Mindig outsider maradtam – Babiczky Tibor a Mandinernek

2020. február 16. 8:29
Babiczky Tibor a kortárs magyar irodalom középgenerációjának egyik jeles alkotója, elsősorban költő, de megjelent már egy regénye is. A Junior Prima-díjas alkotóval az Ottlik Géza világát idéző iskolaéveiről, az irodalmi élet rögös útjairól, a facebookos versmegjelenésekről és a slam poetry világáról beszélgettünk.

Babiczky Tibor költő, író 1980-ban született Székesfehérváron. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett magyar-angol szakon. Első verseskötete 1999-ben jelent meg Istenek vagytok címmel a Püski Kiadónál, a legutóbbi Félbehagyott költemények címmel 2018-ban látott napvilágot a Jelenkornál. Regénye, a Magas tenger 2014-ben jelent meg. Jelenleg szerkesztőként dolgozik a Libri Kiadónál.  

***

Honnan indult a pályája, milyen közegből érkezett?

A szüleim első generációs értelmiségiek. Anyám tanárnő volt hosszú ideig, aztán újságíró lett. Apám a sport felől jött, NB 1-es kézilabda-játékos volt, később edző lett. Tizenegy éves voltam, amikor elváltak, akkor költöztem fel anyámmal Budapestre. Székesfehérváron éltünk addig, ami egy kicsit álmosító közeg volt. A hetedik osztályt már Budán kezdtem, a Törökvész úton. Rohadt nagy váltás volt.

Legalább fél évig nemhogy a kerületből nem mertem kimenni,

de az iskola-otthon útvonalat is alig hagytam el. Nem találtam a helyem sokáig. Nem voltak barátaim. Nagyon kilógtam közülük. Gazdag budai gyerekek voltak az osztálytársaim, teljesen más mentalitást képviseltek, mint amihez addig hozzászoktam. Mi soha nem voltunk gazdagok. Csak ámultam a 400 négyzetméteres, padlófűtéses palotákon, amikben laktak. Egyfajta felelőtlenséget éreztem rajtuk, amivel nem tudtam mit kezdeni. Anyám egy szerelem miatt vált el apámtól, egy gyerek helye egy ilyen helyzetben elég problémás tud lenni. Végül közös döntés volt, elmentem Pápára 14 évesen, a Pápai Református Kollégiumba. Anyám ismerte régről az akkori igazgatót. Onnantól kezdve talán még egy hónapig laktam otthon érettségi után.

 

„A fecskék, miután repülni megtanultak,
lábukkal a földet
nem érintik soha többé.

A galamb, földrészek közt akár,
tenger fölött, örvénylő viharban,
hazatalál.

Földi otthonában,
tömpe födém alatt
bolyong az ember otthontalanul.”

(Angelus)

 

Milyen emlékei vannak Pápáról?

Iszonyatosan fontos négy év volt. Ott már erős barátságok is köttettek, amelyek mind a mai napig megvannak. Baromi fontos volt. Búra alatt éltünk. Hat hétig ott kellett lennünk egyben, aztán hat hét után egy hét szünetünk volt egyben. Az oda járók zöme nem helyi volt, ezért alakult ki ez a rendszer. Be voltunk osztva rendesen.

Ottlik jut eszembe, az Iskola a határon…

Abszolút kultuszkönyvünk volt. Valójában ennek a könyvnek a lélektana ugyanaz, mint amit mi átéltünk Pápán.

Ugyanolyan erős barátságok alakultak ki, és ugyanolyan erős önkénnyel is találkoztunk,

ami az efféle zárt intézmények velejárója. Ha nem aludtunk el időben, reggeli tornára kellett menni hajnali ötkor, mínusz húszban körbe futni a várost aztán fekvőtámaszt nyomni a nyers betonon… Persze kamasz fejjel lázadtunk ellene, elvégre az volt a dolgunk, az iskolának viszont az, hogy fegyelmet és szigort tartson. De utólag visszatekintve egyértelműen látom, hogy nem árt alkalmazkodni szigorúbb szabályokhoz. Akkor persze nem esett jól, de igazából sokat számított mindez a későbbi életemben. Ez az egyik oldala. A másik az, hogy szellemi értelemben elképesztően nyitott iskola volt. Az első hittanórán flegmán benyögtem, hogy nincs Isten. Vadász Márta, a hitoktató azt mondta, semmi gond, akkor most félretesszük az egyháztörténeti tananyagot és a következő órákon erről beszélünk majd. De nem csak úgy, hanem tessék érvekkel alátámasztani a véleményünket. Gyűjtsünk érveket Isten létezése mellett vagy ellene. Így jött az például, hogy tizennégy évesen már Nietzsche Antikrisztusát olvastam, mert kellett az érveléshez.

Mit szólt a tanárnő aztán az érveihez?

Meghallgatta őket… Ösztönösen látták, miben vagyok tehetséges, és nem csesztettek nagyon a többi dologgal.

Mert miben volt tehetséges?

Az irodalomban. Már tizenegy-két évesen írtam verseket, de a gimnáziumban aztán már rendszeresen. Például fogalmazást kellett írni, de tőlem elfogadták, ha írtam egy verset és azt adtam be. Ilyen szintű mozgástér volt szellemileg. Pápán minden megtörtént…

Pápa után hová vezetett az út?

A Pázmány Péter Katolikus Egyetemre. Ami részben kényszer volt, mert nem lett volna elég pontom az ELTÉ-hez. Az irodalom mellé szakpárt kellett választani, az lett az angol.

Azok is hasonlóan emlékezetes évek voltak?

Baromi fontos volt az is. A Pázmány olyan volt, mint amikor az Iskola a határon után elolvasod a Budát.

Hogy az Ottlik-univerzumban maradjunk…

Erről megoszlanak a vélemények. Van, aki a Budát jobban szereti, mint az Iskolát és fordítva… Szóval hasonló fajsúlyú, de teljesen más idők voltak.

A szigorú pápai négy év után ez a „szabadság enyhe mámora” volt,

hogy ismét csak Ottliknál kössünk ki. Kábé egy év alatt szoktam meg, hogy csak úgy rágyújthatok az utcán. Hogy nem kell elbújni egy szál cigivel. Hogy bármikor szabadon meg lehet inni egy sört. Hogy nem kell este hétre hazaérnem az albérletbe. A pápai baráti kör is megmaradt, de egy egészen új élethelyzetben.

 

„Ez a pici ránc a homlokon
a vízmorajlással rokon
tengerrel mikor partra tör
vagy hullámtörőket gyötör
benne van mind a végtelen
a kocsma és az étterem
benne a bánat és öröm
a haj a bőr a lábköröm
s a nap a hold s a csillagok
a bűzök és az illatok
benne a fák és a kövek
az élet mit halál követ
a ránc előjön s elsimul
gyümölcs megérik és lehull
tenger morajlik – ez örök
fejünkre hulló fénykörök”

(Homlokránc)

 

Az irodalom akkor mennyire volt jelen az életében?

Már érettségi előtt megjelent az első könyvem. Magánkiadásnak indult, anyámék jóban voltak a Püski házaspárral, és úgy volt, hogy jutányos áron a saját nyomdájukban kinyomtatják. Aztán végül Püski Sanyi bácsinak annyira megtetszett a kézirat – ez nagy megtiszteltetés volt –, hogy végül Püski-könyvként jött ki, és a nyomdaköltséget visszaadták. Ez 1999-ben volt. 2001-ben jött aztán a második kötetem, ami nagyon elhamarkodott volt. Az első kötetem – minden gyerekbetegsége mellett – pontos képet festett arról, hogy milyen voltam akkoriban, hogy hol tartottam. A másodikat elkapkodtam, tele van hazugsággal, szépelgéssel, manírokkal. Nagyon irodalmias akart lenni. A megjelenése után hamar eltávolodtam tőle. Utána

nagyon sokáig kutattam a saját hangom után.

Egyébként iszonyatosan hálás vagyok a szüleimnek azért, hogy az egyetemi éveimet úgy csinálhattam végig, hogy támogattak. Magyarán nem volt olyan kényszerem, hogy a tanulás mellett dolgoznom kelljen. Miután végeztem, el kellett helyezkednem és pénzt kellett keresnem.

Mivel?

Egy jó barátom révén kaptam egy médiaelemzői állást. Ott viszonylag hosszú ideig dolgoztam, majdnem kilenc évig. Közben és később dolgoztam külsős újságíróként mindenféle lapoknál, kulturális területen. Könyvkritikákat, filmkritikákat írtam a Cosmopolitantől a Heti Válaszig sokfelé. Dolgoztam a Nyitott Könyvműhely Könyvkiadónál főszerkesztőként egy ideig. De be kellett látnom, hogy az nekem nem megy. A főszerkesztőség inkább menedzseri pozíció, az ember nincs igazán szövegközelben, inkább koordinálni kell. Én meg szövegközelben érzem jól magam. Aztán amikor abbahagytam az újságírást, először a Scolar Kiadóhoz mentem szerkesztőnek, onnan pedig a Librihez, ahol most is dolgozom.

Miből állt ez a médiaelemzős munkája?

Minden reggel az összes lapot el kellett olvasnom a Magyar Fórumtól a 168 óráig, a Népszavától a Magyar Nemzetig, mindent. Az én dolgom a gyógyszeripari sajtófigyelés volt elsősorban és az oktatásügyi témák.

Nem őrölte fel?

Bele kellett tanulni. Ha megvan a rutinod, viszonylag könnyen megy már. De bizonyos szempontból kegyelmi időszak volt, mert napi három-négy óra munkát jelentett rendes fizetésért, a nap többi része fölött szabadon rendelkezhettem.

Hogy alakult eközben az irodalmi pályája?

Lassan, de haladt. Mindig is lassan haladtam. Nem állítom, hogy huszonéves koromban nem volt bennem egyfajta türelmetlenség akár a karrier szempontjából is. De valójában képtelen voltam csatlakozni bármilyen irodalmi csoportosuláshoz. Akkor is az volt bennem, hogy habár az irodalmat nagyon szeretem, az irodalmi élettől viszont kiráz a hideg.

Miért rázza ki?

Nagyon sokak munkásságát követem és szeretem, de mindig outsider maradtam, nem volt kedvem se simulni, se jópofáskodni. Nem tudom, kívülről hogy nézhet ez ki, de a magyar irodalmi élet nagyon hálátlan terep. Baromi kevés pénzért, kis sikerekért folyik egy öldöklő verseny. Nekem se kedvem, se okom rosszat mondani senkiről a közegen belül. Amennyire képesek egymással olykor szolidárisak lenni a képzőművészek, a színészek,

a magyar irodalom tragikusan megosztott színtér, tele mindenféle törésvonalakkal.

Ezzel együtt – vagy ennek ellenére – voltak olyan pályatársak, akik hatással voltak önre, akik mester-tanítvány szinten is?

Tandori és Parti Nagy Lajos egyértelműen fontos szerepet játszott hatás szempontjából. Akitől szakmailag a legtöbbet kaptam, az András László, vele úgy tudunk egymás szövegein dolgozni, hogy az már egy egyenlő viszony, nem tanítványi. Baromi jó szeme van a szövegeimhez, iszonyatosan kíméletlen volt velem mindig. Én is az vagyok vele. Vele nagyon régóta tart ez a szakmai, baráti viszony.

A verseskötetek után egyszer csak elég váratlanul írt egy regényt, a Magas tengert. Ráadásul egy krimit, illetve egy olyan regényt, amelyben erős a krimi-szál. Honnan jött a krimi iránti érdeklődése?

A nagy szépirodalmi művek kirúgják az ember alól a padlót, kiviszik a komfortzónájából. A rétegzett, jól megírt krimik is tudják ezt, de emellett azt is tudják, hogy a végükön valahogy mindig helyreáll a világrend. Valaki elköveti a bűnt, amin nem lehet változtatni, de

azáltal, hogy a tettest elkapják, valahogy újra balanszba kerül a világ.

De persze nagyon kevés igazán jó krimi van. A tucatkrimikkel lehet Dunát rekeszteni, de az más műfaj.

Van olyan magyar krimi, amin nem fogott az idő?

Ha nagyon akarjuk, akár a Gólyakalifát is olvashatjuk krimiként. Vagy A Pendragon legendát. A szocializmus alatt nem lehetett igazi krimit írni, inkább az jellemző a magyar irodalomra, hogy szépírók kacsintanak ki egy-két könyv erejéig a krimire. Molnár T. Eszter könyve, a Szabadesés egy kitűnő krimi például. De ő sem elsősorban krimiíró.

 

„Egy rozsföld mellett, őszi nap,
egyedül  ért az éjszaka.
Mögöttem városok, hidak.
Orromban szivarfüst szaga.

Csak Pannimat kerestem én,
ki elhagyott egy hajnalon.
Üres az ágy az ő felén.
A rozs beszédét hallgatom.

Emlékszem, furcsa este volt.
Jamesonék aranya festett
zsíros arcokra torz mosolyt.
Panni még egy kör felest vett.

Szoknyáját feltűrte. Combja
fehér volt, lágy, mint a sörhab.
Hold néz a temetődombra.
„A whiskeyből még egy kört adj.”

Leült mellénk Elmer Jacobs.
„Igyunk” – aszongya –, „igyunk még!”
„Te földbe mész, te lógni fogsz.”
Nem láttam ilyen vigyort rég.

Rendeltem akkor egy Guinnesst,
és megsötétült a vérem.
Éreztem tompa, fémes ízt.
Fém villant Jacobs kezében.

Azt a villanást én többé
már soha el nem feledem.
Panni fejében egy töltény.
Négy lőtt seb Jacobs Elmeren.

Egy rozsföld mellett, őszi nap,
egyedül  ért az éjszaka.
Mögöttem városok, hidak.
Orromban szivarfüst szaga.

Csak Pannimra gondoltam ott,
ki elhagyott egy hajnalon.
Nem alszom ágyban. Ő halott.
A rozs beszédét hallgatom.”

(Will Gallagher balladája)

 

A regénye alapsztorija valós?

Igen, egy konkrét eset van mögötte, aminek utánanéztem, a '70-es években történt. (Tibor itt elmeséli a történetet, ami elképesztően, abszurd módon tragikus, nehéz elhinni, hogy tényleg megtörtént, pedig tényleg. De ha el akarják olvasni a regényt – ajánlom, megéri – akkor nem lenne szerencsés itt elárulni a részleteket, úgyhogy maradjon mindez titok. Gy. Á.) Igazából nem krimit akartam írni, csak használni akartam a műfaj zsáner-elemeit egy olyan könyvhöz, ami nem krimi, hanem magamban csak úgy hívom, hogy visszafejlődés-regény.

A regénynek elég jók voltak a visszhangjai.

Azt lehet mondani, hogy sikeres könyv lett. Nem panaszkodhatom.

Azóta viszont nem jelent meg regénye. Az ember azt hinné, hogy ha valaki kiad egy regényt, aminek szép visszhangja támad, akkor rákap az ízére és már neki is áll a következőnek. Ön viszont visszatért a versekhez.

Egyfelől nem vagyok prózaírói alkat, sőt, azt is ki merem jelenteni, hogy nem vagyok prózaíró. Az úgynevezett regényemet is költőként írtam. Ettől még vonz a prózaírás továbbra is, de a közegem, a látásmódom a költészet. Szokták mondani, hogy

egy könyv mindenkiben van.

Ez tény. A prózánál is a második könyv a döntő. Be is vagyok szarva ettől a megmérettetéstől.

Ezek szerint vannak a fiókban tervek?

Van a fejemben egy könyv, vannak hozzá jegyzetek. Ami fontos, hogy megtaláltam az első mondatát, és az első jelenetet is megírtam. Van bennem egy nagy fokú bizonytalanság és félelem ezzel kapcsolatban. Hogy meg tudom-e írni.

Egy ideje feltűnt egy elég népszerűvé vált műfaj, a slam környékén. Ez honnan jött? Annak fényében érdekes ez, hogy korábban említette a ricsajos irodalmi élettől való ösztönös távolságtartást, és a slam poetry-ről az embernek pont az juthat eszébe, hogy hangos, pörgős közeg. Legalábbis ilyen sztereotípiák léteznek a műfajról.

Érdekes ez, mert pont az ellenkezőjét tapasztalom. A slamben is ugyanúgy van rivalizálás, viszont sokkal fontosabb ennél egymás valódi tisztelete. A slam-féle befogadói közeg nem manírból olyan, amilyen, hanem ott tényleg jár mindenkinek egy ölelés, egy őszinte gesztus. Egyáltalán, az egész közeg őszinte. Amikor 2006 körül itthon beindult ez a műfaj, akkor még voltak irodalmi vonatkozásai. Az első ilyen eseményeket a Műcsarnokban rendezték, ott tűnt fel Simon Márton is. Utána

szinte a teljes magyar irodalmi élet eltartott kisujjal fintorgott rajta, hogy ez mennyire alantas.

A slam a maga eszközeivel kereste a kapcsolatot az irodalommal. Egy performatív műfaj, ami irodalmi hagyományokkal is rendelkezik. Én pedig tök nyitott voltam, a szervezőknek meg fontos volt, hogy az úgynevezett hivatalos magyar irodalom részéről valaki foglalkozik ezzel és nem csak a fanyalgás megy, hogy bezzeg az ő rendezvényeikre háromszázan mennek el, miközben az én könyvemből csak ötven példány fogyott. Eleve nem értettem az elzárkózást, mert ez a két műfaj, az irodalom és a slam egyáltalán nem bántja egymást, egymás közönségét sem. Én életemben csak kétszer slammeltem felkérésre. Javarészt zsűrizni járok ilyen rendezvényekre, vagy workshopokat tartani. Nagyon sok olyan, a slam felől érkező figura van, akikről kiderült, hogy jó költők is.

Mi a slam alapvető funkciója? Rossz nyelvek szerint az egész nem egyéb, mint egyfajta válságtünet, a költészet felhígulásának ékes bizonyítéka. Vagy egyszerűen fiatalos hőbörgésnek gondolják.

Szerintem nagyon korlátoltnak kell lenni ahhoz, hogy az ember bármilyen életkorban azt gondolja, hogy ő tudja a tutit. Leszámítva a fiatalokat.

A fiatalok mindig tudják a tutit, ez viszont nem jelenti azt, hogy nem kéne meghallgatni őket.

Elképesztően okosak és nagyon mást látnak a világból, mint az egy-két generációval feljebb lévők. Miért ne lennék kíváncsi rájuk? Ráadásul úgy, hogy mindezt intelligensen, nagyon jól előadva teszik elém. Elemi érdekem, hogy meghallgassam őket, ráadásul közben még baromi jól szórakozom is. A slam-szövegek kinyomtatva nem állnak meg, ez egy teljesen más műfaj, akként kéne kezelni. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy micsoda hígulás volt az is, amikor Tinódi elkezdte lanton kísérni magát. Micsoda válságtünet lehetett a fotográfia megjelenése, micsoda felhígulás lehetett a mozgókép megjelenése?

És hogyan érzik magukat manapság a slammerek az előadásaik alapján?

Szarul. Nagyon örültem az idei slam országos bajnokságon – ahol zsűriztem – annak, hogy megjelentek olyan szövegek, amelyek egyfajta harmóniáról, kiengesztelődésről szólnak, mind társadalmi, mind magánéleti szinten. De az alaphang az, hogy ebben a nagyon közösségi médiás világban egyre magányosabb mindenki, egyre elszigeteltebb. Nyilván a társadalmi és politikai helyzettel sem elégedettek. De hát már Krúdy is azt mondta, hogy egy magára valamit is adó író mindig ellenzékben van.

Legutóbbi verseskötete nagy részét a Facebookon publikálta először. Nem nagyon lehetett még ilyet látni.

Őszintén szólva véletlenül alakult így. Egy magánéleti krízis indította el az egészet. A válásom környékén kezdődött. Volt egy olyan időszak akkoriban, amikor annyira egyedül voltam, hogy szükségem volt instant visszajelzésre. Nem volt irodalmi tudatosság ebben, hanem egy nagyon intakt állapot kifejeződése.

Ha valaki dob egy lájkot, azt legalább látom,

nem csak az üres plafont látom és a démonaimat a szoba sarkában. Innen indult. Egy idő után megláttam, hogy jobban járok így, mint ha folyóiratokba küldözgetném a verseimet. Egy folyóirat megjelenik 600 példányban, kevesen olvassák. Így viszont célzottan 2-3000 emberhez eljutottak a versek.

 

„A fizikusok szerint, ha összeomolna

a Nap, a belőle keletkező fekete lyuk

átmérője másfél kilométer volna.

Húsz perc kényelmes séta. Mint ide

a buszmegálló. Ezerötszáz méter,

 

az ember életútjának felén,

a sűrű sötétben, amelyben minden

önmagába roskad, tehetetlenül befelé,

de megszűnni nem tud, a hiányból

új tér, új valóság és vonzás keletkezik.

 

De van ennél kevesebb is.

Tizenöt méter, mondjuk. Mint amikor

halálhír érkezik, és az út

a konyhából a nappaliba hirtelen

beláthatatlanul szövevényessé lesz.

 

A kanapé öblében dohányzóasztal

horgonyoz. A villanykapcsoló ferde

síkja fehéren feldereng. Átjutni

képtelenség.”

(A fizikusok)

 

Milyenek voltak a visszajelzések?

Biztos vagyok abban, hogy sokan ezt visszataszítónak találják. Vagy kurvaságnak gondolják. Én csak olyanoktól kaptam visszajelzéseket, akiknek tetszett; de legalább annyian lehetnek olyanok, akik számára visszatetsző lehet. A hagyományos megjelenéshez hozzátartozik az is, hogy az ember aláveti magát egy szűrésnek a szerkesztő részéről. Itt viszont ilyen nincs. Ha úgy akarom nézni, lehet ezt megúszós dolognak is tartani, hogy önkényesen döntök a verseim megjelenéséről. Képzelhetik azt, hogy milyen nagyképű vagyok. Megértem, ha ez ellenérzést szül. Más dolog, hogy nem ez van bennem, nem emiatt csinálom ezt, nem az egóm dolgozik.

Viszont így sok olyan emberhez is eljutottak a versei, akik máskülönben soha nem olvastak volna.

Döbbenetes számokat lehet látni. Van egy költészettel foglalkozó oldal a Facebookon, ahonnan egyszer jelezték, hogy az egyik versem közel százhuszonötezer emberhez jutott el.

Ezek az újfajta csatornák alapjaiban írhatják át az irodalom hagyományos megjelenéséről gondoltakat.

Nem járnánk jól. Mert ez az előnyös oldala ennek a világnak, hogy ha ügyes vagy, nagyobb eléréseid lesznek, nagyobb olvasottságod.

Ha viszont nem vagy folyamatosan jelen, akkor egyik napról a másikra elfelejtenek.

Senkinek nem fogsz hiányozni. Akkora a zaj, hogy hülyeség abban a hitben dédelgetnie magát bárkinek, hogy mennyi szeretetet kap a Facebookról. Senkinek nem fognak hiányozni a verseid, ha két napra lekapcsolod magad a rendszerről. Mert annyi van. Mert mindig van másik. Bármikor kiszedhető vagy. Ehhez képest a hagyományosabb formák, a folyóirat-megjelenések, a könyv mérföldekkel magasabb szintet jelent.

Miután ez a könyve megjelent, a példányszámokon azért látható volt, hogy a Facebookon keresztül jóval többen ismerték a verseket.

Igen. Ezért próbálom a kettőt ötvözni. Nem kell választani. Ugyanúgy jelennek meg verseim print-lapokban is. Miért kell nekem választanom a kettő között? Elférnek egymás mellett, nem zárják ki egymást.

 

Fotók: Földházi Árpád

Összesen 22 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés