Tradicionális és hipermodern jól megfér egymással

2020. április 2.
Beemelte a magyar népzenét az elektronikus zenei kultúrába, és úgy a hazai underground kulcsfigurája, hogy nem hisz a kategorizáltságban. Dj, producer, szentekről publikál, egyetemistákat tanít, rajong Pilinszkyért, Bob Dylanért, közben némafilmhez ír kóruszenét – Prieger Zsoltnak nincs állandó definíciója. Karantén előtti interjú a martonvásári „angolnával”, aki reneszánsz zenére főz paprikás krumplit.

Igaz, hogy papnak készült?
Bennem volt, igen, de régész vagy film- és színházi rendező, focista és korábban indián is ugyanúgy akartam lenni. A spiritualitás mindig fontos volt az életemben. A katolicizmus a maga alapvető, egyetemes jelentésével Pilinszky költészetén keresztül különösen közel került hozzám. 

Fotó: Muray Gábor
Prieger Zsolt
Zenész, újságíró, dj, producer, magyar szakos tanár, a hazai elektronikus zene alapegyüttese, az 1993-ban alakult Anima Sound System kulcsfigurája. A hazai értékteremtő kezdeményezéseket szemléző és díjazó Highlights of Hungary egyik kurátora. A martonvásári helyi lap, a Forum Martini főszerkesztője. Rendszeresen publikál zenei témában, és ír többek között az egyik legrégebbi folyamatosan megjelenő magyar nyelvű folyóiratban, a magyar jezsuiták által 1915-ben alapított A Szív magazinba.

Látom magam hetedikes koromban: megyek a szombathelyi Fő térre, Új Embert és Vigiliát veszek, meg Jelenkort és fociújságot. Máskor meg beszaladok a jezsuita tudós, Teilhard de Chardin egyik művéért a plébániára. A hit számomra nyitottság, folytonos keresés, kísérletezés és főleg jókedv. És persze a megállás nélkül hibákat elkövető énünket is terelgeti a jobb felé. Mindenki folyamatos keresésben van, a pápa is. 

Valahol azt írta: „A katolicizmust nem egy berögzült dogmának tekintem, hanem egyetemességnek, amit csodálok, és részben benne élek.” Lehet az ember részben katolikus?
Az egyházban és annak küszöbén élek, mint Simone Weil, aki meg sem volt keresztelve, mégis az egyik legnagyobb teológus. Az egyházat is szimbolikusan értelmezem, részben emberi megnyilvánulásként, rengeteg hibával, bénasággal, de főleg az emberiségnek szóló örök és univerzális tanítás megtestesítőjeként. Általános iskolás koromtól meghatározó élményem Dosztojevszkij, Tolsztoj és Kafka, és amit az ő műveikből kiolvastam, még a Teremtőhöz való ragaszkodás egyetemes fontosságát hangsúlyozó haszid zsidó példázatokkal is egybecseng. Ahogy Kafka egyik barátja mondta, aki kérése ellenére nem volt hajlandó elégetni műveit: ezek az írások legalább annyira parabolák Istenről, mint amennyire a modern irodalom előfutárai. 

Bár a legtöbben az 1993-ban alakult Anima Sound System vezetőjeként ismerik, rendszeresen ír szentekről a jezsuita A Szív magazinban. Mi vonz egy dj-producert Antiochiai Szent Ignáchoz, Borromeo Szent Károlyhoz, Szent Patrikhoz?
A szentek élete hiperizgalmas és főképp aktuális. Ódivatúnak látják őket, pedig friss és radikális gondolkodók, akik szembementek a kor társadalmi berendezkedésével, korrupt politikai hatalmával, miközben őrülten humoros emberek voltak. A legtöbbjüket bolondnak nézték. A félig leborotvált szakállával járókelőket nevettető-megbotránkoztató Néri Szent Fülöp nagy kedvencem, akit akkor sima idiótának tartottak. A vallás átpolitizálásához hasonló veszély a spiritualitás túl komolyan vétele. Éppen egy multi cégből kisorolt amerikai jezsuita szerző, James Martin Mennyei derű című könyvét olvasom. Ő is felveti, micsoda tévedés, hogy a vallás kizárólag mogorva, komolykodó emberek ügye. Aki igazán hisz, rengeteget nevet, legfőképpen magán.

Hogyan került kapcsolatba a jezsuitákkal?
Kamaszkoromban néhány olvasmányélménnyel kezdődött. A már említett De Chardin szerelmes volt a kozmoszba – a költő Walt Whitman lírai áhítatával – a fűszálaktól a csillagokig. Ehhez aztán tudtam kapcsolódni. Én istenhitnek nevezem, más a természet szeretetének nevezi, van, aki meditációval, más zen buddhizmussal jut hozzá közel. Ezen sem kellene összeveszni soha. Gondoljunk csak a zen buddhizmust tanulmányozó jezsuitákra, de akár Emil Cioran, az ateista román filozófus és a maga tévelygéseivel együtt is rebbenékeny angyalfigura Pilinszky barátságára. Én is keresem azok barátságát, akik gyökeresen mást gondolnak a világról, és engem is kritikusan látnak. A feleségem a legnagyobb kritikusom. Önmagamtól is megvéd, ez fontos. Legnagyobb ellenségünk mindig önmagunk. Lustaságunkkal, részvétlenségünkkel, korlátoltságainkkal.

Egy sikeréhes, szétmarketingelt világban spirituális üzeneteket közvetíteni a popzenében szerintem politikai tett
Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés