Kik juttatták bitóra Mansfeld Pétert?

Szerzők:

Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának (NEB) elnöke

Czókos Gergely, a NEB Hivatalának tudományos szerkesztője

Hatvan évvel ezelőtt, a Tanácsköztársaság 40. évfordulóján a Budapesti Országos Börtönben végezték ki Mansfeld Pétert. A vagány, kalandvágyó fiút, aki a forradalom idején gépkocsi-összekötőként segítette a „Szabó bácsi” vezette Széna téri csoportot, végső soron nem a szó szoros értelmében vett ’56-os tettei miatt ítélték halálra, hanem a hatalommal szembeni kiállása miatt.

Mansfeld a forradalom leverését követően újrakezdte iskoláit, de nem tudott visszailleszkedni a mindennapokba. 1958. januárban kisebb betörésekért, autólopásokért egyéves, felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. A vizsgálati fogságban szerzett tapasztalatai, a rabtársaktól hallottak, valamint egykori parancsnoka, Szabó János kivégzése és sógora letartóztatása a rendszer elszánt ellenfelévé tették. Barátaival hamarosan fegyveres csoport alakításába kezdett. 1958. február 17-én elrabolták az osztrák követség előtt posztoló rendőrt, akit lefegyverzését követően szabadon engedtek. A rendőrség nem sokkal ezt követően letartóztatta a társaságot. Mansfeld – miközben büszkén emlegette forradalmi múltját, szembeszegült vallatóival, és vizsgálati fogsága idején egy helyszíni alkalmával meg is szökött – a csoport elleni büntetőper során társa, a családos Blaski József kötéltől való megmentése érdekében

A bátorság és a kádári megtorlás kegyetlenségének jelképévé vált fiatal fiú és társai „előélete (Mansfeld esetében ehhez társult a Széna téren vállalt szerepe) tökéletesen alkalmassá tette őket arra, hogy rajtuk keresztül demonstrálják az »ellenforradalom« és a köztörvényes bűnözők összefonódását” – olvashatjuk a Nemzeti Emlékezet Bizottságának a megtorlás során kivégzettek pereiről készített, a perek56.hu oldalon bárki számára elérhető adatbázisában a Blaski József és társai ellen indított büntetőper – ennek volt másodrendű vádlottja Mansfeld – leírásában.

A perek56.hu adatbázisban az ügyekben eljárt nyomozók, ügyészek, tanácsvezető bírák és népbírák pályájáról is képet kaphatunk. A Mansfeldék elleni eljárás során a nyomozóhatóság által elkészített vádirattervezettel jelentős átfedésben lévő vádiratot a jogi pályáját még a Horthy-korszakban kezdő, 1957. február 1-jén Budapest Főváros Ügyészsége (1959. áprilistól főügyészség) élére kinevezett dr. Götz János írta alá 1958. szeptember 13-án, ahogy 28 másik, végrehajtott halálos ítélettel végződő megtorló per, többek között a Wittner Mária és társai elleni eljárás során is. Götz egy 1962-es irat szerint tevékenyen részt vett „az ellenforradalom felszámolásában”. 1974. évi kitüntetési javaslatában pedig a következő állt: az „ellenforradalmat közvetlen követő időszakban […] jelentős érdemeket szerzett a főváros törvényességi helyzetének helyreállításában”. 1975. július 15-ével vonult volna nyugdíjba fővárosi főügyészként, de felmondási ideje alatt elhunyt.

Götz megbízható káder volt, ahogyan a perben eljáró ügyészek, tanácsvezető bírák és népbírák is. Első fokon a vád képviseletét az egykori műszerészsegéd, dr. Mátsik György látta el, aki halálbüntetés kiszabását kérte az első- és másodrendű vádlottakra, Blaskira és Mansfeldre. Bár az ügyész viszonylag szűk mozgástérrel rendelkezett, vádbeszédéből kitűnik, azonosult a társaság tagjai megbüntetésére irányuló hatalmi szándékkal. Annak ellenére, hogy cselekménye elkövetése idején a hat terhelt közül öt még nem töltötte be 18. életévét, Mátsik kijelentette, hogy a munkásszármazású vádlottak „osztályárulók”, akikkel szemben nincs helye az életkori megfontolásoknak. „Velük szemben a legdrákóibb szigorral kell eljárni a büntetés kiszabásánál.” Miután az első fokon eljáró háromtagú bírói tanács ennek ellenére Mansfeldet és Blaskit is életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, Mátsik súlyosításért fellebbezett. Az ügyész végrehajtott halálos ítéletekkel zárult megtorló perek elsőfokú eljárásai során összesen huszonhat vádlottra kérte halálbüntetés kiszabását, akik közül huszonegyet végül ki is végeztek. A hatvanas évek végén pályát módosított, cégek közép- és felsővezetésében tevékenykedett tovább, emellett pedig úszósportvezetőként is ismertté vált, majd a rendszerváltást követően utazásszervező cégeket vezetett.

Mansfeldre másodfokon a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa halálbüntetést szabott ki. Az öttagú tanácsot dr. Vágó Tibor vezette. A pályáját szabósegédként kezdő Vágó az 1950-es évek elején,

és 1956 júliusában a Miskolci Megyei Bíróság elnöki posztjáról megválasztották legfelsőbb bírósági bírónak. Csak ezt követően, 1957. július 19-én fejezte be egyetemi jogi tanulmányait.

A megtorlás során felállított népbíróságok ítélethozatali gyakorlatában döntő szerep jutott a népbíráknak. Többségük az igazságszolgáltatásban járatlan volt, ám mivel párt iránti lojalitásukhoz nem férhetett kétség, felhatalmazást kaptak arra, hogy emberéletekről döntsenek. Sokan közülük a munkásmozgalom ismert alakjai voltak, így a Blaski-perben másodfokon ítéletet hozó öttagú tanács tagjai közül Keresztes Sándor, Szabó Sándor és Varga István is. (Utóbbiról bővebben a Magyar Nemzet Lugas mellékletében közlésre kerülő kétrészes cikkben lesz szó.)

A hentes és mészáros szakmát tanult, később kalauzként és pincérként is dolgozó Keresztes Sándor 1928-ben csatlakozott az illegális kommunista mozgalomhoz. Politikai tevékenysége miatt a Horthy-korszakban többször is letartóztatták. A Rákosi-diktatúra idején diplomáciai pályára került: 1949. július 8-ától a belgrádi, december 21-étől a szófiai magyar követség élén állt. Bár beosztásából „politikai hibák” miatt 1950. decemberben leváltották, pályáját a Márianosztrai Országos Büntető Intézet parancsnokaként folytathatta. Még tagja volt az 1959 októberében Futó János és társai perében 11 halálos ítéletet kiszabó tanácsnak, majd nem sokkal később, 1960. február 7-én elhunyt.

A Magyar Nemzet hétvégi Lugas mellékletében részletesen olvashatnak a perről és körülményeiről.