Akik maradtak: magyar múltunk emberközelből

2019. november 5. 11:42

Írta: Pap Lázár
Tóth Barnabás filmje két ember egymásra találásán keresztül mutatja be a 20. század közepének magyar tragédiáit.

Az Andy Vajna vezette magyar filmgyártás nemzetközi szinten is bizonyított, a díjnyertes alkotások mellett pedig a közönségfilmek színvonala is érezhetően emelkedett. A magyar filmipar végre elmozdult a 9 és ½ randi, az S. O. S. Szerelem és a Szuperbojz tengelyéről. Természetesen el lehet gondolkozni, hogy a Vajna által létrehozott struktúrák nélküle is működni fognak-e, de mindenesetre kevesen vonják kétségbe a teljesítményeket.

Általános

kritika viszont, hogy nem készülnek nagyszabású történelmi filmek,

amelyeket akár a nemzeti ünnepeken is le lehetne vetíteni, vagy úgy általában könnyebben emészthetőek, mint például a Szegénylegények. Október 23-án rendszeresen a Vajna produceri kezei közül kikerülő Szabadság, szerelmet szokták műsorra tűzni, amivel semmi gond nincs, talán Dobó Kata alakítását leszámítva. Az amerikai mintára felhúzott sztori működik, átélhetővé válnak a forradalom napjai, megjelennek a helyszínek: a rádió székháza, Kossuth tér, pesti utcák, szóval van itt minden, ami a forradalmi hangulathoz kell.

A Szabadság, szerelemhez hasonló, erőt sugárzó, lelkesítő hatású filmünk nincs sok, de talán ez nem is a mi műfajunk. Természetesen nem a stílus létjogosultságát kérdőjelezem meg, hanem arra szeretnék rávilágítani, hogy

másképpen is lehet ábrázolni, kevésbé frontálisan.

Ilyen Tóth Barnabás új, Akik maradtak című filmje, ami 1948 és 1953 között játszódik, a kommunista hatalomátvételtől Sztálin haláláig, a fordulat évétől a következő, kevésbé tartós fordulatig.

A történet középpontjában a 42 éves nőgyógyász, Kőrner Aladár és egy 16 éves kamaszlány, Wiener Klára állnak. Mindketten elveszítették a családjukat a holokauszt alatt, Kőrner a gyermekeit és a feleségét, Klára pedig a szüleit és a testvérét. Az ő kapcsolatukról szól a film: miként talál egymásra két gyászoló ember, hogyan próbálják feldolgozni a feldolgozhatatlant.

Emellett a történelem és a kor csak mellékszereplő, családjuk elvesztése a második világháború és a holokauszt következménye, mégsem magán a tragédián és annak körülményien van a hangsúly, hanem a továbblépésen, az egymáshoz fűződő érzelmeken, illetve azok változásain. Természetesen nyomon követhetjük, hogyan alakul ki a diktatúra, hogyan jutunk el a kommunista hatalomátvételtől a csengőfrászig, hogyan jelennek meg a régi polgári világ nyomai, miként épül ki a szocializmus világa a legalsóbb szinteken is, de mindez a háttérben zajlik.

A mű ereje is ebben rejlik: nem nyomja az arcunkba a történelmet. Nem látunk politikusokat, a rádióból elkapott félmondatokból értesülhetünk arról, hogy mi történik. A körülmények befolyásolják a szereplők életét, ebben a közegben mozognak, lélegeznek, de nem az ehhez fűződő viszonyuk a lényeg.

Nem megváltoztatni akarják a világot, hanem túlélni azt.

A film ügyesen játszik a nézővel, a „metoo” kampány és a pedofilbotrányok fényében nagyon furcsa végignézni, ahogyan egy éppen nővé érő lány hogyan ragaszkodik egy nála jóval idősebb férfihoz.

Adott a feszültség, ami miatt folyamatosan figyeljük mindkét szereplő rezdüléseit, és nem kell, hogy csalódjunk. Hajduk Károly és Szőke Abigél egyaránt kiválóan játszik, és ami még fontosabb, hogy kiváló az összhang közöttük. Hajduk rendkívül visszafogott és nyugodt, míg Szőke egy izgága kamaszlány minden vonását hitelesen hozza.

Az Akik maradtak

két ember egymásra találásán keresztül mutatja be a 20. század tragédiáit. 

A főszereplők rendkívül szerethetőek, így fel sem tűnik, hogy amikor hozzájuk közel kerülünk, kicsit a történelem hétköznapi, hihető arcát is megismerjük. Nem borzalmakat akar megjeleníteni, nem felelősöket keres, hanem megélhetővé tesz.
 

