mindent átjár a terror, a pusztítás és az anarchia fenyegető jelenléte. Ebben a világban bármi bármikor megtörténhet. Emberek tűnnek el nyom nélkül (vagy kerülnek elő olyan állapotban, hogy az anyjuk sem ismerne rájuk), senkiről nem tudni, hogy pontosan kicsoda, honnan érkezett és miben mesterkedik. Ezredesek, pópák, hegyivadászok, brigadérosok, mindenféle sötét és bizonytalan egzisztenciák karneváli őrülete. Ennek a világnak az abszurditása olyan mértéket ölt, hogy óhatatlanul varázsos, irreális elemek jelennek meg úton-útfélen.
Ha Bodor Ádámot figyelmesen, a kellő belefeledkezéssel olvassuk, rá kell döbbennünk, hogy semmi mágikus vagy szürrealista nincs benne, inkább arról van szó, hogy a valóságot, a kegyetlen, tragikus viszonyokat és állapotokat ábrázolja. Egy olyan valóságot, amelyet a huszadik század aberrációkban és felfoghatatlan szörnyűségekben gazdag történelme tett ilyenné. Hasonló ez, mint Franz Kafka vagy Samuel Beckett esetében. Az ő világuk sem egy-egy túlhajszolt, végletesen érzékeny, csapongó elme szüleménye, hanem
a huszadik század emberének szikár, tárgyilagos világtapasztalata.
És persze arról se feledkezzünk meg, hogy mindeközben Bodor Ádám tájleírásainál szebbet elvétve találni a magyar irodalomban. Engem először, annak idején főként a tájleírásaival fogott meg. Csak később értettem meg lassan, hogy miről is van szó nála a megrendítően szép tájleírások mögött. Tudható róla, hogy egész életében szeretett eltűnni a hegyekben, a Radnai-havasokban, a Hargitán vagy a Szent Anna-tó környékén.
Bodor Ádám nagy rejtőzködő, halk, szűkszavú ember. Ami különösen szimpatikussá teszi ebben a permanens ricsajjal átszőtt, ripacskodásra beállított irodalmi életben.