„Jobb létbiztonság” – mit is gondol Márki-Zay Péter a Kádár- és a Horthy-korszakról?

2020. július 7. 9:30
A Magyarország 20. századi gazdaságtörténetéről szóló 2005-ös PhD-értekezésében problémás kijelentéseket tesz a hódmezővásárhelyi polgármester a Horthy- és a Kádár-korszakról.

A Kádár- és a Horthy-korszak értékelésével kapcsolatos, meglehetősen érdekes kijelentésekre bukkantunk Márki-Zay Péter PhD-értekezésében. A mai hódmezővásárhelyi polgármester 2005-ben védte meg PhD-értekezését a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen Magyarország 20. századi fejlődésének összehasonlító elemzése címmel. Az alábbiakban az értekezés néhány problémás, huszadik századi történelemre vonatkozó megjegyzésével foglalkozunk, hiszen egy politikus esetében nem teljesen mellékes, hogy milyen elképzelései vannak a múlt évszázad sötétebb fejezeteivel kapcsolatban.

Márki-Zay értekezésében többször említi Kádár Jánost és a Kádár-rendszert, a magát konzervatívnak nevező szerzőhöz képest azonban az említések gyakorta pozitívak, már-már felmentők. Egy helyütt például megtudjuk, hogy „[a] kádári konszolidáció sikere a téeszesítésben, és a háztáji gazdálkodásnak tett engedményei végül meghozták a mezőgazdaság nyugati normák szerinti hatékonyságát, és a 70-es években úgy tűnt, hogy az évszázados kérdés végre megoldódott”. (97.).

Itt Márki-Zay Romsics Ignác történész Magyarország története a XX. században című munkájára hivatkozik. Az állítás ellenőrzése kissé nehézkes, ugyanis lábjegyzetei között Márki-Zay hivatkozik a munka 2000-es, 2001-es, de 2002-es kiadására is, ám bibliográfiájában csak a 2001-es kiadást tünteti fel. Az idézett oldalakon (Romsicsnál 444-445.). azonban szó sincsen a téeszek sikeréről: valójában az idézett oldalakon a régi téeszvezetők háttérbe szorulásáról és a Gödöllői Agrártudományi Egyetemről érkező új generáció eredményeiről van szó.

Hasonlóan furcsa, amikor Márki-Zay az 1956-os forradalom okainak egyetlen (!) említésekor ezt írja: „Az 1956-os forradalom gazdasági oka éppen a munkások (beleértve a mezőgazdaságban dolgozókat is) teljesítményének fokozása és reálbérének csökkentése volt, és éppen ezért volt a kádári konszolidáció egyik legfontosabb eleme e tendencia megállítása, a munkaterhek csökkentése és az anyagi és szociális jólét kiterjesztése”. (126.).

Ez nem csak azért problémás, mert

az olvasó azt hiheti, hogy az ’56-os forradalom egyetlen oka a reálbérek csökkentése volt,

hanem azért is, mert egy lábjegyzetében (175. oldal, 310. sz. lábjegyzet) kifejti, hogy „Dilas szerint a kommunizmus már 1956-ban megbukott, Berend szerint csak 1970 körül (Berend 1999, 161. old.). A dolgozat számítássi egyértelműen mutatják hogy Magyarországon ez az év 1964 volt, Csehszlovákiában pedig 1963, ld. Berend (1999), 186. és 173.old”. Eltekintve az elütésektől és attól a ténytől, hogy „Dilasról” sehol máshol nem tesz említést a dolgozatban – valószínűleg Milovan Đilasra gondolt, de hát ki tudja? –, ha Márki-Zay azonosul a felfogással, miszerint a szocialista rendszer gazdaságilag 1964-ben bukott meg, és az ’56-os forradalom okaiként egyedül gazdasági okokat említ meg, akár azt a konklúziót is levonhatnánk, hogy az ’56-os forradalom értelmetlen, indokolatlan vállalkozás lett volna. Egészen futó megjegyzés, hogy az ennél a résznél citált Berend T. Iván 1999-es Terelőúton című munkájára 31 alkalommal hivatkozik Márki-Zay, ami 331 hivatkozásából – mely nem mind szakirodalomra mutat – 9,3%-ot tesz így ki. Ez ugyan nem expliciten tilos, ám közel sem elegáns.

Szintúgy érthetetlen a megjegyzés, miszerint „[a] Kádár-korszak konszolidációja után ez a folyamatos társadalmi nevelés nálunk hitelét vesztette – és ahogy a cserkészet mintájára alakított úttörőmozgalom kimúlt a rendszerváltás idejére – az iskolai és munkahelyi nevelés is abbamaradt. Míg korábban a szocializmus társadalom-átalakító törekvéseinek megfelelően az általános iskolától a munkahelyekig pozitív példákat állítottak a lakosság elé, ez a tevékenység a rendszerváltás éveiben a minimumra csökkent, és ma már csak az uniós programok PR-kampányaira szorítkozik – ez lényegesen kevesebb annál, mint amit az olyan individualista kultúrájú, de határozott jövőképpel rendelkező országok folytatnak, mint Franciaország vagy Kanada”. (130.). Ezek szerint a Kádár-korszak „pozitív példái” a munkahelyeken valamilyen méltatandó funkciót láttak el, amelyet ma már csak a „határozott jövőképpel” rendelkező országok folytatnak.

A tények ismeretében kevéssé állja meg a helyét Márki-Zay kijelentése, miszerint „[a] Kádár-rendszerben az ötvenhatosok kiengedése után már nem volt jellemző a politikai okokból kiszabott szabadságvesztés, és a rendszerváltással azután a kérdés elveszítette jelentőségét”. (155.).

Ellenpéldák idézése nélkül ez egy relativizáló megjegyzés, súlyos aránytévesztés.

Széles körben ismert például Szalay Miklós esete, aki 1972-ben a Batthyány-örökcsmécsesnél próbált beszédet tartani, ám a belügyesek már néhány mondat után letartóztatták. Szalay egy év nyolc hónap szabadságvesztést kapott. Legalább ezt a nagy nyilvánosságot kapott ügyet idézni kellett volna az arányosság megőrzéséért. Hasonlóan próblémás a tétel, miszerint „[a] Kádár-korszak első évtizede után a háború előttinél is jobb létbiztonság, relatíve megfelelő tulajdon-, és minden korábbinál jobb megélhetési és katonai biztonságot élvezhetett az ország”. (160.). Amennyiben a magántulajdon felszámolása, a korábban erőszakkal elrabolt javak vissza nem adása és a szovjet katonai megszállás „tulajdonbiztonságot” és „katonai biztonságot” jelent, akkor a tételek persze igazak – viszont súlyosan torzitók és cinikusak is.

Ugyanide sorolható, mikor Márki-Zay azt pedzegeti, hogy bár Kádár a hatvanas évek közepéig nem volt legitim, ám „(…) én úgy gondolom, hogy őt is éppen ugyanúgy, ahogy Horthyt, a lakosság azért fogadta el, mert az adott helyzetben a legjobb alternatívát kínálta, és céljaival és rendszerével azonosulni tudott. A két vezető legitimitása érdemben nem különbözött egymástól”. (174-175.).

Lehet vitatkozni Horthy Miklós legitimitásán, és azon, hogy ki milyen alternatívát nyújtott az ország számára, hogy de hogy Kádárt a lakosság elfogadta volna, erősen kétséges – tudniillik nem voltak demokratikus választások, ahol erről a lakosságot megkérdezték volna. Később egyébként a szerző önmagával került ellentmondásba, hiszen egy lappal odébb már különbséget tesz Kádár és a rendszerváltás után megválasztott demokratikus rendszerek között. (176.). De akkor most legitim volt Kádár vagy nem? És milyen egyéb módszere van a politikai legitimáció megszerzésének, mint győzelem egy választáson?

Hasonlóan

ellentmondásosak Márki-Zay Horthy-rendszerrel kapcsolatos megjegyzései is.

Példának okáért mindjárt a 15. oldalon leírja, hogy a háború előtti Horthy-korszak szimplán „kapitalizmus” volt, majd a 166. oldalon arra jut, hogy „[a]z [sic!] társadalmi egyenlőség esetében az ország a 20. század során a gazdasági növekedésre egyaránt káros egyik szélsőségből (latin-amerikanizáció a Horthy-rendszerben) a másikba esett (motiváció visszafogása a Rákosi- ill. Kádár-rendszerben), a leghatékonyabb összetételt a rendszerváltás után alakítva ki (bár helyenként ismét a latin-amerikanizálódás jelei mutatkoznak)”.

Tehát a Horthy-rendszer egyszer tisztán kapitalista rendszer – dacára a korai antikapitalista lépéseknek, pl. trafikrevízió, földreform, később zsidótörvények –, majd latin-amerikanizálódott rendszer – mint a rendszerváltás utáni Magyarország?

Végül az sem világos, mire gondolt a szerző, amikor kijelentette: „megállapítható, hogy (a háborús időszakoktól ezennel eltekintve) a Horthy-korszakban a tulajdon alapvető biztonsága mellett a létbiztonság közepes szintű, a megélhetés és a katonai biztonság viszont igen rossz volt”. (159.).

A kacifántos mondat értelme, hogy a tulajdon „alapvetően” biztonságos volt, és néhány oldallal később Márki-Zay arra is utal, hogy „a zsidóság gazdasági szerepét a negyvenes évekig nem korlátozták” (170.).

Az igazság persze az, hogy az első és a második zsidótörvényt 1938-ban és ’39-ben hozták, fő céljuk a zsidóság gazdasági ellehetetlenítése volt. Erről nyilván Márki-Zay is tud, a kérdés csak az, hogy miért gondolta jobbnak, ha értekezésében hallgat róla.

Összesen 123 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Dajcstompi diplomázására mér nem emlékeztetnek a fijúg?
Hogy gyurcsányit és smidtpalit ne is említsem.

Válaszok:
Sulammit | 2020. július 7. 10:15

Itt olvasható Márki-Zay Péter elemzése.
http://phd.btk.ppke.hu/tortene..

Szép találat.

(Viszont nem hiszem, hogy a híveit érdekelnék ilyen finomságok. O1G, és kész.)

Hány oldal az egész dolgozat? Ezek szerint a nagy részét úgy ollózta össze. Plágium is van benne:-)
Jó tudni, mi van a felmuvelt buksijaban.

Mert most Márki-Zay a téma. Az említettekre itt vagytok ti, a már lerágott csontot évek óta szopogatjátok...

Egyelőre úgy tűnik, ti vagytok beszarva, mert mi másért próbáltok minden jelentéktelen dolgot Orbánra visszavezetni?

MZP még hagyján, keverednek nála a realitás-irrealitás elemei, mint maga a két kor ellentmondásai.
De itt van a Veszprémi, ez a lényeg, at ő megállapítása:
"az első és a második zsidótörvényt 1938-ban és ’39-ben hozták, fő céljuk a zsidóság gazdasági ellehetetlenítése volt."
Erre mondom, elmész a picsába, Veszprémi!

A két zsidótörvény, de már a numerus is, éppen a magyar Zsidóság ÉRDEKÉBEN íródott.
Csak ahhoz ismerni és értékelni kellene az akkori viszonyokat.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés