Alkalmazkodni a rohanó világhoz? – egy neoliberális dogma története

2019. július 31. 9:10
Szédítően változik a világ, aki kimarad, az az élet perifériájára szorulhat – sokak alapvető élménye ez manapság. De miért alakult ez így, és kik alkották meg azokat a dogmákat, amik a technológiai változásokhoz való, minden áron történő emberi alkalmazkodás parancsát írják elő a tömegeknek?

Rohamosan változik a világ. Nem szabad lemaradnunk, alkalmazkodnunk kell az új trendekhez, folyamatosan lépést kell tartanunk a modern társadalom kihívásaival – íme, néhány közhely, amelyekkel lépten-nyomon találkozunk a sajtóban vagy politikusi beszédekben, de már meg sem karcolják a tudatunkat, annyira mélyen beépültek az életmódunkba.

Alapvető élményünk technikai-kulturális környezetünk szakadatlan és szédítő sebességű átalakulása: már csak természetes, hogy igyekszünk tartani az iramot.

Aki nagyon húzza a száját, azt kockáztatja, hogy az élet perifériájára szorul.

A változó társadalmi-technológiai körülményekhez való alkalmazkodás követelménye többé-kevésbé magától értetődőnek tűnhet. Elvégre az, hogy az ember adaptálódik a hétköznapi élet új feltételeihez és lehetőségeihez – az, hogy már nem pattanunk fel omnibuszra, nem állunk sorba a jégért, nem adunk fel táviratot – nem választás kérdése, hanem tény. „There is no alternative” – ahogyan Margaret Thatcher mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

De csakugyan olyan ártatlan ez a követelmény? Valóban olyan szükségszerűség, mint ahogyan beállítják, vagy csupán egy magát rendkívül jól leplező ideológia dogmája volna?

Manapság

egyre többen kezdik megkérdőjelezni a folyamatos alkalmazkodás kultúráját

– a megkérdőjelezés élvonalában pedig néhány francia filozófus jár. Barbara Stiegler Nietzsche- és Foucault-szakértő új könyvében (Il faut s’adapter. Sur un nouvel impératif politique, magyarul: Alkalmazkodni kell. Egy új politikai imperatívuszról) azt kísérli meg bemutatni, hogyan „gyarmatosították fokozatosan a gazdaság, a társadalom és a politika területét az evolúció biológiai szókincsével”. Ennek a gyarmatosításnak „neoliberalizmus” a neve – állítja Stiegler, feltárva a neolib eszmeiség darwinista gyökereit.

A filozófus szerint a húszas-harmincas évek Amerikájában körvonalakat öltő, majd a huszadik század második felében megszilárdult neoliberális rend eszmei megalapozásában Walter Lippmann (1889-1974) játszotta a legfontosabb szerepet. Hazánkban viszonylag ritkán emlegetik ezt az amerikai újságírót, noha korának egyik legfontosabb értelmiségije volt: részt vett a The New Republic nevű, máig befolyásos folyóirat megalapításában, majd Woodrow Wilson elnök tanácsadójaként az első világháború lezárulása után segített kidolgozni a hírhedt tizennégy pontot.

Walter Lippmann

A szakértelem neoliberális trükk?

Lippmann gondolkodására Graham Wallas angol szocialista gyakorolt nagy hatást. Wallas úgy tartotta, hogy a problémát, amit az ipari forradalom által felforgatott társadalmi viszonyok jelentenek, nem oldhatja meg az új körülményekhez való lassú, fokozatos, természetes alkalmazkodás. Wallas ugyanakkor elvetette az ultraliberális Herbert Spencer rideg, mechanikus, „pusztuljon a férgese”-típusú szociáldarwinizmusát is, és a Great Society című főművében amellett érvelt, hogy civilizációnk feladata az ember és a globális kapitalizmus által támasztott, radikálisan újszerű életkörülmények összehangolása.

A wallasi elvekből táplálkozó Lippmann-féle újliberalizmus túllépett az Adam Smith-féle laissez-faire elveken, a politikai cselekvést mint az emberi fajon végzett „mesterséges, folyamatos és invazív beavatkozást” gondolva újra. Lippmann

úgy látta, hogy a modern világ túl összetett hely az átlagpolgár számára,

így az nem képes eljátszani azt a szerepet, amit a liberális demokrácia szán neki.

Annak érdekében, hogy a polgárok minél jobban alkalmazkodjanak az új környezethez, az erős állami hatalomnak kell gondozásba vennie őt, a kortárs emberi realitásokon kiterjedt vizsgálatokat végző társadalomtudós szakértők elemzései alapján kidolgozva a társadalom „felzárkóztatásának” programját.

Lippmann elméletének legmeghatározóbb motívuma a megingathatatlan tekintélyű szakértői elitbe vetett hit: minthogy a hatalom igazi forrása immár nem a nép, hanem a nagybetűs Tudomány, ez a szakértői elit vezérli – persze szigorúan tudományos elvek szerint! – a demokráciát.

A hatékony szakértői kormányzáshoz elengedhetetlen a közvélemény irányítása. Lippmann 1922-ban megjelent könyvében (Public Opinion) a valóságot szükségszerűen eltorzító, a tömegeket manipuláló modern sajtó működését írja le. Az újságíró

nem hitt a „mindenható polgár” aufklérista fogalmán alapuló politikai berendezkedésben;

nem hihetünk többé a demokrácia eredeti dogmájában, abban, hogy az emberi ügyek igazgatásához szükséges tudás spontán módon tör fel az emberi szívből” – fogalmazott. Szerinte az emberek a világot nem közvetlenül, hanem mint „a fejükben lévő képet” élik meg, így politikai ítéleteikben sem a tények ismerete, hanem a sztereotípiák vezetik őket.

Ebből a csapdából úgy törhetünk ki, ha egy szakértői testület magára vállalja a közügyek megvitatásának irányítását. A szakértők feladata a „konszenzusgyártás” (később Noam Chomsky elevenítette fel a terminust): az általuk összegyűjtött és feldolgozott információkkal vértezik fel a döntéshozókat, akik aztán „a csábítás művészetét” felhasználva tájékoztatják a polgárokat politikai választásaik okairól.

Barbara Stiegler hangsúlyozza: ebben az újfajta szakértőiségben kiemelt szerep jut a pszichológiának, a tudósok mutatják meg a politikai vezetőknek, hogyan uralják „a statikus, amorf, heterogén, sztereotípiáiba belemerevült lakosságot, és hogyan vezessék azt jó irányba: az új, mobilis, kiszámíthatatlan és globalizált környezetéhez való alkalmazkodás felé”. Lippmann szerint tehát a demokráciának a népért, ám nem (vagy csak igen visszafogott mértékben) a nép által gyakorolt uralomnak kell lennie.

Építő liberalizmus

Lippmann-nak a Public Opinion-ban kifejtett „realista” liberalizmusa arra sarkallta John Dewey-t, hogy kifejtse gondolatait a demokrácia válságáról. A kibontakozó Lippmann-Dewey-vita a húszas évek amerikai szellemi életének egyik legjelentősebb eseménye lett.

A pragmatikus Dewey nagyjából helyesnek ítélte Lippmann diagnózisát az ipari fejlődés társadalmi következményeiről, ám nem értett egyet a felvázolt technokrata szellemű megoldási javaslattal – már csak azért is, mert azok az ártalmas szenvedélyek („tudatlanság, elfogultság, frivolitás, irigység, instabilitás”), amelyek Lippmann szerint a népben munkálnak, és aláássák a demokráciát, logikus módon „alkalmatlanná teszi őket az értelmiségi uralomnak való passzív behódolásra is”.

Dewey

úgy vélte, a tömegektől elvágott szakértői elit menthetetlenül a saját érdekeit követő hatalmi blokká válna,

és azt is balgaság feltételezni, hogy ők ki tudnák védeni az irracionalitás és a stupiditás kísértését. Bízott abban, hogy a polgárokat rá lehet ébreszteni közös érdekeikre, egymástól való kölcsönös függésükre, ennek eszköze pedig a megreformált sajtó és a megfelelő oktatás. A társadalmi fejlődést a polgárok interakciója, a kollektív kreativitás hozza magával, nem pedig a technokrata társadalomirányítás, ami egy „tudományosan” meghatározott és rögzített cél megvalósítására, a folytonos alkalmazkodásra formálja az embereket.

Az évek múlásával Lippmann is mérsékelte a szakértőiségbe, a tudósok felvilágosult, tekintélyelvű uralmába vetett bizalmát; az az elv viszont, hogy a történelmi feladatát bevégző laissez-faire-en (ami valaha „egy forradalmi mozgalom szükségszerűen pusztító doktrínája” volt, de idővel a „hanyagságnak és annak elutasításának a filozófiájává vált, hogy elősegítsük a társadalmi alkalmazkodást”) túllépve a liberalizmusnak a határozott beavatkozást kell szorgalmaznia, megmaradt. Ezen elv szerint kívánták megreformálni a liberalizmust az 1938-as párizsi Walter Lippmann-kollokvium résztvevői – a névadó mellett többek között Raymond Aron, Friedrich Hayek, Ludwig von Mises, Polányi Mihály, Wilhelm Röpke, Louis Rougier vagy a „neoliberalizmus” fogalmát megalkotó Alexander Rüstow.

Rougier az „építő liberalizmust” (libéralisme constructeur) irányozta elő, ami a fiziokrata közgazdászok társadalmi törvényei helyett egy „közlekedési szabálykönyvet” (code de la route) dolgozna ki, ami a társadalmi szereplők szabad interakciójának keretét adná. Bár volt nézetkülönbség a résztvevők között azt illetően, milyen mértékű állami beavatkozás kívánatos,

az etatizmus-ellenes álláspontot többé-kevésbé mind elvetették.

A francia gondolkodó (akit a háború után sok bírálat ért a Pétain-rendszerrel való állítólagos „kollaborálása” miatt, élete vége felé pedig – a tömegek uralmával kapcsolatos szkepszisét tekintve nem meglepő módon – az Alain de Benoist-féle Új Jobboldal köreihez került közel) így fogalmazott : „Liberálisnak lenni annyit jelent, hogy lényegesen progresszívak vagyunk abban az értelemben, hogy a jogrendet folyamatosan a tudományos felfedezésekhez, a gazdasági technika és szerveződés haladásához, a társadalom struktúrájának változásaihoz, a kortárs tudat elvárásaihoz adaptáljuk.”

Szakítani a rendszer logikájával

Harold Bernat filozófus úgy gondolja,

az alkalmazkodás a hatvanas évek után vált mindenkire kötelező érvényű paranccsá.

Az 1968-ban kicsúcsosodott lázadás két eltérő tendenciát foglalt magába: az egyik az emancipáció vágya volt, ledönteni az élvezetet hátráltató korlátokat, míg a másik éles kritikát szegezett neki a globalizált, a technológia és a szabadkereskedelem pillérein nyugvó világ programjának. Nem is kérdés, hogy az előbbi, a „csábítás kapitalizmusával” összeegyeztethető tendencia vált aztán meghatározóvá.

Az alkalmazkodás diskurzusa arra szolgál – így Bernat –, hogy legyűrjön minden ellenállást a kései kapitalizmus jelenségeivel, az új, alázatos, gyurmaállagú ember megszületésével szemben. Persze az ember mindig is alkalmazkodott a megváltozott környezetéhez; a probléma az, hogy a „technológiai fejlődéshez való alkalmazkodás tényétől elcsúszunk az alkalmazkodóképesség valorizálása felé” – fogalmaz. (Bernat látleletét mi sem illusztrálja jobban, mint Emmanuel Macron időről időre elejtett, arrogáns megjegyzései a „változásnak ellenálló gallokról”.)

Egy társadalom, ami nomadizmusra és folytonos mobilitásra (legyen az földrajzi vagy szakmai) buzdítja az embert – és amelynek így az atomizált individuumok Brown-mozgása lenne a természetes állapota – képes volna tagjai összességének valóban emberi létezést biztosítani?” – teszi fel a kérdést az egyik könyvében Jean-Claude Michéa, ez a bátor, nonkonformista baloldali gondolkodó. Michéa nemmel válaszol a feltett kérdésre, rámutatva, hogy egy ilyen társadalom néhány privilegizált kisebbség – mint például „az üzletemberek, a showbusiness művészei, az egyetemi elit” – kivételével csak létbizonytalanságot, értelmetlen melókat, határozott idejű munkaszerződéseket tudna nyújtani az embereknek.

Egy decens társadalom – ami Michéa értelmezésében persze „szocialista” társadalom volna, de a konzervatív olvasó számára is roppant szimpatikusnak tűnik – szakítana „egy olyan politikai rendszer logikájával és képzeletével, amelynek minden politikai és kulturális struktúrája arra buzdítja (és egyre inkább kényszeríti) az egyéneket, hogy egy, a folyamatos mozgásra, a végtelen növekedésre és a divat mindig változó parancsaira alapozott életmódot tegyenek magukévá.”

Végül a filozófus arra szólít fel, hogy

„rehabilitáljuk a lassúság, a szándékolt egyszerűség, a helyekhez, lényekhez, kultúrákhoz való hűség gondolatát”,

és „mindenekelőtt azt az alapvető gondolatot, miszerint (a liberális dogma állításával szemben) igenis létezik egy valódi életművészet, amelynek a kedélyesség, az élet minden területét átható, kiérlelt ízlés és a lustasághoz való jog (amit nem szabad összetéveszteni a szimpla semmittevéssel) jelentik a fő összetevőit”.

Összesen 115 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

"kik alkották meg azokat a dogmákat, amik a technológiai változásokhoz való, minden áron történő emberi alkalmazkodás parancsát írják elő a tömegeknek?"
A 60-as évek elején megalkották az Eishmann-üzletet.
A 70-es években létrehozták a petrodollárt.
A 80-as években a SZU inkompetenciája túlnőtt a proletár internacionalista mantrán, amelyet ugyanez, a fentieket alkotó kör pénzelt a világra.
A 90-es évekre feltalálták a migráns-bizniszt, lásd: Jugoszlávia szétverése, Görögország csődöltetése, amivel a migráns útvonal vált szabadon járhatóvá.
----Magyarország azonban - Orbán Viktor!!! - beleköpött a Rotschild-Soros-levesbe...
De a legdöntőbb: A TŐKE SZABAD ÁRAMLÁSÁNAK TÖRVÉNYBE ÜLTETÉSE, ROTHSCHILD-SPEKULÁNS ASPEKTUS SZERINT.
Ahhoz, hogy kritikára képtelen embertömeget hozz létre, első pontban a goj-embereket bele kell hajszolni életidegen motiváltság állapotába.
Ezt úgy nevezik polkorrektül: alkalmazkodni a rohanó világhoz...

Olyanok vagytok, mint az a bizonyos viccbeli Móricka...

Igen, de közülük sokan tisztában vannak vele: az egész csak a klub szemfényvesztése, a kifosztás egy legújabb formája, míg a naiv keresztény elhiszi, hogy ez komoly...
Pedig, mint mondtam, csak szemfényvesztés, de annak súlyos.

Éppen ezen ténykedik az Orbán.
De míg ilyen védelmezői vannak "a tökét szabadon áramlani !!!"-nak, mint egyes bécsi hölgyek..., addig a sikert itt milliméterekben mérik.
De: mérhető és mérve van.
Lásd:
"Beindította Soros a riadóláncot: 200 álcivil szervezet támadja a Fidesz jelöltjét"
2019.07.16. 10:55
Soros György mintegy 200 európai lobbiszervezete levélben fordult az Európai Néppárthoz azért, hogy megakadályozza a fideszes Hidvéghi Balázs megválasztását az Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottság (LIBE) alelnöki posztjára, és megvétózzon más fideszes jelölteket is."

"80 éve a párizsi luxuscikk volt."
Biztos így volt.
De még biztosabb, hogy már az sem tartalmazta az előállítás teljes költségét.
És azóta ezek a "költségek" rakétagyorsasággal csökkentek, fajlagosan.
Az, hogy mindez a Föld bolygót keresztre szegezi, megoldható pár médiahájppal, időnként 12 éves kislányt az első vonalba küldve.

Az adóparadicsomok nem "zárhatnának be".
Nem ezért nyittatták azokat, - nyittatók! -, hogy csak úgy expressis verbis - bezárjanak.

Miféle "rágalmak"?
A két vh-ban a keresztények közül sokkal nagyobb volt a veszteség, mint a nem keresztények közül.
Ma: a világnarratíva beszél a keresztény áldozatokról?
Ma: a világnarratíva beszél a nem keresztény áldozatokról?

Már tiszta Greta Thunberg lettél...
Ti fogjátok megoldani a kllímafrászt.
Leszóltok a Rocsildiának, hagyja a dagadt profitot másra, és... Rothschild szót fogadna nektek.
Ha megtennétek.
Tényleg, a mikro-plasztik, az növeli a profitot, árt a klímának, vagy ellenkezőleg, csökkenti a profitot és ezzel újra csak árt, mert többet kell eladni belőle, hogy a sok picike profitka mégis csak hatalmas profitóriássá növekedjen...

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés