Hárfa és pop két jó barát – a Passed zenekar a Mandinernek

2019. március 4. 11:54
Elektronikus, pop- és klasszikus zenei hatások érvényesülnek a Passed zenekar dalaiban, amiben különösen a hárfa kap kitüntetett szerepet. A csapat tagjaival zenéjükről, a magyar zenészlétről, a pop és a klasszikus zene határterületeiről, valamint lengyel kötődéseikről beszélgettünk interjúnkban.

Az Euro Faktor videóblogja szerint A Dal műsor eddigi évadaiból a ti dalotok, a Mesmerize a legjobb. Ti ezt tartjátok a legjobb számotoknak?

Nizalowski Dorottya: Saját ízlésem szerint nem a Mesmerize-t mondanám a legjobbnak, hanem a Growing Down-t, ami bár még nem jelent meg, de zeneileg előrelépést jelent nekem. Rory Winstonnal, egy magyar származású kanadai-amerikai íróval dolgoztunk rajta együtt, az ő szövege hatalmas inspiráció volt.

Nizalowski Fanni: Nekem viszont a Mesmerize a személyes kedvencem. Élmény volt követni, ahogy kialakult a szám, már az első verziót is hallottam, ami Levi vizsgamunkája volt, utána pedig örömmel vettem részt a kidolgozásában. Azóta is csak szeretettel tudok gondolni rá.

Szabó Levente: Tavaly májusban megjelent a Csak Téged című dalunk, Zelk Zoltán versének megzenésítése. Talán ez a szívemhez legközelebb álló magyar vers, a zenekészítésről pedig ennek a számnak a szerzése és hangszerelése közben tanultam a legtöbbet. Különösen közel áll hozzám a videoklipje is, mert a legjobb barátaim szerepelnek benne.

Az utóbbi években voltatok már a Dal döntőjében, a Nagyszínpad verseny döntőjében, van számotok több százezres megtekintéssel, felléptetek minden neves fesztiválon, de készítettetek portréfilmet, interjúkat is, zene- és hárfatörténeti cikkek százait lehet olvasni a blogotokon. Ti mit tartotok a legnagyobb sikereteknek?

N. F.: Én azt tartom, hogy már tinédzser korunkban,

teljesen a saját munkánkkal jutottunk el a Dal 2015 döntőjébe.

Ez rengeteg lehetőséget nyitott meg előttünk – országszerte koncertezni kezdtünk, szinte minden jelentős magyar fesztiválra eljutottunk fellépőként.

Sz. L.: Én azt élem meg a legnagyobb sikernek, hogy napról napra olyan helyzetekben találhatom magam, amikről korábban legfeljebb csak álmodtam. Vágóként a kedvenc rendezőimmel is dolgozhattam együtt, az Eva Jaslar lengyel-amerikai hárfás életét bemutató portréfilmünk vágása pedig teljes egészében a saját kezem munkája – erre is büszke vagyok.

Egyébként honnan jött az ötlet, hogy portréfilmet készítsetek róla? Mit kell egyáltalán tudni Eva Jaslarról?

N. D.: Eva Jaslarral Fanni találkozott először Cieszynben egy nemzetközi hárfaversenyen – amin egyébként különdíjat kapott. Korábban a blogunkon rengeteg cikket írtunk a New York Harp Ensemble-ről, ami egy magyar-lengyel alapítású hárfás kamaraegyüttes volt. A világ hatvan országában léptek fel, Szent II. János Pál pápának a Vatikánban, a Fehér Házban pedig amerikai elnököknek játszhattak, ami csak a legjobbaknak adatik meg. Amikor rájöttünk, hogy Eva Jaslar is a New York Harp Ensemble-ben hárfázott, biztosak voltunk benne, hogy szeretnénk vele feldolgozni az életművét és a kamaraegyüttesük történetét. Csak a formátumban nem voltunk biztosak, de végül az is adta magát, hiszen Levi vágóként dolgozik, mi pedig Fannival már csináltunk korábban videóinterjúkat a világ leghíresebb hárfásaival Hongkongban a Nemzetközi Hárfakongresszuson. Így végül a portréfilm mellett döntöttünk.

Hogyan jött a zenétekbe az elektromos hárfa? Mennyire egyedülálló ez?

N. F.: A zenekarunk alapításakor Dórival már mind a ketten tíz éve hárfáztunk, először akusztikus hárfát vittünk magunkkal a klubokba, azt viszont nem lehetett jól hangosítani. Ezt a problémát egy elektromos hárfával tudtuk kiküszöbölni –

ez egyedülálló hangszer, ebből a fajtából Európában csak egy van.

Egy dél-amerikai népi hangszer mintájára készült, olyan mint egy akusztikus kelta azaz kampós hárfa, csak nincs teste, hanem minden húr alján van egy hangszedő, ez a kis mikrofon veszi fel a húr rezgését és tiszta, egyáltalán nem mesterkélt hárfahang jön ki belőle.

Amit játszotok, az „elektronikus hárfapop”. Mennyire alapja a zenéteknek a hárfa? Ugyanazt a szerepet játssza, mint más akkordhangszerek, csak különlegesebb?

Sz. L.: A hárfa a legizgalmasabb és legsokoldalúbb hangszer, amivel valaha dolgoznom kellett. Ugyanúgy lehet belőle ritmikus elem a háttérben, mint glissandós effekt vagy szólóhangszer.

Ez még a gitárra is igaz.

Sz. L.: Igen, de a hárfa sokkal jobban kiemelkedik bármilyen más hangszernél. Ennek köszönhető, hogy a szokásostól eltérően nekünk nem egy szólistára épül a zenekarunk, hanem kettőre, a hárfa és ez ének egyformán fontos. Egyébként a hangterjedelme is jóval nagyobb, mint mondjuk a gitárnak, ráadásul a hangzása meditatív, nyugodtságot sugall,

a rideg elektronikus zenének szépen elveszi az élét és lágy, organikus zenévé csiszolja.

Erre a különleges hangzásra egész albumokat lehet felépíteni.

A magyar filmek egyre több nemzetközi sikert hoztak az utóbbi időben. A popzenében nem látszik ez az irány. Szerintetek miért?

N.D.: Az USA-ban és a skandináv államokban bejárt útja van annak, hogy hogyan lehet nemzetközi hírű előadóvá válni. Nálunk a zeneipar még kevésbé fejlődött ki, illetve hiányzik a marketinggépezet is.

N. F.: Itthon a kiadók segítségével könnyen be lehet futni,

minőségtől függetlenül rádiójátszásokkal könnyen sikeressé tesznek bármilyen dalt,

aki pedig így válik népszerűvé, az nem kényszerül arra, hogy folyamatosan egyre jobb és jobb számokat írjon. Hiányzik emiatt a valódi, szabad verseny, ez pedig természetesen a minőségre is hatással van. Nem véletlen, hogy egyre kevesebb magyar zenét hallgatnak a fiatalok, elfordulnak tőle. Néhány éve elindultak kezdeményezések, amik ezen változtatnának, ilyen például a HOTS és az általuk szervezett Outbreakers’ Lab tábor, ahol abban segítik a zenekarokat, hogy eljuthassanak külföldre, tanácsadó mentorokat is hívnak.

Sz. L.: Azt még hozzátenném, hogy itthon az együttműködés nem elég jellemző. Mindenki magának szeretne zenét írni. Vagy azért, mert nem mer másokat bevonni a jól megszokott munkafolyamatába, vagy egyszerűen csak magának akarja a jogdíjakat. Külföldön rengeteg az olyan profi dalszerző, aki nem előadó, hanem csak zeneírással foglalkozik. Ezek a profi dalszerzők ülnek össze többen, közös munkájukból születik meg aztán egy-egy olyan szám, ami valamelyik sztár előadásában majd slágerként bejárja a világot.

A magyar komolyzenészek, zenekarok, zeneszerzők a világ élvonalába tartoznak. Miért sikeresebb ennyivel a hazai zene klasszikus iránya?

N. F:  ​Itthon magas szinten áll a komolyzene tanítása, a zeneiskolák színvonalasak, a Kodály-módszer világhírű. Az egész rendszer jó, ennyire kiépült konzervatóriumi, tehát zenei szakgimnáziumi rendszer kevés helyen van a világon, már fiatalon profi zenészeket nevelnek ki. Az egyetemi oktatás talán már nem ilyen kimagasló, sokan mennek külföldre tanulni. Én például Lengyelországban tanulok, ott többet foglalkoznak azzal, hogy a szabad zenélést, az improvizációt is megtanítsák. Ez sokat segít a könnyűzenében. Lengyel zenészek kapnak is Grammy-díjakat és jelöléseket.

N. D.: A könnyűzenében sikeresnek lenni egyébként több befektetést is igényel, abból a szempontból komplexebb műfaj, hogy muszáj például jó videoklipeket is csinálni a számokhoz. Itthon

él az a sztereotípia, hogy az megy könnyűzenésznek, aki komolyzenésznek nem volt elég jó,

nekünk is sokszor mondták, hogy ha sikeresek leszünk a könnyűzenében, akkor a klasszikus zene terén nem fognak minket komolyan venni. Erre Fanni igyekszik rácáfolni, Krakkóban a világ egyik leghíresebb hárfaprofesszoránál, Florence Sitruknál tanul, rengeteget lép fel a legnagyobb lengyelországi koncerttermekben. Az tényleg igaz, hogy a könnyűzenében itthon rengeteg a hobbizenész, ugyanis itthon nincs kiépült rendszere a könnyűzenei oktatásnak.

Lengyel származásúak vagytok, interjúkban és az oldalatokon gyakran hangsúlyozzátok, hogy milyen fontosnak tartjátok a lengyel-magyar barátságot. Mit jelent ez a barátság a 21. században?

N. D.: Egészen a magyar államiság kezdetei óta egyedülálló módon fonódott össze a történelmünk a lengyelekével. Kis ország vagyunk, a nagyhatalmakhoz képest Lengyelország is, az érvényesüléshez együtt kell működnünk a következő időszakban is.

Ez az együttműködés, illetve a visegrádi országok közötti kapcsolat meghatározó lehet a jövőben.

Ahhoz képest, hogy ezt a barátságot mennyire szeretjük hangoztatni, valójában egyébként meglepően keveset tudunk egymásról. Érdekesség, hogy az egyik legnagyobb lengyel gasztronómiai brand az oscypek sajt, olyan, mint nekünk a tokaji borok. Ezt itthon talán senki nem tudná a lengyelekről, pedig ez a sajt eredetileg a magyar rackajuh tejéből készült! Levi itthon lengyel szakon tanul, Fanni rengeteg koncertet szervez Budapesten és Krakkóban is, lengyel zenészeket hívunk Magyarországra koncertezni, a filmünk is a lengyel-magyar vonalon indult el. A zenekarral folyamatosan azon dolgozunk, hogy a kapcsolatot szorosabbra fűzzük lengyelek és magyarok között, megismertessük itthon a lengyel kultúrát, Lengyelországban pedig a mienket. Szeretnénk, hogy ez a barátság tényleg tartalmas legyen.

Összesen 1 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés