Család, politika

Méh és pite – a feminista sárdobálásról

2017. szeptember 6. 09:08

Gacsályi Sára
Mandiner

A gyermekvállalás nem egy férfiak által kiszabott, egyedül teljesítendő női feladat, hanem egy lehetőség, amivel két ember: egy férfi és egy nő élhet. A férfiak körön kívülre helyezése pedig nem megbocsátható egy ilyen ügyben – pláne ha az egyenlő bánásmód mellett kardoskodunk. Válasz Gyurkó Szilvia cikkére.

Dr. Gyurkó Szilvia szerint a nyári uborkaszezonnak hála a magyar közbeszédet ismét a nők méhe tölti ki. Ennek apropóján – beállva a sorba – felháborodott cikket is írt, melyben a méhének szemszögéből becsmérli a hazánkat vezető „tehetetlen, gyáva (impotens) bagázst”, s melyben fényt derít a férfiak azon évszázados fáradozásaira, mellyel távol tartották a nőket az egyenlő jogokat képviselő pitétől.

Most azonban minden képes beszédet mellőzve

szeretném elmondani Dr. Gyurkó Szilviának, hogy miért nem tudok egyet érteni a méhe álláspontjával. 

A cikk alapállításai szerint a világot vezető férfiak „újabb és újabb feladatokat adva és elvárásokat megfogalmazva” egzecíroztatják a nőket (vagy legalábbis méhüket), s törekszenek arra, hogy a nemek között egyenlőtlen erőviszonyok legyenek. Ennek oka, hogy az uralkodó férfiak nem szeretik, „ha a méhhel rendelkezők, vagy tőlük eltérő etnikai, nemzetiségi háttérrel bírók, vallásúak, bőrszínűek is kérnek a jogokból”. Mint a cikk tanulságából kiderül: az elnyomásban tartás egyik eszköze, hogy politikusok, a közélet szereplői, az egyház és a világi férfiemberei beleszólnak a nők életébe; kiváltképpen a gyermekvállalás ügyébe. 

A WMN-nek sok esetben igaza van. Jellemzően jogosan méltatnak kritikával politikusokat, programokat, egyenlőtlenséget fenntartó helyzeteket, s minőségi újságírást folytatva képviselik álláspontjukat.

Éppen ezért, logikusan gondolkodó nőként szépen kérem Szilviát: a méhe helyett egy percre az agyára koncentráljon, s a félkészre sült pite-hasonlatokat félretéve gondolja át, miről is beszél. Fontolja meg, hogy vajon nem járatja-e le a női újságírást – és nemünket úgy általában – azzal, ha féligazságokban tobzódik, vagy hogy valóban a női egyenjogúság és érvényesülés ügyét szolgálja-e mikor bekezdéseken át általánosítva szidja a hatalommal rendelkező férfiakat.

Mindenekelőtt pedig arra kérem: ha ismét a közügyek rivaldafényében fürdetné a gyermekvállalás ügyét, akkor egy ép, egész, gondolkodó ember nevében tegye a pitéért ácsingózó méhe helyett. 

A szerző írása elején felsorolja, hogy az évek során a férfiak mi mindenre használták már méhét: „méhemből hitelfelvevő eszközt csináltak (CSOK), meg politikai tőkét (népességfogyás megállítása) és bújtatott korrupciós technikát (a családtámogatások rendszerén keresztül szavazatvásárlást). Erre az utóbbi időben ráküldték még, hogy persze a nemzetbiztonság záloga is a méhem lesz (van), merthogy akkor nem kell a bevándorlók által jelentett olcsó munkaerő, ha van elég »saját« gyerek.”

Stílszerű lenne kijelentenem, hogy az én méhem nem áll ilyen nyomás alatt és semmi hasonlóra nem szerződött. Ám ezen felülemelkedve, a sárdobálás zónájából kilépve inkább érveket sorakoztatnék, hogy miért nem igazak a fent leírt – férfiakat becsmérlő, női testeket tárgyiasító – mondatok.

A válasz pedig nagyon egyszerű:

a gyermekvállalás nem egy férfiak által kiszabott, egyedül teljesítendő női feladat, hanem egy lehetőség, amivel két ember élhet. Két ember, akik közül az ez egyik nevezetesen nő, a másik pedig férfi. 

Hiszem, hogy a ma Magyarországon élők jelentős többsége szabadon dönthet arról, hogy mikor és hogyan szeretne gyereket. Dönthet arról is, hogy szeretne-e olyan állami támogatást igényelni, amelynek feltétele adott számú gyermek felnevelése. Ezen túlmenően jogában áll eldönteni, hogy kire voksol a választásokon – hiszen a mindenkori családpolitikai támogatásokkal soha senkit nem köteleztek (pláne nem korrumpáltak szavazatvásárlás formájában) adott párt támogatására. Mindezek után pedig dönthet, hogy egy nemzetet szerető, hazáját szolgálni akaró gyermeket neveljen, vagy sem. 

Hiszem, hogy a mai magyar nőknek gyermeket hozni a világra jog, nem pedig kötelesség. 

Amennyiben valaki gyermeket szeretne vállalni, megteheti, s sok esetben ezzel azt is vállalja, hogy lemond bizonyos előnyökről, s egyúttal nehézségeket is magára vesz. Ugyanígy, ha valaki nem szeretne szülő lenni, joga van így dönteni, s ezzel magára vállalni egyes kereszteket.

S míg utóbbi lehet egyéni döntés, előbbi ritkán az. Gyurkó Szilvia pedig cikkében mintha megfeledkezne arról, hogy a gyermekvállalás terhe és kiváltsága az esetek túlnyomó többségében két emberen áll.

A férfiak körön kívülre helyezése pedig nem megbocsátható egy ilyen ügyben – pláne ha az egyenlő bánásmód mellett kardoskodunk.

Ha egyenlőséget szeretnénk, ne a partner kihagyásával, leszólásával, háta mögötti utálkozással dolgozzunk. Ha az egyenjogúságért küzdünk és felszólalunk, hogy a nőket érintő ügyekben nők is vitatkozzanak, akkor értelmes, józan érvelést használva kommunikáljunk egymással – nemtől függetlenül.

Ha pedig mi nők azt szeretnénk, hogy komolyan vegyenek bennünket, akkor ne nagy szavakkal dobálózva hisztizzünk azon, hogy mennyire fárasztanak bennünket a férfiak, hanem mondjuk el, hová szeretnénk jutni. 

Huszonkét éves nő vagyok, nem szültem még gyereket, de szeretnék. Ha pedig szülök, az nem egy egyházi vagy állami utasításra végzett küldetésteljesítés lesz, hanem egy döntés eredménye, mellyel az általam szeretett dolgoknak adózok. Szeretetből fakadóan szeretném a jövőben életekkel megajándékozni a férjemet, a családot, aminek tagja vagyok, s a hazát is, ahol szeretetben nőhettem fel.

Ezt követően pedig szeretném megmutatni a megszületett gyermeknek, mi mindent ad ez az ország, s miért érdemes magyarnak lenni. Magyar nőnek lenni. Gyermekeket szülő magyar nőnek lenni.  

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/117245

Ajánljuk még a témában