Téved az, aki „kultúrharcosnak” tart – Békés Márton a Mandinernek

2020. szeptember 15. 7:01
A „kultúrharc” fogalma nem kultúrák közötti háborút, hanem a kultúráért zajló küzdelmet jelenti – mondja Békés Márton lapunknak. A Terror Háza Múzeum kutatási igazgatóját, a Kommentár folyóirat főszerkesztőjét a testpolitikáról, az ember jövőjéről, az általa sokat hivatkozott Gramsciról és a nyelvpolitikai küzdelmekről is kérdeztük.

A „testpolitika” a legújabb Kommentár témája. Mi köze van a politikának a testhez, és milyen kísérletek történnek az emberi test megváltoztatására napjainkban?

Test és politika mindig is összefüggött egymással, hiszen a politika az emberi testek elrendezését jelenti: hierarchikusan, kategóriák szerint, vagy mellérendelő módon, individuálisan, vagy pedig – az általunk favorizált módon – egy közösségelvű megoldás mentén. Ez a funkcionális, egymást kiegészítő egyenlőtlenségeket egy olyan nagyobb – keresztény olvasatú, transzcendens és/vagy antik eredetű, természetjogi megalapozású – rendbe illeszti, amely az ember előtt és tőle függetlenül jött létre. Eszerint

a „testpolitika” jelenti a politika kollektív testét és az egyéni emberi test méltóságát is. 

Mint minden Kommentár-lapszám blokkösszeállításakor, ez esetben is egy fogalmat magyaráznak meg szerzőink, amelynek során az adott kifejezés több aspektusát világítják meg. Ilyen szókapcsolataink voltak eddig például a „konzervatív korszak”, a „nemzeti szuverenitás”, az „európai civilizáció”, a „többségi demokrácia” vagy a „nemzeti összetartozás”. Jelen esetben Csejtei Dezső bevezető tanulmányában egy nem metafizikai humanizmust alapoz meg, Harari ellen Heidegger mellett döntve, Szilvay Gergely a két stabil nem védelmében lép föl a relativista transzideológia ellenében, Pogrányi Lovas Miklós az élet- és családvédelem keresztény szempontjait fogalmazza meg, méghozzá olyan tendenciák ellen, mint a transzhumanizmus, az abortusz vagy az eutanázia, Horváth Márk és Lovász Ádám a technológia testbe hatolását és az emberi egzisztencia digitális elszegényítését kritizálja, a szerb Misa Ðurković a nemzetközi LMBTQ-lobbi tőkeérdekű és szuverenitássértő logikáját tárja fel, végül a quebeci Jean Renaud egy hosszabb Molnár Tamás-kommentárban a radikális technokritika keresztény távlatát mutatja meg. 

Lehetséges-e, hogy lesz pozitív hozadéka is a test megváltoztatására tett tudományos kísérleteknek? A protézisek is a test megváltoztatásáról szólnak, mégsem tiltakoznak ellene a konzervatívok. Hol a határ a pozitív és elítélendő változtatások között?

Erre a kérdésre a hazai életvédő mozgalom számos nagyszerű fóruma tud helyes választ adni, mint a Vasárnap.hu közössége, a Hetek című hetilap vagy a HírTV Credo című műsora, Földi-Kovács Andreával. Én is innen tanulok. Abban biztos vagyok, hogy az emberi szenvedést mérsékelni, az élet továbbadására minél többeket képessé tenni és az élet időtartamát meghosszabbítani az élet diadalát jelenti.  Mindez azonban

nem történhet a teremtett élet egyszer és mindenkorra adott alaptörvényei ellen. 

Elon Musk nemrég arról beszélt, hogy szeretné, ha az agyunkba helyezett csippekkel el tudnánk menteni az emlékeinket. Lesz-e egyáltalán szükség még történészekre, ha ez egyszer megtörténik? Végül minden állást és feladatkört átvesznek a robotok?

Elon Musk gondolkodása és cselekvése önmagában is jól példázza a posztmodern Prométheuszok ember, család, állam és nemzet nélküliségét, sőt ezekkel való nyílt ellenségességét, amelyet a racionalista hübrisz, a könyörtelen tőkelogika és az olyannyira ünnepelt „kreativitás” gonosz háromszöge sugall nekik. Számukra az idő és a tér határai, a szellem és az anyag törvényszerűségei, az emberi tudat kapacitáskorlátja és az érzelmek állandósága nem jelent semmit, sőt éppen ezeket az örök végességeket szeretnék egy transzhumán fázis után egy ember nélküli, minden értelemben embertelen – poszthumán – jövőben felszámolni. Ezzel kapcsolatban, jól jövendölte Emil Cioran,

valóban „az apokalipszis és az utópia egybeolvadásának” tanúi lehetünk;

pontosabban nem leszünk, hiszen megvalósulásához nem kell embernek élnie a Földön, sem pedig ezt regisztráló személyek – történészek, filozófusok, írók, művészek – nem szükségesek hozzá. A Google-ideológus Raymond Kurzweil vagy a „kaliforniai ideológia” szekuláris aprószentjei – Jeff Bezos, Steve Jobs, Mark Zuckerberg – mind-mind olyan óriáscégek felépítéséért felelősek, amelyek nemcsak a kapitalizmust helyezik kognitív alapra, de minden nemzeti és demokratikus kötöttség nélkül tervezik meg az emberiség jövőjét. A Szilícium-völgy azzal, hogy egy startup-emberiséget akar létrehozni, valójában az ember – mint istenképmás, egyszeri és megismételhetetlen egzisztencia, akarattal és reményekkel bíró teremtmény, társakra vágyó közösségteremtő – elleni háborús bűnöket hajt végre. Szerintem ez a digitális zsarnokság gyakorolja a legnagyobb, mert láthatatlan, ellenőrizhetetlen és nagyon nehezen körvonalazható fenyegetést ránk. 

Sokat beszélsz a kultúrharcról, amit az ellenzéki média rendre úgy interpetrál, mint baloldali értelmiségiek megalázása, kirúgása vagy sajtóban való támadása. Mire gondolsz a kifejezéssel, mit jelent valójában a kultúrharc?

Nagyon sajnálom és tévedésnek tartom, ha az eddigi tevékenységem alapján bárki valamiféle „kultúrharcosnak” tart. Az egyébként igen szerencsétlen „kultúrharc” fogalma ugyanis az én felfogásomban

nem kultúrák közötti háború, hanem küzdelem a kultúráért.

Vagyis hosszútávú, kitartást és fáradtságot igénylő munka, alkotó folyamat, amely nemcsak intézmények létrehozását, hanem áthagyományozható tartalommal és persze azt minőségileg létrehozó emberekkel való megtöltését igényli. Ez persze egy vitatkozó műfaj, amelyben a vita, a konfrontáció természetes. A „kultúrharcnál” már csak a „kultúrbékét” szeretem kevésbé. 

Sokat hivatkozol egy baloldali olasz gondolkodóra, Antonio Gramscira. Mit tartasz értékesnek Gramsciban? Kik azok a baloldali – vagy életükben baloldalinak számító – értelmiségiek, akiknek helye van a mai konzervatív világnézetben, és kik azok, akiket semmiképpen sem szeretnél hivatkozási alapként látni?

Gramsci a hegemónia fogalmának leírásával olyan fegyvert adott a kezünkbe, amely jól és bátran használható. Ráadásul az általa írott Börtönfüzetek vonatkozó passzusainak nyelvezetén sem sokat kell változtatnunk, hogy forgatókönyvét alkalmazzuk: ahol ő a saját korában fennálló gazdasági hegemóniát látott, ott mi a nemzetállami kereteket lebontani akarók uralmát azonosíthatjuk,

ahol pedig a burzsoázia kulturális hegemóniájáról írt, ott észrevehetjük napjaink liberális dominanciájának analógiáját.

Amikor egyhelyütt arra hív fel, hogy „pusztítsuk el a hegemónia egyik fajtáját és teremtsünk helyette egy másikat”, az kifejezetten nekünk szól. A hagyományos jobb- és baloldali pozíciók erősítgetése helyett egy olyan – Benedikt Kaiser szavával élve – „keresztfront” megalkotására van szükség, amely máshol látja a fő politikai törésvonalat. Mégpedig a nemzeti és a nemzetközi, a lokális és a globális, a hazai és a kozmopolita között, mely kérdések egyébként az állami és gazdasági szuverenitással, a demokrácia nemzeti kereteivel, a népességösszetétellel és a változó világrenddel is szoros összefüggésben állnak. Ebben a perspektívában a multikulturalizmus valójában a multinacionális vállalatokra épülő neoliberalizmus ideológiájának tűnik, míg a másik oldalon a nemzeti szuverenitás és a népszuverenitás egymásra vonatkoztatása áll. Ha így tekintjük, akkor az olasz nemzeti irodalmat vizsgáló Gramsci vagy a friuli nyelvű költeményeket író filmrendezőzseni, Pier Paolo Pasolini a mi oldalunkon áll, akárcsak Kassák, aki ösztönös gramsciánus volt, vagy Németh László, aki pedig konzervatív forradalmár. Ellenben azokkal az ósdi marxistákkal, akik csupán a nemzetközi progresszió helyi képviselői voltak, mint például a már saját korában is használhatatlan Lukács György.

Pető Péterrel való vitádban kijelentetted, hogy a baloldal „először a nyelvet veszítette el, utána a választásokat”. Mire gondoltál ezzel? Mit jelent a nyelvi hegemónia, és hogyan lehet megteremteni azt?

A kulturális hegemónia a nyelvi hegemónia létrehozásával veszi kezdetét. A szavakba kódolt jelentés ugyanis átszivárog a mondatokba és átüt a hétköznapi nyelvhasználat szövetén. Ha nem a saját szavaiddal fejezed ki magad, már a tényleges összecsapás – legyen az aktuálpolitikai vita vagy egy országgyűlési választás – előtt elveszíted a küzdelmet. Az 1945-től 2010-ig tartó progresszív paradigma legerősebb kötőanyaga a marxista, majd a liberális erők nyelvi fölénye és ebből származó narratív előnye volt, amelyet több esetben is – Czopf Áron kifejezésével élve – diszkurzív többséggé tudtak változtatni, ami parlamenti többséget is ért. 2010-ben ez megtört, és azóta a jobboldali erők olyan politikai dialektust tudtak meghonosítani, amely az emberek hétköznapi tapasztalataihoz áll közel: ezt fejezik ki az olyan szavak, mint a „rezsicsökkentés”, a „migráció” vagy Soros Györgynek „filantróp” helyetti néven nevezése: „nemzetközi tőzsdespekuláns”. Jellemző, hogy a jobboldali politika egy évtizede pozitív, közösségiséget sugalló szavakat, szókapcsolatokat használ – centrális erőtér, Nemzeti Együttműködés Rendszere, Alaptörvény, nemzeti konzultáció, családtámogatás –,

az ellenzéknek viszont nem létezik koherens szemantikai hálója,

ám ha beszél, akkor is negatív kifejezéseket használ – cigánybűnözés, rabszolgatörvény, O1G – vagy pedig túlbonyolított, értelmiségi szakszavakat hallunk tőle – kompetitív autoriter rendszer, versengő autokrácia, hibrid rezsim. Aki elveszti a szavakat, mindent elveszít, s ennek okát még elbeszélni sem lesz képes. 

A koronavírus-válságot korábbi írásában a globális kapitalizmus végeként értékelte. A nyugati jobboldal tőkebarát, míg a hazai jobboldal nem az. Át lehet-e hidalni ezt a szakadékot, át kell-e egyáltalán? Mi az oka az eltérésnek a nyugati és a közép-európai jobboldal között?

Az eltérés különbsége még a hidegháború idejére – vagy még régebbre, a 16. századra, amikortól mi védtük a kontinenst, mialatt a Nyugat nyugodtan végigrabolta a világot a gyarmatosítás segítségével – megy vissza.

A kontinens nyugati és keleti fele közötti értékolló egyre jobban szétnyílt az elmúlt harminc évben,

amikoris a Nyugat befejezettnek tekintette a történelmet, mi pedig 1989 után végre újrakezdhettük a sajátunkat. Az elmúlt tíz év egyenesen arról szólt, hogy Magyarország önmagáról beszél, dönt és határoz, ami láthatóan zavarja a történelmi szezonvégbe belesimulókat. A valóban feltűnő különbséget nem kell áthidalni, amennyiben ugyanis valakinek alkalmazkodnia kell, akkor leginkább a nyugati „jobboldalnak” hozzánk, és nem fordítva. Magyarország, sőt most már tágabb környezete, vagyis a visegrádi országok és hozzágravitáló nyugat-balkániak mintakövetőkből mintaadók lettek, miközben a nyugati országok és „jobboldaluk” elbizonytalanodott, új gondolatokkal és politikai sikerekkel sem rendelkeznek. A szemünk előtt és jelentős részben a mi részvételünkkel alakul ki az az „eljövendő konzervativizmus”, amely nem angolszász, hanem kontinentális, azon belül is közép-európai lesz, alapértékeit pedig a megvédendő közösségek adják: állam, nemzet, család. 

A Kommentár korábban foglalkozott a teremtésvédelemmel is. Sokan tekintenek erre a kérdésre úgy, mint a baloldal saját témájára. Meg lehet "előzni" ebben a baloldalt? Mi a különbség a pánikkeltés és a teremtésvédelem között?

Lapunk munkatársa, Uri Dénes Mihály kiválóan megfogalmazta ezt, őt tudom ismételni:

a baloldal és a liberálisok egy közös, progresszív fa gyümölcsei,

mivel egyaránt a racionalizmus, a mesterséges konstruktivizmus és a teremtett/természetes határok kitolásában, felülírásában gondolkodnak. A konzervatívok azonban elfogadják „a dolgok” adott rendjét és vagy nem is tartják őket megváltoztathatónak vagy csak beláthatatlan és ellenőrizhetetlen következmények árán, amit viszont elutasítanak. Éppen ezért, aki konzervatív, az nemcsak a természet és a környezet védelmére esküszik föl, hanem a biológiai határok kapcsán is a megőrzés álláspontjára kell, hogy helyezkedjék. Biokonzervatívok és bioprogresszívek állnak tehát egymással szemben, és míg előbbiek a természet folytonos változását – például a klímáét – elfogadják, de megpróbálják a Földet olyan állapotban, vagy még jobban átadni utódjaiknak, mint ahogyan örökül kapták, addig utóbbiak különböző technológiai praktikákkal – köztük az emberi genomba való belepiszkálással, génmódosítással, a nemek dekonstrukciójával – megváltoztatnák a természet rendjét. Ez egy mindennapi Csernobil veszélyét hordozza magában. 

 

Az interjú készítője a Kommentár folyóirat állandó munkatársa

Fotók: Ficsor Márton
 

Összesen 85 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Írod: "Békés tök egyértelműen, világosan fogalmazott: a konzervatív kultúráÉRT, nem a liberális ELLEN fogalmazta meg a 'kultúrharc' definícióját."
Néhány nappal ezelőtt a DK elnöke, Gyurcsány Ferenc megüzente, a Facebookon: Vidnyánszky és társai Orbán után minden értelemben földönfutók lesznek.
Fenyegetőzik Gyurcsány, az intoleráns áldemokrata?
Voltaire a liberálisok ősatyja mondta:
„Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.”
Messze esett az alma a fájától.
Gyurcsány fenyegetőzése valójában a történelemből jól ismert kommunista tempó:



Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés