Patchwork

2020. április 30.
Motto: vers minden időben
| Klementisz Réka | 

Bizonyos versek csak bizonyos előadók bizonyos előadásaiban szólalnak meg bennem, és ezeket a tetoválásnál is mélyebb élményeket kamaszként szereztem. Éppen akkor, amikor a legnagyobb az ellenállás mindennel szemben, ami erőszakolt, és a legnagyobb az éhség az iránt, ami az egyénről szól. A bástyákkal védett megszólíthatóság aranyéveiben. Amikor egy irodalomórán elemeztetés helyett végre lejátszották Latinovits Zoltán előadásában József Attila Eszméletét, vagy végighallgattuk Jordán Tamáséban a Szabad-ötletek jegyzékét, ezek a bástyák maguktól omlottak le.
Böngészem a társadalmi szolidaritás szép példájaként bő hónapja létrejött Művészek az otthoni oktatásért platform videóit, és arra gondolok, a digitális oktatás nehézségeivel szobájuk magányában küszködő gimnazisták ezreinek nyújtanak most menedéket a színészek által elmondott versek. Sorról sorra tetoválnak életre szóló mottókat olyan kamaszok szívébe, amilyen én is voltam – amilyenek mindannyian voltunk – katarzisra éhesen. Olvasom a számokat, nem is tévedek: egy hónap alatt 66 100 látogató összesen 4717 órát (197 napot) töltött irodalommal a felolvasásoknak köszönhetően. Ennyien feledkeztek bele mondjuk abba, ahogyan Csuja Imre Ady Góg és Magógját szavalja, Ónodi Eszter kétféleképpen is elmondja József Attila Altatóját, vagy éppen Bogárdi Szabó István református püspök olvas fel egy bibliai példázatot. Mi ez, ha nem kisebb kultúrforradalom? A platform eredetileg azzal a szándékkal jött létre, hogy a járványhelyzetben az oktatást segítse, a látható-hallható művek listáját is szaktanárok állították össze. Csakhogy az egész már most túlmutat önmagán. Kollektív élményt, a kiszakadás lehetőségét kínálja olyan időkben, amikor el vagyunk zárva egymástól.

(Művészek az otthoni oktatásért platform – motto.suli.hu)

Fotó: Földházi Árpád
1972. szeptember 

Mi történik, ha a szerelem véget ér?
| Győrffy Ákos |

Oravecz Imre könyve először 1988-ban jelent meg, s a Magvető a szerző életműkiadásának újabb darabjaként nemrég ismét kiadta. Az 1972. szeptember Oravecz egyik legerősebb verseskötete, amely már első megjelenésekor is élénk reakciókat váltott ki. Nem véletlenül. Ez a könyv ugyanis mellbevágóan őszinte, megrendítően lecsupaszított vallomás arról, hogy mi történik az emberrel, ha egy szerelem véget ér. Az Oraveczre jellemző aprólékos, szikár, tárgyilagos versnyelv ebben a könyvben azért tud emlékezetesen súlyossá válni, mert a szerző nem takar el semmit, saját kínlódásait, kétségeit és szenvedéseit ugyanolyan – szinte szenvtelen – tekintettel képes nézni, mint más műveiben a múlt relikviáit. A saját lelkének mélyére ás, hogy megfejtse, mi történt vele. Azt vizsgálja, hogy hová tűntek a mindent elsöprő szerelmi érzések, az ígéretek, a bizalom, egyszóval mindaz, amit korábban őszinte és mély kapcsolatnak gondolt. Az 1972. szeptember egyfajta napló, egy válság naplója. A szerző így ír róla: „Közönséges géppapírt használtam, és inkább megszokásból, semmint a rend kedvéért egy kiszolgált dossziéban tároltam a lapokat. És jóformán át sem néztem újból, amit egyszer leírtam. Nem javítgattam. Ha megvolt egy darab, eltettem és kész. Sokáig így, nyers állapotban maradt minden, ami felszínre tört.” A könyv prózaversei tényleg olyanok, mint egy-egy gejzír, amely elemi erővel tör fel a mélyből. Oravecz Imre az önmarcangolás, a fájdalom és a szembenézés krónikáját írta meg, vagyis az életet a maga teljességében. Kivételes mű, a huszadik századi magyar költészet egyik csúcspontja.

(Oravecz Imre: 1972. szeptember. Magvető Kiadó, 2020)

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés