A hitelesség margójára

2019. július 22. 09:17

Friss Róbert
Népszava

A Csoóri-apológia kiteljesedését szolgálja, hogy a nép-nemzeti vonal e jelesének felemelése mellett pocskondiázzuk az urbánus ellenzéket.

„Kérem, ne játssza itt a hülyét! Kérem, én nem játszom – jut eszünkbe, amikor Dippold Pál öles Csoóri Sándor-apológiáját olvassuk a Magyar Hírlapban. A szerző persze nem hülye, amikor a Hitel első számának megjelenésére emlékezik, »csak« körmönfontan hajlítgatja a megkopó emlékezet abroncsait.

A Csoóri-apológia kiteljesedését szolgálja, hogy a nép-nemzeti vonal e jelesének felemelése mellett pocskondiázzuk az urbánus ellenzéket: ők a handabandázó, izgága látványforradalmárok, az erkölcsi romlás termékei, szemben a nép-nemzeti »illedelmes ellenállókkal«. Nem rajtuk múlt, hogy évtizedes hiábavaló kilincselés után a Hitel végül nem szamizdatként jelent meg, mint a Beszélő – idézi Csoórit Dippold -, hanem egy hosszú távú megfontoláson (»mi nemcsak a politikai és hatalmi rendszert akartuk megváltoztatni, hanem a magyarság megrontott életösztönét, stílusát, lelkületét«). A lap végül 1988 novemberében jelent meg, hiába volt »bejáratos az oroszlán barlangjába« – Aczél Györgyhöz – Csoóri (is).

Dippold elfeledkezik arról, hogyan próbáltak az MDF alapítói az akkori fő ideológussal, Berecz Jánossal megállapodni: a Hitelért cserébe felmondják az »urbánus« (liberális-zsidó) ellenzékkel kötött nagyon laza szövetséget. Csoóriéknak  kellett egy újság, ahol  beszélhetnek arról: a nemzethaláltól fenyegetett országnak nem (polgári) demokráciára, hanem egységes, erős, nemzeti kormányra van szüksége, amely képes (át)nevelni, vezetni a népet, valahova, a se nem kapitalista, se nem szocialista, »magasban lebegő hazába«. (l. Karsai László: A múltnak kútja, ÉS, 2007. november 16).  

Dippold elítéli és lekicsinyli a demokratikus ellenzéket, elfeledve, hogy hősét mint a két tábor közötti hídverőt tartották számon. New Yorkban »felhívott Lipták Béla, Mécs Imre levelére hivatkozva, hogy Lakitelken antiszemita felhangokkal fűszerezett találkozót tartottak a népiek. Rémülten hívtam fel Bíró Zolit és Für Lajost, hogy elment-e az eszük? Felháborodottan válaszoltak: szó sem volt ilyesmiről. A demokratikus ellenzék is képviseltette magát, de mindenkit nem hívhattak meg – pl. Kis Jánost, Harasztit stb. –, mert jelen volt Pozsgay Imre, s mégsem lehetett „összeereszteni” őket« – írja naplójában, 1987 októberében Csoóri. Nem lehetett, mert a demokratikus ellenzék élesen ellenezte a nép-nemzeti ellenzék és az MSZMP Pozsgay-szárnyának alakuló szövetségét, amin az első pecsét Pozsgay államelnökké választása lett volna. (Az SZDSZ »négyigenes népszavazása« miatt nem lett.) 

A hídemberi szerepből Csoóri 1990 szeptemberében kilépett, amikor a Nappali holdban, azt írta: »fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag „asszimilálni” a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig még nem ácsolhatott soha.« 
Dippold cikkében azt látjuk, hogy a »nemzeti Orbán-kormány« által öntözött kultúrharcban hogyan próbálja önmagát történeti kánonná emelni a harmadikutas gondolat.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/151958

Ajánljuk még a témában