Mi maradunk

2020. június 4.

Törcsi Péter
Az eltelt száz év a bizonyíték arra, hogy Magyarország és a magyarok a meghatározó nemzet a Kárpát-­medencében.

1920. június 4-én az első világháború győztes hatalmai olyan döntést hoztak, amelyet kevés nemzet hevert volna ki, de mi, magyarok túléltük, és még mindig itt vagyunk a Kárpát-medencében. Hiába szakították szét igazságtalanul az országunkat, vették el az ásványkincseinket és az infrastruktúránkat, próbálták elpusztítani vagy legalábbis asszimilálni a magyarságot, nem sikerült. A legfontosabb üzenete a trianoni békediktátum századik évfordulójának: mi, magyarok itt maradtunk. Magyarul beszélünk, magyar az identitásunk, magyar kultúrát fogyasztunk, a nemzetünk fővárosa Budapest, függetlenül attól, hogy éppen Veszprémben, Dunaszerdahelyen, Zentán, Lendván, Eszéken, Kismartonban, Beregszászon vagy éppen Sepsiszentgyörgyön élünk. Nagyobb eredmény ez, mint gondolnánk, hiszen nemcsak a kisantant és a győztes hatalmak próbáltak mindent elkövetni a magyarok végleges meggyengítéséért 1920-ban, a második világháborút követően még a nyakunkba kaptuk a párizsi békét, amely tovább csonkította Magyarországot, és negyvenöt évnyi kommunista rémuralmat. Rákosiék és Kádárék is mindent megtettek azért, hogy szétszakítsák az anyaországi és határon túli magyarok közötti szerves kapcsolatot. 1989-ig Trianon és a környező országokban élő magyarok sorsa tabutémának számított az elnyomó rezsim szemében, fontosabb volt Kádáréknak a román, szovjet, csehszlovák, jugoszláv „szocialista testvéreinkkel” ápolt jó viszony, mint a saját nemzetük. Nem véletlenül nevezték magukat az első kommunisták magyarországi, nem pedig magyar kommunistának. Az eszme mindvégig internacionalista volt, és máig az maradt.

Üdítő volt 1990-ben Antall József mondata, amely szerint ő lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni, ilyenre korábban gondolni sem volt szabad. Természetesen a magyarországi baloldal 1990 után sem törődött jobban a nemzet szétszakításának kérdésével és a határon túl rekedt magyarok sorsával. Tabutéma maradt számukra a kilencvenes években is, amikor pedig tehették, rárontottak a környező országok magyarjaira. Valahányszor, amikor a jobboldal megemlékezett történelmünk legigazságtala­nabb pillanatáról, Bauer Tamás, az SZDSZ egykori és a DK jelenlegi prominense gyorsan a kisantant védelmére kelt, és felhívta a „retrográd” polgári oldal figyelmét a környező nemzetek érzékenységére. Szerinte ugyan lehet, hogy a magyarok szempontjából 1920-ban igazságtalan döntés született, ugyanez a döntés igazságos volt a románok, csehszlovákok és szerbek szempontjából. Felmerül a kérdés: ha Bauert magyarok szavazták meg magyar országgyűlési képviselőnek, akkor elsősorban vajon kiknek az érdekében lenne kötelessége felszólalni? Persze igazságtalan lenne a magyarországi magyarellenességet egyedül Bauer Tamás nyakába varrni, hiszen a komplett SZDSZ-t és MSZP-t ez a testtartás jellemezte egészen előbbi megszűnéséig, illetve utóbbi megalkuvásáig.

„2010-ig kellett várni, hogy a sebek elkezdjenek begyógyulni”
Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés