Most válik el az ocsú a búzától

2020. május 21.
Tíz éve hülyének nézték, a kovászát pedig romlott csiriznek – mára beállt mögé, tőle tanul a szakma. Vajda József szociológus-pék nélkül talán nincs kenyérforradalom, és nem lennénk ma a tízmillió otthon sütő pék országa. Karanténkonklúzió a fogyasztói társadalomról, válaszutakról, buboréknyi boldogságról.

Klementisz Réka interjúja a Mandiner hetilapban. 

A lap 2020. május 21-étől május 27-ig az  kapható az újságosoknál. A hetilap online változata ide kattintva olvasható/rendelhető meg.

Fotó: Muray Gábor

Jól fogynak a kenyérjegyek?
Néhány száz ment el talán. Nem komoly tétel. De nem is az országos léptékkel mérve elenyésző számú belbudai rászoruló kedvéért vágtam bele az akcióba áprilisban, hanem a modell miatt. Aki egy vagy több kenyérjegyet vásárol nálunk, ugyanannyival kiegészítjük, így egy kenyérjeggyel két kenyér kerülhet a járvány miatt nehéz helyzetbe került társainkhoz. Ennyi volt az ötlet, és azt reméltem, hogy más üzletek is átveszik. Tévedtem. Nem vizsgázunk jól emberségből.

Soha nem látott számú szolidaritási akció, platform nőtt ki a semmiből az elmúlt két hónapban. Nem így látja?
Persze, mindez nagyon szép, de kevés. Kampányszerű, ad hoc. Jelentős részét póznak látom. Félreértés ne essék, a saját erőfeszítéseimet is meddőnek érzem. A kenyérjegyakcióban sütött néhány száz kenyeret felajánlottam egy kríziskezelő munkát végző szervezetnek. Vittük négyen, fotózták kétszer annyian. Képmutatás! Bennem a karantén hetei éppen azt a belátást szülték, hogy ez a járványba csomagolt pofon – inkább tasli – sajnos enyhe volt ahhoz, hogy bármiféle érdemi, rendszerszintű változást elindítson a fogyasztói társadalomban.

Sőt, a korábban lassan, organikusan elindult változásokat, a fenntarthatóbb jövő felé tett lépéseket is visszaveti egy időre az akut válságkezelés. Biztos ismeri a viccet. Jön az özönvíz, ül a pap a templom tetején, és imádkozik. Jön valaki csónakban, hívja, hogy másszon le, elviszi. Erre a pap: „Nem kell, engem megment az Isten.” A csónakos továbbevez, az ár meg csak emelkedik. Egy idő után a pap szemrehányást tesz Istennek, ugyan miért nem menti meg. Isten így szól: „De hát az előbb küldtem neked egy csónakot!” Ezt a csónakot látom elúszni most. Talán az utolsót. Miközben a globális gazdaság fogaskerekeit ugye nagy erőkkel újraindítjuk.

Mi más történhetne egy tömegek egzisztenciáját fenyegető, globális gazdasági válsághelyzetben?
Én ezt a válságot elsősorban erkölcsi válságnak látom. Ugyanott folytatni tévedés.

Január elején ezt jósolta a több mint húszezer követővel rendelkező péksége Facebook-oldalán: „Meggyőződésem, ez az év mindnyájunk számára meghatározó lesz a jövőnket illetően.” Mire gondolt?
Nem vagyok jós, de érezhető volt, hogy 2020 vízválasztó. Így is lett. Hiszek a gondviselésben. Úgy gondolom, lehetőségeket kínál az emberiségnek, de a cselekvés szabadsága a miénk. Olyan, egyszerre mindannyiunkat érintő kataklizma, mint a jelenlegi, a járvánnyal összefüggő, világméretű megrázkódtatás, nem sokszor esett meg az emberi ésszel felfogható történelemben. Most a még megmaradt amazóniai őserdő lakói is tudják, hogy valami van, például mert hirtelen alig húznak el a fejük felett repülők. Kérdés, mit kezdünk mindezzel. Azt látom, hogy a társadalmi működést meghatározó gondolkodásmód torz, megkövesedett paradigmarendszere arasznyit sem mozdult el.

„Elszomorít, hogy ezzel a – lássuk be – messze nem apokaliptikus pusztítást hozó, szinte »kegyes« kizökkentéssel sem mozdultunk ki a komfortzónából”

A poszt további része alapján abban látná a jobb jövő zálogát, ha erősödne a lokalitás, igény támadna a jobb minőségű helyi élelmiszerre, ezáltal erősödne a kétkezi gazdálkodói munka megbecsülése. Nem idealista elvárás ez?
Nem. Az botrány például, hogy az alapoknál, tehát amikor arról beszélünk, mit eszünk, és mit etetünk meg a gyerekeinkkel, globális szinten teljesen elfogadottá váltak az agyonvegyszerezett alapélelmiszerek. Mindez a profitmaximalizálás szellemében, a jövőt is hitelre felélve. Az vagy, amit megeszel – közhely. Már az alapoknál instabil tehát a rendszer. Sántítanak az axiómák. A kovász végtelenül egyszerű dolog, mégis hihetetlenül összetett ökoszisztéma. Ha egészséges, egyensúlyban van, belső védekezési mechanizmusai, baktériumflórája miatt kívülről nem tudja megtámadni semmilyen organizmus. Az emberiséget pedig most egy sejtszintnél is kisebb teremtmény is simán megingatta. És akkor most rendet teszünk az alapoknál? Átállunk vegyszermentes termelésre? Blokkoljuk a mérgeket? Abbahagyjuk a kényszeres túlfogyasztást? Aligha.

Több mint két és félszer annyian lakjuk a bolygót, mint a hatvanas évek elején. A globális népesség növekedésének üteme miatt kényszerpályán vagyunk, már ami a tömegtermelést és magas termelékenységet biztosító módszereit illeti, nem?
Csakhogy mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás? Én úgy látom, hogy a jelenlegi gazdasági rendszer egyik rákfenéjét, az ipari tömegtermelést nem egy már meglévő, valós szükséglet, hanem a profitmaximalizálás igénye duzzasztotta fel világszerte. Gépi munkával, vegyszerekkel, mennyiségi logikával, a minőség végzetes aláásásával, messzire mutató társadalmi következményekkel. A kétkezi mezőgazdasági munka becsületének eltűnéséről, az így előidézett szegénységről és a föld ökoszisztémájában okozott károkról nem is beszélve. Értem én, hogy újra kell indítani a világgazdaságot, de a GDP-t nem lehet megenni.

Címlapkép: Muray Gábor

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés