Tartanunk kell a helyes irányt

2020. április 16.

Constantinovits Milán
„Hiába gondolom azt, hogy jobban tudnék boldogulni a világ más pontján, a jobb élet nem fizetség azért, hogy elhagyom a saját kultúrám és szülőhazám” – véli Fa Nándor. A világjáró vitorlázóval székesfehérvári műhelyében beszélgettünk a járványhelyzetről, a migrációról és a klímaváltozásról is.

Constantinovits Milán interjúja a Mandiner hetilapban.

A járvány hetek óta bezárkózásra kényszerít minket. Ön sok időt töltött az óceánon, elszigetelve minden emberi érintkezéstől. Segítsen, hogyan lehet a legjobban átvészelni ezt a helyzetet?
Sajnos a mostani vírushelyzet kiváltotta bezártság és az én óceánon töltött egyedüllétem nem hasonlítható össze. 
Az enyém önként választott, és a teljesítményről szólt, ami kíméletlen volt, de szép környezetben történt, ahol nincs két egyforma perc. Az egészségügyi veszélyhelyzet más viselkedésformát követel. Nagy a csábítás, hogy ne legyünk egyedül, hogy menjünk a napi rutinunk után, és sokszor át is lépik az emberek az elrendelt korlátokat. Akik nincsenek hozzászokva a rutinszerű fegyelmezettséghez, racionális létezéshez, azoknak ez újdonság, és nehezen teljesíthető. Ami talán pluszerőt adhat mindnyájunknak, hogy nem önmagunkért tartozunk helytállni, hanem szeretteinkért, embertársainkért. Megdőlt az elmélet, hogy csak az öregeket veszélyezteti a vírus, mindenki potenciális áldozat lehet. Szeretjük vagy nem, most fegyelmezetten ki kell tartani. Viselkedésünk emberségvizsga is önmagunk és mások előtt.

Viselkedésünk emberségvizsga is önmagunk és mások előtt

Sosem volt magányos a hosszú utazások során?
A magány létező lelkiállapot. Aki az óceánon magányos, azt valaki kilökte oda álmában. Aki tudatosan száll egyedül vízre, az vállalja az egyedüllétet, az egyéni teljesítményt. Ezek az egyszemélyes utak engem mindig építettek, inspiráltak. 
A saját izzadságos munkám, küzdelmeim és örömeim révén fejlődhettem. Szellemileg, lelkileg mindig többként, mindig erősebben tértem haza.

Nem is gondolt arra, hogy csapatban is nekivágjon az óceánnak?
A vitorlázás hosszú évekig egyszemélyes projekt volt számomra, az utóbbi időben viszont már kiváló hazai szakemberekre is támaszkodhattam. Alapvetően csapatjátékos vagyok, szeretek együttműködni, de ami engem vonzott, abban nemigen találtam idehaza társakat. Szívesen kipróbáltam volna a teljes legénységű hajók földkerülő versenyét is, de ez sajnos nem jött össze. Az bizonyos, ha egyedül vágtam is az óceánnak, azt mindig csapatmunka, komoly előtanulmányok, önvizsgálat és tapasztalatgyűjtési időszak előzte meg.

Fotó: Földházi Árpád

Többször körbehajózta a földet, több kockázatos útra vállalkozott az eltelt évtizedekben. Mi motiválta az újabb és újabb kihívásokra, az extrém teljesítményekre?
Az átlag feletti teljesítmények a túlhevült lelkivilágú embereket vonzzák rendszerint, engem viszont az óceán hívott, az ismeretlen, a természet, a tenger végtelenje. Fiatalkoromtól kezdve izgatott a hajók világa. Magamra mindig is technokrata alkotóként gondoltam, akinek egy hajó bonyolult és érzékeny eszköz, amelynek minden porcikáját pontosan meg kell tervezni az elvárások tükrében. Amikor első utamra vállalkoztam a Szent Jupát fedélzetén Gál Józseffel, ugyanakkora erő hívott a tengerre, mint amekkora taszított is innen, a vasfüggöny mögül. Később, a kilencvenes években a szólóversenyeimen már a technika kihívása, a vetélkedés vonzott, és másodlagossá vált, hogy mit hagyok magam mögött. Ekkor már a rendszerváltás után voltunk, alapvetően optimizmussal teli légkörből indulhattam.

Büszke vagyok rá, hogy amit vállaltam, azt mindig teljesítettem
Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés