoré: a latinizált szlávság szellemi terméke, amely a Balti-tenger partján is a földközi-tengeri kultúra részeként fogja fel magát. De ez periferikus latinság, a lengyelek tudják, hogy meg kell dolgozniuk ezért a végeken. Vannak kereszténység előtti, pogány elemei az identitásuknak, a szláv ősvallásból is több maradt, mint a magyarból, de nemzetként csak a kereszténység felvétele óta léteznek – talán ezért sem vágynak posztkeresztény korba.

Az irodalmuk is kezdettől fogva az európai kultúra nemzetközi nyelvén fejezi ki a lengyel tapasztalatokat.

Jó példa erre az első lengyel dráma, a reneszánsz költő, Jan Kochanowski A görög követek elbocsátása című műve. A görögök tárgyalnának a trójaiakkal, de nincs megegyezés – ennyit értenek belőle Európa bármely táján. De Báthori korában született – jelen volt az előadásán –, és ott azt jelentette: az udvar bölcs belátással jutott arra a következtetésre, hogy támadást kell indítani Rettegett Iván serege ellen, és végül majd a lengyelek is győznek, mint a görögök. Mrożek Tangójáról és több kortárs drámáról is elmondhatjuk, hogy az univerzális értelmezés mögött hasonló, helyhez és korhoz kötött jelentéseket találunk, ez teszi őket sajátosan lengyellé is.

Miben hasonlít a magyar és a lengyel irodalom?

Az a legszembetűnőbb hasonlóság, hogy

az irodalom a romantika korában hihetetlenül felértékelődött, nemzeti intézménnyé vált,

ez csak 1990 után tűnt el teljesen. A bálványozott nagyságok ezt „tehernek” érezték, majd megsértődtek, amikor megszabadultak tőle.

Sienkiewicz

Mennyire él tovább a kortárs lengyel írók műveiben a nagy elbeszélők, Sienkiewicz és Reymont szelleme?

Sienkiewicz ifjúsági íróként, a nemzeti mitológia közvetítőjeként hat az olvasókra, emellett nagyban meghatározza a lengyelek geopolitikai képzeletét. Ha Ukrajnában járok, gyakran van olyan érzésem, hogy a Sienkiewicz-regények negatív szereplőinek állítanak szobrokat, róluk nevezik el a tereket – mintha egy török éttermet Mohácsnak hívnának. Emellett innen tanulják a lengyelek a nemi szerepeket. Ezt a lovag és a dáma szerződéseként írták le a feministák: a lovag megmenti a hazát, majd oltár elé vezetheti a dámát, aki megjutalmazza érte. Ez a legutóbbi időkig meghatározta a viselkedést – a plebejus mintákat követő szláv országokban ezt teátrálisnak találják, hiszen lehet ezt parasztosabban is intézni.

A lengyel baloldal szívesen teszteli Sienkiewiczen a kritikai elméleteket,

gyakran nevezik kolonialistának – az ukránok buzgón helyeselnek – vagy rasszistának, mert nem a mai követelményeknek megfelelően ábrázolja a Sivatagon és vadonban afrikai szereplőit („Kali férfi, Kali szeret lustálkodni, mert dolgozni csak nőnek való”). Reymont nem hat a mai írókra, bár a népi irodalom egyik kiemelkedő képviselője, Wiesław Myśliwski még alkot, már csak a paraszti kultúra eltűnésén meditálhat.

Tényleg kiemelkedik a Nobel-díjas (2018) Olga Tokarczuk a többi kortárs közül? Mi teszi különlegessé?

Amikor Wisława Szymborska Nobel-díjat kapott (1996), a hívei sem állították, hogy nagyobb költő, mint Zbigniew Herbert vagy Tadeusz Różewicz. Tokarczuknál jobb kortárs lengyel írót viszont nem tudok ajánlani. Kivételes pillanatban kezdte a pályáját: a kilencvenes évek elejére kiment a divatból a dokumentarizmus és az önéletrajzi próza, a lengyelek ki voltak éhezve a kitalált történetekre. Belefáradtak a politikai harcba, a hivatalos irodalom mellett az ellenzékieket is megunták, olyan művekre vágytak, amelyek már kívül állnak ezen. Tokarczuktól mindkettőt megkapták. A lengyelek az elmúlt évtizedek politikai patthelyzetében

nem reagáltak olyan nyugati trendekre, mint az ökológia és a feminizmus – most behozhatták a lemaradást.

Találtak ezekben a művekben a tételes vallásoktól távol álló, eklektikus spirituális tartalmakat is. Szóval már a pálya elején sem maradt el a siker, pedig a legnagyobb művek csak később jöttek. Az ezredforduló táján volt ereje elvetni a sikerreceptet, szakított a hagyományos meséléssel, majd az elmúlt évtized nagy részét rászánta egy kockázatos opus magnum, a zsidó álmessiás Jakub Frankról szóló nagyregény megírására. All-in valamivel ötven fölött: mindent megnyerni vagy mindent elveszteni.

Tokarczuk véleménye karakán, bírálja a jelenlegi kormányt. Ő nem akar külföldre költözni?

Harminc éve politikán kívüli mesélőnek látszott, de nyolc éve már az újbalos Krytyka Polityczna adta ki nehezen meghatározható műfajú írásait, amelyek az irodalmi mitológia és a kritikai esszék között helyezkednek el. Azt vizsgálja, hogy lehetséges-e valamiféle mélyökológiai heterotópia, a mi világunktól nagyon különböző környezet, ahol nem ölik meg, nem eszik meg az állatokat, a hatalommal azonosított tudást felváltja a tudatos tudatlanság, a dominanciát pedig az együttes érzékelés.

Tokarczuk ellenzékiségében nincs semmiféle politikai helyezkedés,

akkor is kikelt magából, amikor az előző lengyel elnök vadászatai kerültek szóba. Mivel nem röghöz kötött lény, nem akar költözni sehová, inkább állandóan úton lenne. Fiatalon kipróbálta, milyen a természethez közeli lét, de a Begunok című könyvében – a cím egy orosz szekta tagjaira utal, akik abban a hitben éltek, hogy nincs hatalma fölöttük a bűnnek, amíg mozgásban vannak – már egy újfajta nomádságról ír.

Olga Tokarczuk

Vannak lengyel írók, akik emigráltak politikai alapon?

Az emigráció lengyel kontextusban kötött jelentésű: a 19. századi romantikusok és a második világháború után kint maradt vagy kivándorolt lengyelek tartoznak ebbe a kategóriába, benne van a száműzetés és a küldetés is. Ma senki sem képzelheti magát száműzöttnek.

Lengyelországban is jellemző a „liberálisnak” nevezett túlsúly a kultúra, ezen belül is az irodalom területén?

A nyolcvanas évek közepe óta figyelem a lengyel kultúra intézményrendszerét, mindenkit lebeszélnék arról, hogy a magyar tapasztalatokból okulva képzelje el. Ahogy a lengyel gazdaság is az autonómia összehasonlíthatatlanul magasabb fokán áll, mint a magyar – ott nem muszáj szoros kapcsolatban állnia a vezető erővel annak, aki el akar adni egy doboz cigarettát –, a kultúra is függetlenebb, kevésbé szorul gyámolításra.

Egyébként sem arra törekednek az írók, hogy a demokrácia védelmezőjeként vagy a nemzeti identitás őrzőjeként tartsa hasznosnak őket a hatalmi elit,

hanem a kiadójukkal együtt küzdenek a sikerért. Az eladott példányszám az alap, a díjak, elismerések nem pótolhatják a piaci sikert. Hosszú távon persze látom, hogy a lengyel irodalom külföldi promócióját segítő intézet kormányváltások után más szempontok alapján ítéli oda a támogatást, és háborognak azok, akik úgy érzik, rosszul jártak. Ilyenkor azt mondják, hogy eddig érdemek szerint járt a támogatás, most politikai alapon osztogatják. De politikai konjunktúra idején hajlamos úgy gondolkodni az ember, hogy végre érvényesülnek az értékszempontok, rossz időkben pedig az értékrend eltorzítása miatt dühöng.

Tetten érhető a lengyel irodalom képviselői részéről a magyarokhoz hasonló szélsőségesség? Többek között Kertész Ákos megjegyzéseire gondolok a magyarok genetikai alattvalóságáról.

Ilyen kijelentések minden közegben megfogalmazódnak, kérdés, hogy a helyükön kezelik-e ezeket. Egy elfelejtett író, aki ötven éve megírta a kommunista Lady Chatterley-t, megszédült a siker mennyiségi mutatóitól; és amikor belátta, hogy ezt már nem élheti át többször, meg akarta büntetni elpártolt közönségét. Mivel a cikke miatt rengetegen megsértődtek, tiltakoztak, háborogtak, sikerült is kielégíteni írói hiúságát ebben a torz formában. Lengyelországban nem kommentálnak, nem vitatnak ilyen artikulálatlan indulatkitöréseket.        

Kötter Tamás nemrég említette lapunknak adott interjújában, hogy a magyar kortárs irodalomból szinte teljesen hiányzik az önirónia. Mi a helyzet a lengyeleknél?

Ezzel állnak a legjobban a lengyelek. Már a romantikusok egymás közti vitájában is elhangzottak erős állítások. Adam Mickiewicz a „nemzetek Krisztusáról” beszélt, de kortársa, Juliusz Słowacki már azt írja az Agamemnón sírjában: „Lettél a népek közt papagáj s páva” (Lator László fordítása).1990 után a függetlenné vált Lengyelországban a feminista Izabel Filipiak így fordította ki ugyanezt a toposzt: Lengyelország a nemzetek Frankensteinje.

Az önirónia legkeserűbb változatának is óriási hagyománya van,

igazából a mai írók már meg sem tudják közelíteni ezt, bármennyire is igyekeznek. Różewicz és Mrożek jobb volt ebben. Mickiewicz Ősök című drámájában a főhős egy ponton szótlanul a szívére mutat, mintha ez lenne a szavak nélküli beszéd csodás utópiája. Mrożek hőse a Moniza Clavier című elbeszélésében a vasfüggöny mögül szalasztott szerencsétlen áldozati szerepben tetszelgő ripacsként próbálja felhívni magára a figyelmet, amikor részegen kitátja a száját, és azt hajtogatja foghíjára mutatva: kiverték, uram, a szabadságért verték ki.

Az irónia szükségszerűen érinti a nemzeti szálat?

Nem, sőt, ma már nem is a nemzeti mitológiát támadja az önirónia. A félig magyar Krzysztof Varga arról ír szeptemberben megjelent A víziló naplója című könyvében, hogy fölkerült a szexista költők listájára. A nőmozgalmár Maja Staśko állított össze ilyet, minden nőnek joga van névtelenül felíratni erre bárkit, akit szexistának tart, az illető automatikusan, minden ellenőrzés fölkerül erre – az áldozat nem tévedhet. Krzysztof Varga hiába méltatlankodik, mondván, hogy soha nem írt verset, rajta van. Ma már bárkire ráfoghatják azt, hogy költő.

Melyik, magyarul is olvasható kortárs regényeket ajánlaná a biztos tippekre vágyó olvasóknak?

Nagyon örültem, amikor Olga Tokarczuk találkozott a Pázmány lengyel szakos diákjaival. Akkor még sokan voltak, de amióta a bölcsészeket egyszakosságra kötelezik, alig van lengyel szakos diákunk, pedig – mint a legtöbb nyelvszakra – erre is be lehet jutni nyelvtudás nélkül. Várjuk az utódaikat, mert nemcsak szimpatizánsok, hanem szakértők is kellenek. De nézzünk más prózaírókat is. Antoni Libera A Madame című regényének főszereplője a hatvanas évek Varsójában közeledik az érettségihez, amikor egyszer csak feltűnik a harminckét éves franciatanárnő, és aztán már minden körülötte forog. A fiú a közös kulturális kódokba próbálja foglalni kimondhatatlan erotikus üzenetet – ilyen kód Joseph Conrad regénye, a Győzelem, melynek a címe úgy hangzik franciául, mint a tanárnő neve –, válaszul Beckett-kötetet kap ajándékba, azzal a feladattal, hogy elmélkedjen a désert jelentésén – „sivatag” vagy „menekülj”. Bámulatos irodalmi apparátust találunk az érzelmek kifejezésére egy nagy műben,

amely mintha a posztmodern korát lezárva visszatalálna a nagyregényhez.

Nagy hatással volt rám Włodzimierz Kowalewski A szép szoba című regénye, melynek hőse 2048-ból néz vissza, de nemcsak a nyolcvanas–kilencvenes éveket idézi fel múltként, hanem az előttünk álló évtizedeket is. Emellett kár lenne kihagyni a korszakos költő, Marcin Świetlicki Tizenkettő című bennfentes krakkói krimijét, amelyet mindenkinek ajánlok, aki meg akarja ismerni ezt a várost.   

A lengyelek sci-fi nagyhatalomnak számítanak Stanislaw Lem óta. Vannak örökösök?

Igen, bevallottan tőle tanult Jacek Dukaj, aki Krakkóban végzett filozófia szakon, és Lem ambíciózus törekvéseit követve e műfaj bölcselkedő változatát műveli. Ma őt tartják a legnagyobbnak.

Könnyedén kapcsolja össze a cyberpunkot az alternatív történelemmel és a horrorral,

de ebbe még vallási motívumokat is vegyít. Más dalok című regényében pedig bámulatos stilisztaként ötvözi a krimi, a kalandregény és a space opera műfaji jellemzőit. Nekem személy szerint sokkal izgalmasabb a műfaj egyes elemeit Lemtől kölcsönvevő Jerzy Sosnowski Aglaja. Apokrif című regénye, aki a hidegháború utolsó évtizedeibe helyezi a fantasztikumot, majd mindezt egy egész más világban gondolja tovább, ahol ezt a szimulációt is nosztalgikusan idézik fel a testtől elválasztott identitású szereplők. De ő az elit irodalomból kalandozott ide.

Dolgozik-e jelenleg kortárs lengyel regény fordításán?

Most nincs a láthatáron kortárs lengyel regény, de nemrég fejeztem be egy emigráns író, Józef Mackiewicz (1902-1985) Bevesszük Varsót című regényének fordítását. A száz éve zajló lengyel–bolsevik háborúról szól. Bár most ünnepelték az évfordulót, Magyarországon kevesen tudnak arról, hogy a kommunista forradalomból többek között azért nem lett világforradalom, mert váratlan vereséget szenvedett Varsó környékén a Berlin felé nyomuló Vörös Hadsereg.

Azóta is utálja a lengyeleket a nyugati baloldal

– bár Marx még magasztalta őket –, mert tönkretették az elavult eszmék – függetlenség, nemzeti identitás – nevében kedvenc játékukat, a gyarmati népeken való kísérletezést. Olyan íróról van szó, akit megbélyegzett Adam Michnik, „állatias antikommunizmust” emlegetve, Czesław Miłosz pedig a legnagyobb lengyel prózaírónak tartott. Ez már a nyolcadik kötet lesz az Attraktor kiadó sorozatában. A magyaron kívül németre fordítottak tőle a legtöbb könyvet – hatot, de ott nem bővül a lista, mert olyan kiváló fordítók sem tudnak áttörni a cenzúrán, mint a nálunk íróként ismert Martin Pollack. Ha a közép- és kelet-európai országok már nem csak egymással szemben tudják meghatározni magukat, hanem együtt kezdenek gondolkodni valamiféle közös történeti politikán, amellyel ellensúlyozhatnák a birodalmi törekvéseket, akkor sokat meríthetnek Mackiewicz életművéből.

Pálfalvi-portréfotók: Mátrai Dávid

Összesen 6 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés