Franciaország szétesik, a vészharangot kongatom – Éric Zemmour a Mandinernek

A MCC nemzetközi migrációs témájú konferenciáján (percről percre tudósításunkat itt olvashatják) felszólalt a kortárs francia jobboldali gondolkodás egyik vezető egyénisége, Éric Zemmour is.

Az 1958-as születésű, algériai berber zsidó származású francia újságíró, író és esszéista a francia politikai és közigazgatási elitképzőnek számító Sciences Po egyetemen végzett, majd újságíróként kezdett dolgozni. A Figaro munkatársa a mai francia közélet top véleményvezérei közé tartozik, hétről hétre írja meg, illetve ütközteti véleményét másokkal különböző lapokban és vitaműsorokban.

Interjúnk Éric Zemmourral.

***

Nemrég Francia sors címmel könyvet írt a francia történelemről és az azt meghatározó figurákról. Honnan jött az ötlet a könyv megírásához?

Mindig is szerettem Franciaország történelmét, a francia hősöket. Felettébb különleges korban élünk: Franciaországban, de fölteszem, önöknél is, számtalanszor sor került a különböző történelemértelmezések háborújára. Ez nem specifikusan francia jelenség, emlékezzünk csak Orwell megállapítására a 1984-ből: aki a múltat uralja, a jövőt is uralja, és aki a jelent uralja, a múltat is uralja.

ideológiai és politikai téren, és képes befolyásolni a jelent és a jövőt.

Ki nyer ma csatákat Franciaországban?

Harminc éve egy kettős, ideológiai-demográfiai jelenségnek lehetünk szemtanúi Franciaországban. Bevándorlók hatalmas tömege érkezett az országba az Európától délre található, jellemzően muszlim területekről. Ezzel egyidejűleg a francia egyetemeken meggyökeresedett az a gondolat, hogy dekonstruálni kell Franciaország történetét, bebizonyítani, hogy az csupán egy mesterséges alkotás. Azt is kétségbe vonták, hogy Franciaország egyáltalán létezett. Az új történelemértelmezés csupán a világtörténelmet és a kisebbségek történetét ismerte el, ezek között pedig nincsen semmi. Azt állították, hogy az, amit Franciaországnak, francia léleknek nevezünk, csupán a heteroszexuális, keresztény, fehér férfiak találmánya, akik üldözőbe vettek minden kisebbséget, a nőket, a gyarmati népeket és így tovább.

Az emberi jogok, a tolerancia, a másik szeretetének jegyében már nem tanítják meg a franciáknak a saját országuk történetét, ami a nemzeti identitás alapja. Illetve kizárólag mások – az angolok, a németek, az amerikaiak, az oroszok, az arabok, az afrikaiak – szemszögéből mesélik el azt. Ezért határoztam el, hogy megírom Franciaország történetét Franciaország szempontjából.

Könyvében feleleveníti a párizsi külvárosban, Montreuil-ben töltött gyerekkorát is, amire elmondása szerint nem ismer többé rá. Pontosan miféle változás ment ott végbe?

Azért idéztem fel a gyerekkoromat, mert rá akartam mutatni, hogy a francia asszimilációs modell utolsó éveiben nőttem fel, és hogy a nemzedékemmel Franciaország egy új, multikulturális modellre tért át. Elmeséltem, hogy a gyerekkoromban a franciává válás azzal volt egyenlő, hogy asszimilálódunk Franciaországba, megtanuljuk a történelmét, megismerjük a hőseit, a francia életstílus szerint élünk, mindezt pedig átadjuk a gyerekeinknek. Ez az asszimilációs modell olyan franciákat teremtett, akik azonosultak a többségi társadalommal.

Ennek a modellnek szerves része volt a francia történelem megismerése. A franciává válás azt jelentette, hogy a teljesen eltérő kultúrából érkezett bevándorló – még akkor is, ha a franciák gyarmati sorba vetették és durván kezelték az őseit –

André Suarès, ez a mára sajnálatos módon elfeledett, olasz-zsidó származású francia író mondta azt, hogy „vannak testi franciák és lelki franciák”. A testi franciák azok, akiket tősgyökeresnek hívunk, akiknek az ősei ezer éve Franciaországban éltek, akik például a Durant, a Martin nevet viselik. És vannak azok a franciák, akik máshonnan származnak, akiknek magukévá kell tenniük a francia lelkületet. Ezt jelenti az asszimiláció.

Meg akartam tehát értetni a fiatal nemzedékekkel, hogy a helyzet nem mindig ilyen volt. Azt mesélik be nekik, hogy az általam lefestett világ sohasem létezett, hogy az puszta kitaláció. Hát nem az! A saját emlékeim szolgálnak erre bizonyítékul.

Az ön által pártolt asszimiláció értelmében tehát a bevándorlók semmilyen mértékben nem őrizhetnék meg a maguk kultúráját, a szokásaikat?

A francia asszimilációs modell úgy működött, hogy a bevándorló otthon, négy fal között megőrizhette a hazájában honos szokásokat, az utcán azonban nem adhatta ennek jelét.

Azért pártolom az asszimilációt, mert asszimiláció nélkül nem marad meg Franciaország.

Ez élesen szembemegy Franciaország egész történelmével. A királyság, a köztársaság mindent megtett azért, hogy egyesítse Franciaországot, hogy egységes törvények alá vesse azt. Az „egy és oszthatatlan Köztársaság”, ahogy a jól ismert szlogen szól. Ma mindez összeomlóban van, Franciaország nagy erőkkel dezintegrálódik.

Ezt azonban senki sem akarja belátni: egyre csak tagadják, hogy így lenne, hogy minden bevándorló francia, miközben sokan közülük gyűlölik Franciaországot, a bevándorló hátterű fiatalok különösen nagy számban utasítják el a francia identitást. Nem, ők nem franciák, egyre inkább belecsúsznak az iszlamizációba, kizárólag az iszlám elvei szerint élik az életüket. Ha úgy tetszik, a vészharangot kongatom, már csak azért is, mert úgy látom,

A mai konferencia nigériai résztvevői rendkívül érdekes beszámolót adtak a hazájukról, ahol a muszlim északi rész és a keresztény déli rész egyfolytában háborúzik. Valami ilyesmire számíthatunk Franciaországban is húsz éven belül. Ez rémületes!

És az iszlamizáció térnyerése ellen hogyan lehetne felvenni a harcot: a szekuláris elvek megerősítésével, vagy ahogyan Houellebecq javasolja, a katolicizmushoz való visszatéréssel?

Vissza kell térnünk a francia típusú szekuláris elvekhez. A francia szekularizmus nem azonos az angolszász szekularizmussal. A vallásszabadságon alapul, de – és ezt mindig elfelejtik hozzátenni – a vallásnak a magánéletben kell maradnia, hogy ne zavarja meg és ne gyakoroljon nyomást az államra és az egyénekre.

hiszen a vallásháborúk országa a miénk. Tiszteletben tartjuk a vallásszabadságot, ám tudjuk, hogy az Abszolútum nevében folytatott háborúkat robbanthat ki.

Amikor ugyanazon a területen az Abszolútumról vallott eltérő felfogások vannak jelen, óhatatlanul háborúskodások törnek ki. Láttuk ezt a katolikusok és a protestánsok esetében, az amerikaiaktól eltérően vannak tapasztalataink az ügyben. Az iszlámot tehát úgy tudjuk határok közé szorítani, ha a magánéletbe szorítjuk vissza. Arra szorítjuk a muszlimokat, hogy döntsék el, ragaszkodnak-e az iszlám tradicionális koncepciójához, vagyis az iszlámhoz mint politikai-jogi rendszerhez, ami szigorú előírásokkal szabályozza a társas életet. A fátylak, a djellaba: ezekkel az iszlám azt üzeni, hogy nézzetek ide, elfoglalom és dominálom a köztereket, sőt irányítom őket, ráerőltetem a társadalomra a kultúrámat. Nem a nőjogokról meg az egyéni szabadságjogokról szól ez az egész: ez egy politikai ügy, a láthatóság politikai ügye.

Az iszlámot tehát vissza kell szorítani a magánéletbe. Azok, akik ezt elfogadják, maradhatnak, azokat pedig, akik nem, ki kell utasítani az országból. A Francia Köztársaság száz éve, de még ötven éve is így cselekedett volna.

Valahol azt nyilatkozta, hogy Franciaországnak megszállását az önnön elitjei szervezik meg. Hogyan kéne elképzelnünk ezt a „megszervezést”?

Azt értettem ez alatt, hogy mi vagyunk az első ország a világtörténelemben, amely fizet azért, hogy megszállják. A szociális rendszer, a törvények biztosítják a bevándorlók egyre nagyobb mértékű behozatalát. Az elitek pedig azzal, hogy nem farolnak ki e rendszer mögül, önnön elözönlésünk szervezésében vesznek részt. Finanszírozzák a megszállást a kórházakkal, az iskolákkal, az ingatlanépítésekkel, a börtönökkel, mindez elképzelhetetlen összegekbe kerül. Olyan territóriumokat szerveznek meg, amelyek nem franciák!

És ezeket az eliteket szociológiai-ideológiai értelemben hogyan írja le?

Mindenekelőtt: ezek az elitek franciák. A kereszténység és a keresztény univerzalizmus jelenti az eszmei hátterüket. De egy kifordított keresztény univerzalizmusról van szó, amiben Istennek és Krisztusnak nincs többé helyük. Az egészből tehát csak az univerzalizmus marad. Idézhetnénk Chesterton kijelentését a „megvadult keresztény értékekről”. Ez az univerzalizmus magyarázza, hogy a francia elitek a „Nagy Nemzet” örökösei, ahogy a németek neveznek bennünket. Három évszázadon át uraltuk a kontinentális Európát. A francia elitek, bármit is mondjanak, nem bírtak ezen túllépni. Azt hiszik, hogy még mindig irányíthatják Európát, ennek érdekében pedig a francia népet is képesek feláldozni. Korábban a francia népre támaszkodtak, mivel mi voltunk a legnépesebbek – Európa Kínájának hívtak bennünket –, mivel a mi kultúránk volt a legragyogóbb, ez pedig lehetővé tette a terjeszkedést, Európa uralását. Ma már a franciák demográfiai helyzete nem engedi meg ezt a hegemón helyzetet. A francia elitek viszont nem akarnak lemondani róla, ezért vetik bele magukat az Európa-projektbe, a franciák feláldozása árán is.

Ez a mozgalom a nyitánya a szegényebb osztályok és az elitek közötti ütközetnek.

Néhány hónapja azt mondta, hogy a franciák egy nap felteszik a kérdést, a polgárháborút vagy az iszlámnak való behódolást válasszák-e. Tényleg csak ezek lennének az alternatívák?

Nem vagyok egyedül ezzel a gondolattal. François Hollande volt köztársasági elnök egy újságíróknak adott, bizalmas jellegű interjúkat tartalmazó könyvében arról beszél, hogy „a migráció megosztottsággal fog végződni”. Az eggyel ezelőtti belügyminiszter, Collomb úr a lemondásakor azt nyilatkozta, hogy

Szóval megjósolta a polgárháborút. Húzzuk alá: belügyminiszter volt, Franciaország legjobban informált embere.

Ma Franciaországban rengeteg terület van, ahol olyan hallatlan erőszak uralkodik, ami már a polgárháborút vetíti előre. Nemi erőszak, lopás, gyilkosság, brutalitás… Szám szerint 751 efféle „érzékeny” terület van országszerte – látja, a francia nyelv milyen óvatos –, ahol gyakorlatilag a drog az úr, ahol az iszlám törvénykezése van érvényben, ahova a rendőrség be se merészkedik több tucat kommandós biztosítása nélkül, hogy aztán rögtön le is lépjenek, mert az ott lakók nekik támadnak, hűtőszekrényeket dobálnak a fejükre… Ugyanígy áll a helyzet a mentőkkel meg a tűzoltókkal. Ez már az a megosztottság, amiről Hollande beszélt!

Évente 260 ezren érkeznek az országba törvényesen, minden szükséges engedéllyel ellátva a családegyesítés jegyében. Ez a szám egy olyan nagyváros lakosságának felel meg, mint Montpellier. Ismétlem: törvényes bevándorlásról van szó, és főképp muszlimokról. Illegálisan pedig majdnem százezren jönnek, ez Nancy lakosságszámát közelíti. Ezek az újonnan érkezők a ma már kizárólag muszlimok lakta területeken telepednek meg. A franciák elmenekülnek, mert túl nagy az erőszak, megváltozott az életmód. Amikor mindenütt halal-üzletek nyílnak djellabás férfiakkal és elfátyolozott nőkkel, az emberek Marrákesben érzik magukat, és elmennek.

Az elitek nem látják be mindezt. Ha valaki erről beszél, rögtön ráütik a bélyeget, hogy iszlamofób meg összeesküvés-elméletek híve. Pedig ez a valóság.

Ön méltatja az illiberalizmust, arról ír, hogy kelet felé kell tekintenie Nyugat-Európának. De valóban meg lehetne gyökeresíteni a francia mainstream közbeszédben az illiberális gondolatokat?

Úgy negyven éve eltérítik a liberalizmus és a demokrácia koncepcióit. A liberalizmus eredetileg az egyén szabadságjogainak – gondolati szabadság, szólásszabadság, mozgási szabadság – védelmét jelentette, de nem ütközött a polgári jogokba. Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, amit egyre-másra idéznek, nem véletlenül hívják úgy, ahogy: tartalmazza az állampolgár fogalmát, ez az állampolgár pedig francia. A nyilatkozat arra irányul, hogy harmonikus viszonyba hozza az ember és a polgár – vagyis a francia – jogait.

Az egész koncepciót kétszeresen is kiforgatták. Az a nézet honosodott meg, hogy az emberi jogok felhatalmazzák az egyént arra, hogy azt csináljon, amit akarjon, a közös kötelességek, a közös kultúra figyelembevétele nélkül. Ehhez az az elképzelés csapódott, hogy a bírónak joga van úgy értelmezni az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, hogy megvédhesse az egyéneket és a kisebbségeket a többségi törvénnyel szemben. Ezt jogállamnak nevezték el, és azt hitették el, hogy a jogállam a demokrácia legmagasabb szintű megnyilvánulása. Pedig mi is a jogállam? Hogy nyersen fogalmazzunk: nem más, mint a bírók kormányzása. Vagyis egy igazságszolgáltatási oligarchia dominanciája, aminek joga van egy legfelsőbb elv meg a kisebbségi jogok nevében visszaszorítani, megkérdőjelezni és megtagadni a nép többségi megnyilvánulását.

A bírók meg a bürokratikus, pénzügyi és technokrata oligarchák által irányított demokráciát jelenti. Úgy hiszem, Orbán Viktor megértette ezt, ezért igyekszik megvalósítani az illiberális demokráciát, ami nem az egyént, a kisebbségeket, a bírókat részesíti előnyben, hanem a népet, a nemzetet és kulturális tradícióját. Szerintem ez korunk alapvető konfliktusa.

Interjúfotók: Földházi Árpád