Andropov „magyar szindrómája”

2020. október 22.
Félelemmel és megvetéssel gondolt vissza az októberi napokra a szovjet nagykövet, amikor a birodalom csődöt mondott egy nemzet szabadságvágyával szemben. A kommunisták számára a magyar nacionalizmus tűzzel-vassal pusztítandó volt, és a nemzeti függetlenség gondolatát a „horthyzmussal” tették egyenlővé.

Máthé Áron írása a Mandiner hetilapban.

1956. szeptember 8-án a budapesti szovjet nagykövetségen feljegyzés készült. A dokumentum szerint egy vonalas, elkötelezetten párthű magyar író elvtárs a következőkről tájékoztatta a nagykövetséget: „az utóbbi időben a magyar írók körében felerősödött a szovjetellenes hangulat, és új formákat öltött, amelyek magukon viselik a magyar sovinizmus, az antiszemitizmus és a nyílt szovjetellenes érzelmek jegyeit. Az írók körében arról folynak beszélgetések, hogy a »szovjet felszabadítás« Magyarországot olyan csonka országgá tette, mint amilyen annak idején a »trianoni diktátum« eredményeként volt, s hogy közel hárommillió magyar, úgymond, ismét a haza határain kívül rekedt. Azt is beszélik, hogy Magyarország állítólag a »szovjet felszabadítás« miatt veszítette el Horthy örökségét.” Az író elvtárs beszámolójából készült jelentést személyesen Jurij Andropov nagykövet szignálta. Vajon miről volt szó? Tényleg kitört volna a sovinizmus és az antiszemitizmus a magyar irodalmárokból? A sztálini formulával egyszerűen csak a lélek mérnökeinek nevezett írókat hirtelen megszállta volna az irrendentizmus? Nos, erről természetesen szó sem volt, ám érdemes megnézni, hogyan alakult a magyar nemzeti eszme értékelése a szovjetek galaxisának ezen a fertályán.

Lopakodó burzsoá nacionalizmus

Újabban néha felmerül, hogy Rákosi „nacionalizmusra” épített volna, hogy politikai bázist biztosítson magának. Erről azonban szó sem volt. A megátalkodott kommunista vezért mindennel lehet vádolni, csak éppen ezzel nem. Fő elméleti alkotása ugyanis az a tétel volt, hogy „a legnagyobb reakció a magyar reakció”. Vagyis e gondolat szerint a két világháború közötti polgári rendszer volt a mélypont a modern történelemben, jószerivel a legelnyomóbb rezsim, amely valaha is létezett, s amelynek hagyatéka ráadásul beivódott a magyar nép lelkébe. Rákosi 1948. július 2-án a budapesti pártfunkcionáriusok előtt beszélt erről. „Felhívtuk a figyelmet arra is, hogy nálunk is megvan a veszélye annak, hogy a burzsoá nacionalizmus belopódzik soraink közé. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a felszabadulást 25 esztendős Horthy-rendszer előzte meg a maga sovinisz­ta, irredenta propagandájával. S hogy e rendszer előtt meg éppenséggel a magyar faji fennsőbbség, a magyar szupremácia tévtana fertőzte meg a magyar nemzedékeket. Öncsalás volna arra gondolni, hogy ennek a sovinizmusnak már nincs maradványa, és nincs szükség vele szembeszállni. Elég arra gondolni, hogy Mindszenty, a német fasiszták és a sváb volksbundisták nagy barátja milyen szívósan próbál a reakció érdekében a soviniszta húrokon játszani.” Mindszenty, aki a nyilasok börtönében ült, és eszébe sem jutott soviniszta húrokon játszani…

Kádár János és Jurij Andropov. Minden gyanús volt, ami magyar.<br>Fotó: afp / Sputnik

Rákosi nem csak idehaza vitte ezt a vonalat. A magyar kommunisták a párizsi békeszerződés előtt szovjet sugallatra kisebb határmódosítási igényekkel rukkoltak ki Sztálin előtt. A szovjet sugallat persze csak arra szolgált, hogy a román elvtársakat és társutasokat drillben lehessen tartani. Emiatt azonban Rákosinak a románok előtt magyarázkodnia kellett még évekkel később is. 1954-ben egy megbeszélésen beismerte, hogy a párizsi béke előtt valóban beszélt Sztálinnal a trianoni román–magyar határ módosításának kérdéséről, de hozzátette, hogy azóta meggyőződött róla: „a békeszerződés határozata Erdély kérdésében helyes”. Gerő Ernő ezen a találkozón rálicitált Rákosi Mátyásra. Azt mondta: „Erdély kérdését véglegesen és fenntartás nélkül megoldottnak kell tekinteni”, illetve leszögezte, hogy az ottani magyar kisebbség helyzete „Románia belügye”. A „nacionalizmust” jelentő, egyébként ártatlan intézkedéseket pedig Nagy Imrére kenték, akiről korábban a hazai elvtársak ezt mondták: „szinte gatyás parasztként magyarkodott a népfrontkongresszuson”. Pedig Nagy Imre ilyesmire alkatilag is képtelen lett volna, ahogyan a trianoni tragédia gondolata sem érintette meg. Bár külpolitikai tárgyú írásaiban egy-két helyen felbukkant a „Duna-völgyi népek” összefogásának gondolata, ez valójában csak azt jelentette számára, hogy ezek a népek hogyan jutnak el a szocializmushoz: a szovjet modellhez képest a helyi sajátosságokat is figyelembe véve. A nemzeti függetlenség gondolata is csak attól kezdve foglalkoztatta, hogy szovjet nyomásra 1955-ben leváltották miniszterelnöki posztjáról – amikor szovjet utasításra kinevezték, akkor érdekes módon ez a probléma még nem ábrázolódott előtte.

 

Címlapkép: Reuters / ALMÁSI LÁSZLÓ

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés