Joanna Williams

A szex és a feministák, akik nem bíznak a nőkben

2019. január 28. 14:05

Szilvay Gergely
Mandiner

Miért akarják a szexuális felszabadítás után újra bürokratikusan kontrollálni a szexet a kortárs feministák? És miért nem hisznek maguknak a nőknek? Groteszk világlátás, férfiellenesség, patriarchátus mindenhol, és a gender szak eredete – Joanna Williams könyvének ismertetését folytatjuk: nők versus feministák.

Miközben feminista szemszögből nézve rengeteget javult a nők helyzete az előző évtizedekben, aközben feltűnő az ünneplés teljes hiánya. A statisztikai adatokból is kiolvasható sikerek éles ellentétben állnak a kortárs feminizmus áldozati narratívájával – derül ki Joanna Willams volt feminista oktatásügyi szakértő könyvéből, a Women vs. Feminismből. Könyvismertetőnk első részéből kiderült, hogy a kortárs feminizmus úgy küzd a lányok iskolai hátrányai ellen, hogy igazából már inkább előnyeik vannak; hogy a nők kisebb fizetése nem valóság, hanem mítosz; és hogy a kortárs feministák az elitvállalatoknál elitpozícióban dolgozó nőkért aggódnak leginkább, nem azokért a hétköznapi nőkért, akiknek a férfiakhoz hasonlóan nem karrierje, hanem munkája van.

Összefoglalónk második részében a feministák szexszel kapcsolatos nézeteinek megváltozásának nézünk utána, szóba kerülnek az amerikai egyetemek és a metoo-mozgalom, valamint némi femimizmus-történet, különös tekintettel a feministák különös tudomány-értelmezésére.

 

Mivel a statisztikák szerint a nők sokkal jobb helyzetben vannak, mint ahogy a feministák képzelik, ezért a feminista aktivisták – hogy harcuknak legyen értelme – előnyben részesítik a nehézségekről, szexizmusról szóló egyéni tapasztalatokat, ami szerintük többet elmond, mind a száraz statisztikák.

A szexizmust nem tapasztaló, boldog és sikeres nők történetei azonban nem érdeklik őket. 

Különösen igaz ez az egyetemi campusokra, ahol – mint ahogy arról gyakran be is számolunk – aranykorát éli az áldozati kultúra, a sokszínűség divatja és a safe space-ek, trigger warningok világa (erről másik könyismertetőnkben olvashat bővebben).

A feministák úgy aggódnak az erőszak és kirekesztés miatt az amerikai egyetemeken, mintha nem épp ezek az egyetemek lennének a világon talán a legbiztonságosabb és legbefogadóbb helyek. A feminizmus jegyében működő egyetemi cenzúra pedig azt sugallja, hogy a nők kevésbé képesek kiállni magukért a vitában és nem annyira képesek a racionális vitákra, mint a férfiak. 

 

Persze a feministák attól tartanak, hogy a nőgyűlölet nem férfispecifikum, magyarán a nők hamis tudata internalizálta a nőgyűlöletet – szerintük ezt mutatja az az 53 százaléknyi nő, akik Trumpra szavaztak. Az internalizált nőgyűlöletet Kate Millett, a mentális problémákkal küzdő, összeférhetetlen természetű feminista szerző találta ki 1969-es, Sexual Politics című munkájában. Azért  az mégis tragikomikus, ha feminizmus, ami a szabad választás lehetőségeit szeretné növelni, a végén még megmondja, hogy ki döntött szabadon és ki nem, szabad döntést pedig csak azok hoztak, akik összhangban döntöttek a feminista elképzelésekkel.

A kortárs feminizmus nem bízik a nőkben.

A nők sztereotipikus szemlélete, mint irracionális, nem önálló emberek, ma inkább a feminizmusra jellemző, nem a férfiakra – jelenti ki Joanna Williams, hozzátéve: a kortárs feminizmus arra kondicionálja a nőket, hogy tekintsék magukat passzív áldozatoknak, akik képtelenek kiállni magukért.

Az áldozatiság a hatvanas években került az akadémiai érdeklődés középpontjába, s a következő két évtizedben vált népszerűvé. Ezekben az évtizedekben a zaklatás számos formáját fedezték fel az élet minden területén, és személyes vagy társadalmi állapotok pszichológiai problémákká váltak. Miután a hetvenes években elmosódtak a határok a magánélet és a közélet között, az addig személyesnek gondolt problémákat strukturális kérdésként kezdte kezelni a feminizmus.  Ma minden nő áldozat, még akkor is, ha sikeres, mivel az egész női kollektíva áldozat, és azért erős és felsőbbrendű, mert túlélő. Így a nők autonóm cselekvőkből speciális védelmet igénylő áldozatokká váltak. Az identitáspolitika korában a mentális problémák határozzák meg az embert – mutat rá a szerző. 

 

Szabad szex – vagy mégsem?

A feministák által szorgalmazott szexuális forradalom korszaka elég rövid volt – jegyzi meg Joanna Williams: „felejts el a könnyed flörtkultúrát és a vicceket a barátságról extrákkal. A mai fiataloknak a szex problematikus.”  Joanna Williams szerint az új feminista szexellenesség összetalálkozik a konzervatív moralisták elképzeléseivel (szerintünk ez csak felszínes egyezés, a két irányzat máshonnan indul és máshol köt ki, és az indokai is mások). 

Hozzátehetnénk, hogy egyébként mindig az volt, épp ezért vette körbe rengeteg tilalom és tabu, s hogy a szexuális forradalomnak két arca van: az egyik az, hogy valóban könnyebben élhetik meg az emberek a szexualitásukat, a másik az, hogy ez okozott újabb problémákat is. Akárhogy is,

a mai feministák már újra szabályozni, sőt túlszabályozni szeretnék a szexualitást.

S nem úgy, mint a régi vallásosság és társadalmi szokások, amelyek íratlanok voltak, és elismerték az emberi kapcsolatok komplexitását. A mai feministák egyértelmű, szóbeli és folyamatos beleegyezést követelnek, minthogy minden férfi potenciális erőszaktevőként tűnik fel a szemükben. 

Ez sem ma kezdődött azonban. Amint a fogamzásgátlás új technikáinak köszönhetően a szex egyre kevésbé szólt a gyermekvállalásról, úgy vált a férfi dominancia kifejezőjévé. Kate Millett már 1969-ben az uralom elfogadásaként értelmezi a szeretkezést, később pedig Andrea Dworkin fejti ki Intercourse című munkájában, hogy a szex a nők kontrollálásáról és tulajdonlásáról szól. Eszerint a nőket tárgyiasítja és alacsonyabb rendű státuszban tartja a patriarchális dominancia. A családon belüli erőszakot egyre kevésbé értelmezték úgy, mint aminek gazdasági és hatalmi okai vannak, és egyre inkább a női mentális érzékenységre, valamint a férfi agresszivitásra tekintettek, mint kiváltó okra. Ezzel párhuzamosan a társadalmi kérdéseket is diagnosztizálható szindrómákként tűntek fel, egyéni problémák egyre kevésbé léteztek, hisz azok strukturális kérdésekké váltak. 


Andrea Dworkin

 

A „tanult tehetetlenség” pedig elindítja az „erőszak körforgását”. Az elméletet Lenore Walker fejtette ki The Battered Women című kötetében 1979-ben. Később aztán a nők munkahelyi hátrányát és sok mást is a szexuális zaklatásokra vezettek vissza a feministák – vázolja Joanna Williams. Egy 1976-os bírósági ügy folyományaként a szexuális zaklatást a diszkrimináció egyik formájának nyilvánította a törvényhozás, s ez annyira ráirányította a témára a figyelmet, hogy hirtelen mindenhol szexuális erőszakot kerestek – és találtak. Nemhiába írt Daphne Patai – némileg cinikus hangvételben – könyvet Heterophobia címmel, amiben

„a szexuális erőszak iparáról” is értekezik. 

Ma a szexuális zaklatás és erőszak definíciója teljesen szubjektív – minden az, amit egy nő annak érez, ami kellemetlen a számára. 

Egy 2016-os tanulmány a brit Trade Union Congress részéről azt állítja, hogy a nőknek a fele él át szexuális zaklatást a munkahelyén; ez a 800 megkérdezett 52 százalékát jelenti. A megkérdezettek egyharmada illetlen poénokat és kéretlen érintéseket emlegetett, a legtöbben viszont általában a nőkkel kapcsolatos, valamilyen férfiviccet nevezték szexuális zaklatásnak. A TUC-kutatás még így is lamentál azon, hogy a megkérdezettek nem voltak hajlandóak kiterjeszteni a szexuális zaklatás definícióját, mivel úgymond nem értették meg, mi is az. Ezért aztán a felmérés készítői azokat is áldozatnak sorolták be, akik jelentéktelennek gondolták a saját tapasztalataikat. Ebből is látszik: a feminizmus a nőket is felülvizsgálja. „A feminizmus internalizálta a nők, mint áldozatok szemléletét, olyannyira, hogy többé már nem fontos számára, hogy egy nő személyesen átélt-e valamilyen zaklatást vagy erőszakot.”

Ugyanennek a szemléletnek köszönhető az „erőszak-kultúra” hangsúlyozása, amely nézet szerint a szexuális erőszak teljesen bevett, gyakori jelenség, ami csak ritkán derül ki, és mítoszok veszik körül. Ezzel kapcsolatban is gyakran előfordul, hogy

a feministák áldozatnak sorolnak be  olyanokat, akik magukat nem tekintik semmiféle áldozatnak.

Például a nők nem tudnak beleegyezni az együttlétbe szabadon, ha alkoholt fogyasztottak – ugyanez az alkoholt fogyasztó férfiakról persze már nem mondható el. Meg egyáltalán: patriarchális társadalomban a nők egyáltalán nem tudják szabadon teljes beleegyezésüket adni a szexhez a kortárs feminizmus szerint. Ezt a felfogást Luke Gittos szedte szét Why Rape Culture is a Dangerous Myth című munkájában, de Patai is kritizálja említett könyvében. 

 

Egy felmérés szerint például 85 ezer áldozata van a szexuális erőszaktevőknek Walesben és Angliában évente. Ennek azonban csak a 15 százalékát jelentik a rendőrségnek, és ezer esetben folyik eljárás. Ez igazából azt jelenti, hogy a 85 ezer eset csak találgatás. Egy 2010-es brit felmérés szerint a női egyetemi hallgatók 68 százaléka élt át szexuális zaklatást, ezt a számot azonban egy 2000-res mintájú kutatásra alapozzák, aminek résztvevőit önkéntes alapon választottak ki. 

Ma bármilyen férfiak részéről megtapasztalt közeledés, amit kellemetlenként élnek meg a nők, vagy utólag kellemetlennek nyilvánítanak, szexuális zaklatásnak számít – figyelmeztet Joanna Williams. Rebecca Solnit szerint például a férfiasság elődleges ismertetőjegye az erőszakosság.

Ez a kortárs feminista megközelítés démonizálja a férfiasságot, és lehetetlenné teszi a bizalmon alapuló intim párkapcsolatok létrejöttét,

hiszen épp a bizalmatlanságot nevelik bele a lányokba. 

Az  erőszak definíciója az 1990-es évektől tágult ki, először azzal az elképzeléssel, hogy verbálisan lehetséges valódi pszichikai sebet ejteni, s hogy például a rasszista beszéd egyenesen „lélekgyilkosság”. Ha megsértve érzem magam, akkor amit mondtak nekem, eleve sértő volt. Ez a szemlélet a posztmodern személyiségelméletek következménye, amelyek szerint nincs lényegi én, egész személyiségünk társadalmi konstrukció, jelentős részben a nyelv szülötte, így aztán leginkább a nyelvvel lehet bántalmazni.

 

Joanna Williams ezután az iskola és az egyetem felelősségét tárgyalja, minthogy a nevelés felelőssége átkerült az iskolához az utóbbi évtizedekben. Ha bárki az amerikai egyetemi életben megkérdőjelezi az erőszakkultúráról, safe space-ekről és a veszélyes férfiakról szóló konszenzust, hiszterikus reakciókat kaphat: mikor Laura Kipnis feminista professzor megkérdőjelezte munkahelye, a Northwestern University szexuális zaklatásra vonatkozó szabályzatát, egyes diákok dührohamot kaptak, az egyetem vezetése pedig hosszú, bürokratikus eljárást indított ellene. 

A „mérgező férfiasság” („toxic masculinity”)  elméletének jegyében a férfiaktól elvárják, hogy a „női értékeket” reklámozó korszellemnek megfelelően felzárkózzanak az új, terapeutikus és érzelmes viselkedés-éthoszhoz.

 

A feminizmus változásai

A mai áldozati feminizmus szerint még mindig van szisztematikus, nőellenes elnyomás, a férfiak, a konzervatív politika, a reklámipar, a média mind ezt képviseli. Azonban az elnyomás ma már mindazt jelenti, amit ez az áldozati feminizmus kellemetlennek tart, vagy amivel nem ért egyet. Ez már nem nagymamáink feminizmusa – írja Joanna Williams, aki röviden összefoglalja a feminista mozgalom történetét. 

Mint mindebből kitűnik, mindig fontos kérdés volt, hogy vannak-e természetes különbségek a nők és férfiak között, vagy a férfiasság és nőiesség csak társadalmi konstrukció. Sokáig a feministák a nőiesség különbözőségét hangsúlyozták és a maszkulin világot kritizálták, például a mai napig élő elképzelés, hogy

a háború és az erőszak az ennek a maszkulinitásnak és hatalmi helyzetének köszönhető.

Megjelent a nők felsőbbrendűségének képzete is az állatias férfiakkal szemben. Aztán Simone de Beauvior jött azzal, hogy az „igazi nő” kulturális találmány.

 
Rebecca Solnit

A szüfrazsett-mozgalmat követően a huszadik század közepe elhozta a feminizmus második hullámát, amely a hatvanas évek újbaloldali mozgalmaihoz kapcsolódott, ami erősen kritizálta a nyugati kapitalizmust és a fogyasztói társadalmat, különösen is a médiát és a reklámipart. Ennek az újbaloldalnak volt egyre erősebb meggyőződése, hogy a személyes szabadság csak a kultúripar által kitalált mítosz. A feminizmus második hullámának céljai a szexuális egyenlőség és a férfiakéval azonos gazdasági, szociális és politikai jogok voltak. Azonban az egyenlő jogok végül nem bizonyultak elegendőnek: a feminizmus különleges pluszjogokat és védelmet követelt, minthogy a liberális „formális egyenlőséget” – ami a mai újbaloldali-marxista mozgalmak mumusa is – nem találta kielégítőnek, főleg a kulturálisan berögzült normákkal, szokásokkal szemben. 

Ekkor találta ki Carol Hanisch, hogy „a személyes politikai” („the personal is political”), minthogy a magánproblémákat valójában strukturális problémáknak kezdték el tekinteni. Kate Millett például az intim személyes kapcsolatokat akként értelmezte, hogy a szex – aminek szabadságáért addig oly sokat küzdöttek – igazából a férfiak hatalomgyakorlása a nők felett, s ezt politikai eszközökkel meg kell változtatni. Ezután a baloldali gondolkodást a szubjektív, személyes élmények kérdésköre uralta el. Az ekkor elszaporodó tudatosságnövelő tréningek egyéni élményekből próbáltak kollektív szemléletet kreálni, ami Joanna Williams szerint már eleve problematikus volt, az egyetlen közös pont pedig az volt, hogy a probléma a férfiakban van. Millett a patriarchátust felfedezni vélte a katonaságban, az iparban, a technológiában, az egyetemekben, a tudományban, a gazdaságban és a politikában látta megtestesülni – egyszóval mindenütt. A nők patriarchális felfogása e nézet szerint a kultúra minden mozzanatába bele van íródva. Így már

a szexuális egyenlőség valami reakciós dolognak tűnt fel, ami a patriarchális struktúrák miatt úgyis csak szemfényvesztés.  


Carol Hanisch

Feltűnnek a gender-szakok

S itt ejt szót a szerző a gender studiesról, a társadalmi nemek tanulmányáról, azaz a gender szakról, ami Women’s Studiesként, nőtanulmányokként indult a hagyományos diszciplínákon kívül a Cornell Universityn 1969-ben. Ez aztán a hatvanas években gyorsan elterjedt Amerikában, a nyolcvanas években pedig Nagy-Britanniában. Az egyetemi feminizmus velejéig elsajátította a „személyes politikai” alapelvét, és így a tudás mibenlétét, addig értelmezését is megkérdőjelezte, azzal, hogy

amit addig tudásnak gondoltak, az egy maszkulin, patriarchális szemléletet tükröz, például az objektivitás kívánalma is csak egy ezt elfedő maszk. 

A feministák a kutatók, tudósok helyzetéből adódó nézőpontját hangsúlyozták, ami egy új szubjektivizmust hozott a tudományos életbe. Mindez ahhoz az állásponthoz vezetett, ami szerint minden tudás ideologikus, és minden kultúra politikai. Így aztán a feministák mindenben, például az irodalmi kánonban is az irodalmi-esztétikai érték helyett azt kezdték el vizsgálni, hogy miként tükröződik bennük a patriarchátus működése. 

A posztmodern feminizmus egyszerre vallja, hogy személyiségünk, egyben a nőiesség és férfiasság többé vagy kevésbé (inkább többé, hacsaknem teljes egészében) társadalmi konstrukciók, ezzel párhuzamosan viszont képviseli azt az ennek némileg ellentmondó elképzelést is, hogy a nőknek speciális, nemileg meghatározott öntudatuk van, a tudományos élet hagyományosnak mondható kvantitatív megközelítés, a racionalitás és logikusság követelményei mind szavatosságukat vesztett, régimódi, maszkulin jelenségek. Nincs objektív valóság, amelyet férfiak és nők egyaránt átélnek. 

 

A feminizmus szétesése 

Joanna Williams kifejti: a feminizmus mindig megosztott volt a szexuális egyenlőséget kívánók és a nők sajátosságait hangsúlyozók közt. S megosztott volt liberális, szocialista és radikális irányzatok által is. A liberális feministák az egyéni jogokat hangsúlyozták a kapitalizmuson belül, a szocialista feministák a kollektív elnyomás ellen küzdöttek, ami alól a felszabadulást szerintük csak szocialista alapokra épített társadalomban lehet elérni, a radikális feministák pedig az osztály helyett a nemek kérdését helyezték középpontba. Mindegyik irányzatot kritizálják azzal, hogy csak a nyugati, fehér nő problémáival foglalkozik.

Az interszekcionális feminizmus aztán összekombinálta az elnyomás állítólagos csoportjainak jellemzőit: minél több elnyomott csoporthoz tartozik valaki, annál elnyomottabb, így a fogyatékos nők, fekete nők, leszbikus, transz és még sorolhatnánk, milyen nők több elnyomott osztályba besorolhatók. Nincs minden nőt összekötő nővériség, csoportidentitás van, és ebből a csoporttagságból nincs továbblépés abba a kategóriába – érvel Helen Pluckrose –, hogy „ember”. A konstrukcionista megközelítés miatt pedig

a nőt nem biológiai valóságában szemlélik, hanem identitásként. 

Ebben a marxoid-posztmodern megközelítésben – Rosalind Delmar szavaival élve – „a női alanyt tőrbe csalta az önreflektivitás dinamikája a tükörkép narcizmusában”. Fordítok: a harmadik hullámú feminizmus a narcisztikus, rituális öncsodálat ideológiája. 


Rosalind Delmar

 

Van ám tovább is: a negyedik hullámú feminizmus már kizárólag az egymásra épülő elnyomás-szinteket tekinti az egyéni identitás meghatározóinak. Itt már csak és kizárólag a belső érzések határozzák meg az identitást – így aztán aki ezeket a belső érzéseket bántja, az az identitást bántja. Eszerint nő az, aki nőként identifikálja magát, függetlenül attól, hogy biológiailag nő-e. Ez a feminizmus már olyasmikkel foglalkozik, mint a nők hiánya a bankjegyekről. Ekkor már nem a személyes a politikai, hanem a személyes a fontos, s ezt kell mindenkinek rituálisan elismernie.

„A negyedik hullámú feminizmus az identitáspolitika narcizmusában talált otthonra.”

A kortárs feminizmus tele van ellentmondásokkal: egyszer a biológia fontos, másszor a konstruált identitás, egyszer az egyén, aztán a csoport. Kevesen fogadják el, hogy nemes egyszerűséggel mind a biológia, mind a szocializáció és kultúra szerepet játszik abban, hogy mi a nő. Ma a gender nem más, mint puszta életformaválasztás, amit állandóan lehet változtatni is, de a transznemű mozgalommal újraélednek a régi, úgynevezett bináris sztereotípiák is nőkről és férfiakról. 

A mai feminizmus nem az egyenlőséget, hanem az elismerést keresi. Moralisztikussá vált, autoritárius módon szeretné felügyelni a nyelvhasználatot, attitűdöket és a viselkedésmódot. Ezzel együtt csak a nők egy kis, elitcsoportját képviseli, viszont „egyre távolabb van azoktól a nőktől, akik nem érzik magukat elnyomva egy bankjegy által” – írja Joanna Williams.

Joanna Williams: Women vs. Feminism: Why We All Need Liberating from the Gender Wars. Emerald Publishing Limited, 2017.

 

 

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/141809

Ajánljuk még a témában