Összesen 21 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Olvastam az eredetit: F. Várkonyi Zsuzsa: Férfiidők lányregénye a címe.
A könyv nem a holokausztbiznisz része, csak utalásszerűek a tényleges atrocitások.
Nem hatásvadász és nem érzékelhető benne politikai célzatosság.
Sokkal inkább a kommunista diktatúra borzalmassága kerül előtérbe (azt sem nyomja az arcunkba, finom módszerekkel dolgozik).
Kíváncsi vagyok a filmre, a lányom szerint még jobb is, mint a könyv.

Ami a Szabadság - szerelmet illeti, töredelmesen bevallom, máig nem jöttem rá, mit változtatott az események lényegén, hogy utána az olimpián lenyomtuk a ruszkikat. Pedig szeretem a vízilbadát.

Ja, jó. De azért ha már happy endes '56-os film, én egy olyan sztorit látnék szívesen, amikor valaki a való világban szívatja meg eredményesen az ÁVO-t, és utána valahogy boldogan él, amíg meg nem hal. Szóval amikor a lényegi események mérlegén pöccint valamit visszafelé a tökéletesen negatív irányból.

Mittudomén, valaki megúszik egy felelősségrevonást, hősiesen kiszökik nyugatra, és ott boldogul valahogy, stb. stb. Tény, hogy egy elég sötét korszak, de az is csak egyéni történetek millióiból áll össze. Ha mindenképpen happy endet akar a megrendelő, lehet éppen keresni neki.

Biztos, de valódibb, mint egy vízilabda-győzelem.

Most ugye nem várod tőlem, hogy megírjam egy jó film forgatókönyvét? Tudom, hogy az átlag Mandi-kommentelő mindenhez ért, de én átlag alatti vagyok. Én csak annyit tudok, hogy a Szabadság-Szerelem happy endje nem győzött meg.

Hát, mondjuk arról konkrétan nem a happy end jutott az eszembe...

Amúgy korrektül megcsinált kurzusfilm Wajdától a Katyn, de igazából a Hídemberrel is ki voltam békülve.

Állj, állj, állj! MAradjunk a kályhánál!

1. Aszontam, a Szabadság, szerelem nem tetszett, mert a történelmi katasztrófa és a vízilabda-győzelem két különféle súlycsoport. Ez van. Néző vagyok, nem tetszett.

2. Azt is gondolom, hogy a Szabadság-szerelem kurzusfilm, amennyiben megrendeltek a rendezőtől egy happy endes '56-os sztorit, és megcsinálta.

3. Végül még azt is gondolom, hogy készültek nézhető kurzusfilmek, tehát önmagában az, hogy kurzusfilm, nem zárná ki, hogy értelmes film legyen. De valóban nem vagyok tele ötletekkel, hogy hogyan lehetett volna jó, happy endes és '56-os filmet csinálni. A Szabadság, szerelem a happy endes és az '56-os kritériumokat teljesíti.

Mondjuk ha már happy endes kurzusfilm egy elbukott szabadságharcról, ott a Tenkes kapitánya... Gyermekkoromban teljesen bejött, most is fölidézek egy halom dumát belőle. Pl. "kenjük ezt a nemes iszapot a bal kezünkkel a jobb vállunkra", stb.

Megint egy elképzelt forgatókönyv: Gipsz Jakabot évekig kínozza az ÁVO, majd '56-ban rátalál a kínzójára, és édes bosszút áll rajta/könnyezve megbocsát neki minek hatására a fickó üldözni kezdi, de az utolsó pillanatban átcsusszanik a határon. Nü?

Azért egy fokkal komolyabban: tényleg olvastam egy sor olyan élettörténetet, hogy embereket évekig kínzott az ÁVO, '56-ban kiszabadították őket, és rögtön húztak nyugatra, ahol meg boldogultak valahogy. Ezekben az esetekben '56 valódi, és tartós sorsforduló volt pozitív irányban.

Egye fene: hősiesen lelövi a kínzóját :-) Na jó, tényleg nem az én szakmám. Fogyasztóként a Szabadság, szerelem nem tetszett, néhány másik, szintén megrendelésre gyártott kurzusfilm pedig igen, ezért nem önmagában a kurzusfilm-jelleg a gond.

Szerintem korlátolt dolog kijelenteni, hogy valami nem valósítható meg. Max. annyi, hogy "eddig nem valósították meg". Jópofa példa Joseph O'Connortól a Tenger Csillaga c. könyv. Egy csomóan leírták, hogy az írországi éhínségről nem lehet könyvet írni, mert túl nagy és túl tragikus hozzá. Erre jött ez a fickó, és megírta. Hatalmas könyv. Ahogy valamelyik kritikus értékelte: "tehetség kérdése".

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés