Francia sors

Franciaország szétesik, a vészharangot kongatom – Éric Zemmour a Mandinernek

2019. március 23. 8:59
„Franciaországban lehetünk szemtanúi annak, milyen lesz Európa, különösképpen Nyugat-Európa jövője” – mondja Éric Zemmour lapunknak. A francia jobboldal véleményvezére szerint olyan Franciaország van kialakulóban, ami muszlim, illetve keresztény vagy posztkeresztény enklávékból fog állni. Úgy látja: a francia nép lázadozik, mert az elitje feláldozná őket, a mai liberális demokrácia pedig már nem azonos a régi jelentésével. Interjúnk.

A MCC nemzetközi migrációs témájú konferenciáján (percről percre tudósításunkat itt olvashatják) felszólalt a kortárs francia jobboldali gondolkodás egyik vezető egyénisége, Éric Zemmour is.

Az 1958-as születésű, algériai berber zsidó származású francia újságíró, író és esszéista a francia politikai és közigazgatási elitképzőnek számító Sciences Po egyetemen végzett, majd újságíróként kezdett dolgozni. A Figaro munkatársa a mai francia közélet top véleményvezérei közé tartozik, hétről hétre írja meg, illetve ütközteti véleményét másokkal különböző lapokban és vitaműsorokban.

Interjúnk Éric Zemmourral.

***

Nemrég Francia sors címmel könyvet írt a francia történelemről és az azt meghatározó figurákról. Honnan jött az ötlet a könyv megírásához?

Mindig is szerettem Franciaország történelmét, a francia hősöket. Felettébb különleges korban élünk: Franciaországban, de fölteszem, önöknél is, számtalanszor sor került a különböző történelemértelmezések háborújára. Ez nem specifikusan francia jelenség, emlékezzünk csak Orwell megállapítására a 1984-ből: aki a múltat uralja, a jövőt is uralja, és aki a jelent uralja, a múltat is uralja.

Az, aki megnyeri a történelem csatáját, uralkodó helyzetbe kerül

ideológiai és politikai téren, és képes befolyásolni a jelent és a jövőt.

Ki nyer ma csatákat Franciaországban?

Harminc éve egy kettős, ideológiai-demográfiai jelenségnek lehetünk szemtanúi Franciaországban. Bevándorlók hatalmas tömege érkezett az országba az Európától délre található, jellemzően muszlim területekről. Ezzel egyidejűleg a francia egyetemeken meggyökeresedett az a gondolat, hogy dekonstruálni kell Franciaország történetét, bebizonyítani, hogy az csupán egy mesterséges alkotás. Azt is kétségbe vonták, hogy Franciaország egyáltalán létezett. Az új történelemértelmezés csupán a világtörténelmet és a kisebbségek történetét ismerte el, ezek között pedig nincsen semmi. Azt állították, hogy az, amit Franciaországnak, francia léleknek nevezünk, csupán a heteroszexuális, keresztény, fehér férfiak találmánya, akik üldözőbe vettek minden kisebbséget, a nőket, a gyarmati népeket és így tovább.

Ez a dekonstrukciós ideológia nyert teret az egyetemeken, a közoktatásban, a médiában.

Az emberi jogok, a tolerancia, a másik szeretetének jegyében már nem tanítják meg a franciáknak a saját országuk történetét, ami a nemzeti identitás alapja. Illetve kizárólag mások – az angolok, a németek, az amerikaiak, az oroszok, az arabok, az afrikaiak – szemszögéből mesélik el azt. Ezért határoztam el, hogy megírom Franciaország történetét Franciaország szempontjából.

Könyvében feleleveníti a párizsi külvárosban, Montreuil-ben töltött gyerekkorát is, amire elmondása szerint nem ismer többé rá. Pontosan miféle változás ment ott végbe?

Azért idéztem fel a gyerekkoromat, mert rá akartam mutatni, hogy a francia asszimilációs modell utolsó éveiben nőttem fel, és hogy a nemzedékemmel Franciaország egy új, multikulturális modellre tért át. Elmeséltem, hogy a gyerekkoromban a franciává válás azzal volt egyenlő, hogy asszimilálódunk Franciaországba, megtanuljuk a történelmét, megismerjük a hőseit, a francia életstílus szerint élünk, mindezt pedig átadjuk a gyerekeinknek. Ez az asszimilációs modell olyan franciákat teremtett, akik azonosultak a többségi társadalommal.

Ennek a modellnek szerves része volt a francia történelem megismerése. A franciává válás azt jelentette, hogy a teljesen eltérő kultúrából érkezett bevándorló – még akkor is, ha a franciák gyarmati sorba vetették és durván kezelték az őseit –

nagyapjának érezte Napóleont, ükanyjának érezte Jeanne d’Arc-ot.

André Suarès, ez a mára sajnálatos módon elfeledett, olasz-zsidó származású francia író mondta azt, hogy „vannak testi franciák és lelki franciák”. A testi franciák azok, akiket tősgyökeresnek hívunk, akiknek az ősei ezer éve Franciaországban éltek, akik például a Durant, a Martin nevet viselik. És vannak azok a franciák, akik máshonnan származnak, akiknek magukévá kell tenniük a francia lelkületet. Ezt jelenti az asszimiláció.

Meg akartam tehát értetni a fiatal nemzedékekkel, hogy a helyzet nem mindig ilyen volt. Azt mesélik be nekik, hogy az általam lefestett világ sohasem létezett, hogy az puszta kitaláció. Hát nem az! A saját emlékeim szolgálnak erre bizonyítékul.

Az ön által pártolt asszimiláció értelmében tehát a bevándorlók semmilyen mértékben nem őrizhetnék meg a maguk kultúráját, a szokásaikat?

A francia asszimilációs modell úgy működött, hogy a bevándorló otthon, négy fal között megőrizhette a hazájában honos szokásokat, az utcán azonban nem adhatta ennek jelét.

Azért pártolom az asszimilációt, mert asszimiláció nélkül nem marad meg Franciaország.

Olyan Franciaország van kialakulóban, ami muszlim, illetve keresztény vagy posztkeresztény enklávékból áll majd össze.

Ez élesen szembemegy Franciaország egész történelmével. A királyság, a köztársaság mindent megtett azért, hogy egyesítse Franciaországot, hogy egységes törvények alá vesse azt. Az „egy és oszthatatlan Köztársaság”, ahogy a jól ismert szlogen szól. Ma mindez összeomlóban van, Franciaország nagy erőkkel dezintegrálódik.

Ezt azonban senki sem akarja belátni: egyre csak tagadják, hogy így lenne, hogy minden bevándorló francia, miközben sokan közülük gyűlölik Franciaországot, a bevándorló hátterű fiatalok különösen nagy számban utasítják el a francia identitást. Nem, ők nem franciák, egyre inkább belecsúsznak az iszlamizációba, kizárólag az iszlám elvei szerint élik az életüket. Ha úgy tetszik, a vészharangot kongatom, már csak azért is, mert úgy látom,

Franciaországban lehetünk szemtanúi annak is, milyen lesz Európa, különösképpen Nyugat-Európa jövője.

A mai konferencia nigériai résztvevői rendkívül érdekes beszámolót adtak a hazájukról, ahol a muszlim északi rész és a keresztény déli rész egyfolytában háborúzik. Valami ilyesmire számíthatunk Franciaországban is húsz éven belül. Ez rémületes!

És az iszlamizáció térnyerése ellen hogyan lehetne felvenni a harcot: a szekuláris elvek megerősítésével, vagy ahogyan Houellebecq javasolja, a katolicizmushoz való visszatéréssel?

Vissza kell térnünk a francia típusú szekuláris elvekhez. A francia szekularizmus nem azonos az angolszász szekularizmussal. A vallásszabadságon alapul, de – és ezt mindig elfelejtik hozzátenni – a vallásnak a magánéletben kell maradnia, hogy ne zavarja meg és ne gyakoroljon nyomást az államra és az egyénekre.

Franciaországban félnek a vallásszabadságtól, ami nem csoda,

hiszen a vallásháborúk országa a miénk. Tiszteletben tartjuk a vallásszabadságot, ám tudjuk, hogy az Abszolútum nevében folytatott háborúkat robbanthat ki.

Amikor ugyanazon a területen az Abszolútumról vallott eltérő felfogások vannak jelen, óhatatlanul háborúskodások törnek ki. Láttuk ezt a katolikusok és a protestánsok esetében, az amerikaiaktól eltérően vannak tapasztalataink az ügyben. Az iszlámot tehát úgy tudjuk határok közé szorítani, ha a magánéletbe szorítjuk vissza. Arra szorítjuk a muszlimokat, hogy döntsék el, ragaszkodnak-e az iszlám tradicionális koncepciójához, vagyis az iszlámhoz mint politikai-jogi rendszerhez, ami szigorú előírásokkal szabályozza a társas életet. A fátylak, a djellaba: ezekkel az iszlám azt üzeni, hogy nézzetek ide, elfoglalom és dominálom a köztereket, sőt irányítom őket, ráerőltetem a társadalomra a kultúrámat. Nem a nőjogokról meg az egyéni szabadságjogokról szól ez az egész: ez egy politikai ügy, a láthatóság politikai ügye.

Az iszlámot tehát vissza kell szorítani a magánéletbe. Azok, akik ezt elfogadják, maradhatnak, azokat pedig, akik nem, ki kell utasítani az országból. A Francia Köztársaság száz éve, de még ötven éve is így cselekedett volna.

Ma már persze gyengék és engedékenyek vagyunk, a toleranciát hirdetjük. Valójában már behódoltunk.

Valahol azt nyilatkozta, hogy Franciaországnak megszállását az önnön elitjei szervezik meg. Hogyan kéne elképzelnünk ezt a „megszervezést”?

Azt értettem ez alatt, hogy mi vagyunk az első ország a világtörténelemben, amely fizet azért, hogy megszállják. A szociális rendszer, a törvények biztosítják a bevándorlók egyre nagyobb mértékű behozatalát. Az elitek pedig azzal, hogy nem farolnak ki e rendszer mögül, önnön elözönlésünk szervezésében vesznek részt. Finanszírozzák a megszállást a kórházakkal, az iskolákkal, az ingatlanépítésekkel, a börtönökkel, mindez elképzelhetetlen összegekbe kerül. Olyan territóriumokat szerveznek meg, amelyek nem franciák!

És ezeket az eliteket szociológiai-ideológiai értelemben hogyan írja le?

Mindenekelőtt: ezek az elitek franciák. A kereszténység és a keresztény univerzalizmus jelenti az eszmei hátterüket. De egy kifordított keresztény univerzalizmusról van szó, amiben Istennek és Krisztusnak nincs többé helyük. Az egészből tehát csak az univerzalizmus marad. Idézhetnénk Chesterton kijelentését a „megvadult keresztény értékekről”. Ez az univerzalizmus magyarázza, hogy a francia elitek a „Nagy Nemzet” örökösei, ahogy a németek neveznek bennünket. Három évszázadon át uraltuk a kontinentális Európát. A francia elitek, bármit is mondjanak, nem bírtak ezen túllépni. Azt hiszik, hogy még mindig irányíthatják Európát, ennek érdekében pedig a francia népet is képesek feláldozni. Korábban a francia népre támaszkodtak, mivel mi voltunk a legnépesebbek – Európa Kínájának hívtak bennünket –, mivel a mi kultúránk volt a legragyogóbb, ez pedig lehetővé tette a terjeszkedést, Európa uralását. Ma már a franciák demográfiai helyzete nem engedi meg ezt a hegemón helyzetet. A francia elitek viszont nem akarnak lemondani róla, ezért vetik bele magukat az Európa-projektbe, a franciák feláldozása árán is.

Ezért lázadozik a francia nép, ahogy azt a sárgamellényes mozgalom esetében is látjuk.

Ez a mozgalom a nyitánya a szegényebb osztályok és az elitek közötti ütközetnek.

Néhány hónapja azt mondta, hogy a franciák egy nap felteszik a kérdést, a polgárháborút vagy az iszlámnak való behódolást válasszák-e. Tényleg csak ezek lennének az alternatívák?

Nem vagyok egyedül ezzel a gondolattal. François Hollande volt köztársasági elnök egy újságíróknak adott, bizalmas jellegű interjúkat tartalmazó könyvében arról beszél, hogy „a migráció megosztottsággal fog végződni”. Az eggyel ezelőtti belügyminiszter, Collomb úr a lemondásakor azt nyilatkozta, hogy

„azok a közösségek, akik jelenleg egymás mellett élnek, hamarosan egymással szemben fognak élni”.

Szóval megjósolta a polgárháborút. Húzzuk alá: belügyminiszter volt, Franciaország legjobban informált embere.

Ma Franciaországban rengeteg terület van, ahol olyan hallatlan erőszak uralkodik, ami már a polgárháborút vetíti előre. Nemi erőszak, lopás, gyilkosság, brutalitás… Szám szerint 751 efféle „érzékeny” terület van országszerte – látja, a francia nyelv milyen óvatos –, ahol gyakorlatilag a drog az úr, ahol az iszlám törvénykezése van érvényben, ahova a rendőrség be se merészkedik több tucat kommandós biztosítása nélkül, hogy aztán rögtön le is lépjenek, mert az ott lakók nekik támadnak, hűtőszekrényeket dobálnak a fejükre… Ugyanígy áll a helyzet a mentőkkel meg a tűzoltókkal. Ez már az a megosztottság, amiről Hollande beszélt!

Évente 260 ezren érkeznek az országba törvényesen, minden szükséges engedéllyel ellátva a családegyesítés jegyében. Ez a szám egy olyan nagyváros lakosságának felel meg, mint Montpellier. Ismétlem: törvényes bevándorlásról van szó, és főképp muszlimokról. Illegálisan pedig majdnem százezren jönnek, ez Nancy lakosságszámát közelíti. Ezek az újonnan érkezők a ma már kizárólag muszlimok lakta területeken telepednek meg. A franciák elmenekülnek, mert túl nagy az erőszak, megváltozott az életmód. Amikor mindenütt halal-üzletek nyílnak djellabás férfiakkal és elfátyolozott nőkkel, az emberek Marrákesben érzik magukat, és elmennek.

Nincs kedvük Marrákesben maradni, oda nyaralni megyünk.

Az elitek nem látják be mindezt. Ha valaki erről beszél, rögtön ráütik a bélyeget, hogy iszlamofób meg összeesküvés-elméletek híve. Pedig ez a valóság.

Ön méltatja az illiberalizmust, arról ír, hogy kelet felé kell tekintenie Nyugat-Európának. De valóban meg lehetne gyökeresíteni a francia mainstream közbeszédben az illiberális gondolatokat?

Úgy negyven éve eltérítik a liberalizmus és a demokrácia koncepcióit. A liberalizmus eredetileg az egyén szabadságjogainak – gondolati szabadság, szólásszabadság, mozgási szabadság – védelmét jelentette, de nem ütközött a polgári jogokba. Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, amit egyre-másra idéznek, nem véletlenül hívják úgy, ahogy: tartalmazza az állampolgár fogalmát, ez az állampolgár pedig francia. A nyilatkozat arra irányul, hogy harmonikus viszonyba hozza az ember és a polgár – vagyis a francia – jogait.

Az egész koncepciót kétszeresen is kiforgatták. Az a nézet honosodott meg, hogy az emberi jogok felhatalmazzák az egyént arra, hogy azt csináljon, amit akarjon, a közös kötelességek, a közös kultúra figyelembevétele nélkül. Ehhez az az elképzelés csapódott, hogy a bírónak joga van úgy értelmezni az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, hogy megvédhesse az egyéneket és a kisebbségeket a többségi törvénnyel szemben. Ezt jogállamnak nevezték el, és azt hitették el, hogy a jogállam a demokrácia legmagasabb szintű megnyilvánulása. Pedig mi is a jogállam? Hogy nyersen fogalmazzunk: nem más, mint a bírók kormányzása. Vagyis egy igazságszolgáltatási oligarchia dominanciája, aminek joga van egy legfelsőbb elv meg a kisebbségi jogok nevében visszaszorítani, megkérdőjelezni és megtagadni a nép többségi megnyilvánulását.

Az, amit ma liberális demokráciának hívnak, nem azonos azzal, amit e fogalom régen jelentett

A bírók meg a bürokratikus, pénzügyi és technokrata oligarchák által irányított demokráciát jelenti. Úgy hiszem, Orbán Viktor megértette ezt, ezért igyekszik megvalósítani az illiberális demokráciát, ami nem az egyént, a kisebbségeket, a bírókat részesíti előnyben, hanem a népet, a nemzetet és kulturális tradícióját. Szerintem ez korunk alapvető konfliktusa.

Interjúfotók: Földházi Árpád

Összesen 150 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Nagy a baj, a 24. órában vagyunk. Ez a kitűnő elemzés sokaknak segítséget adhat, hogy a maguk hatáskörében és lehetőségeik keretében megtegyék azt, ami szükséges. Hogy ez mire elég, majd kiderül...

Látom, ledermedtél.
Nem baj az, a krízis után jön a felépülés. Segítek:
"Orbán Viktor megértette ezt, ezért igyekszik megvalósítani az illiberális demokráciát, ami nem az egyént, a kisebbségeket, a bírókat részesíti előnyben, hanem a népet, a nemzetet és kulturális tradícióját"

Válaszok:
OberEnnsinnen | 2019. március 23. 14:54

Zemmour minden tiszteletet megérdemel.
Nem azért, mert Orbán mellett is kiáll.
Hanem, mert: tűpontos és ÉRTHETŐEN VILÁGOS: Grat.

""Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját.""
Apponyi valamelyest tévedett, itt nem csupán országokról volt szó.
Még inkább azokról, akik a pénzkölcsönt adták a sírásóknak...

Nagyon jó meglátások.

Soros Gyuri bácsit kérdezd...

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés