„Csak egyszer élünk” – interjú a bringás világutazó házaspárral

2017. március 23. 13:27

Írta: Partos Bence
„Kíváncsiság. Kalandvágy. Felfedezés. Meg az az őrült érzés, hogy ezt muszáj meglépni, mert csak egyszer élünk”. Egy héttel esküvőjük után bringára pattantak, hogy világgá menjenek. Négy évig tartott az utazásuk hegyeken, völgyeken, tengerpartokon és pusztaságokon keresztül. Harkányi Árpád és Zárug Zita az utazássá vált élet mélységeiről és magasságairól beszél a Mandinernek. Interjúnk.

Zárug Zita és Harkányi Árpád, a biciklis világutazó házaspár esküvőjük után négy évig tekertek a világ körül (róluk készült tudósításunkat itt olvashatják: Hogyan utazzuk be a világot egy minimálbérből?).

Személyesen is megkerestük őket, Árpád és Zita stílszerűen kerékpárral érkeztek az interjúra. „Nem ezekkel kerültük meg a földet” – szögezte le rögtön a bemutatkozás után Árpád, aki azt is elmondta, a munkahelyéről érkezett az esti órákban. Beültünk hát egy beszélgetésre egy általunk választott kávézóba, mert a házaspárnak mindegy volt a helyszín, „csak olcsó legyen”

„Mi ezt az őrült álmot elkezdtük komolyan venni, tervezgetni”

 

Melyikőtök találta ki, hogy utazzátok körbe a földet havi egy minimálbérből? 

Zárug Zita: Először én mondtam, hogy stoppoljunk valahova. Igazából mindegy volt, hogy hova, de kitaláltuk, hogy legyen India. Erre Árpi mondta: oké, de menjünk biciklivel. Aztán ha már ott vagyunk Indiában, akkor menjünk el Indonéziába is. De ha már Indonézia, akkor ott van mellette Új-Zéland is és, ha már Új-Zéland, akkor már Ausztrália is, és így tovább. Ez a beszélgetés egy délután alatt lezajlott. 

Szóval képzeletben végig utaztátok a földet pár óra alatt. Ezt sokan csinálják. Azok már kevesebben vannak, akik tényleg el is indulnak. Ráadásul biciklivel. 

Harkányi Árpád: Igen. Mi ezt az őrült álmot elkezdtük komolyan venni, tervezgetni. Szóltunk a munkahelyen és a családban. Gondolhatjátok, hogy sehol nem örültek az ötletnek. A szülők először nem hitték el, hogy mi ezt komolyan gondoljuk. Aztán amikor már érezték, hogy ez nem vicc, megpróbáltak lebeszélni. De nem lehetett, elindultunk. Egy héttel az esküvőnk után, amit egy négy éves nászút követett.

Mi vesz rá két embert arra, hogy házasság után ne az ingatlan.com-ot kezdje el böngészni, hanem biciklire pattanjon és beletekerjen az ismeretlenbe? 

H.Á.: A kíváncsiság. Kalandvágy. Felfedezés. Meg az az őrült érzés, hogy ezt muszáj meglépni, mert csak egyszer élünk. Végül úgyis mind elporladunk és vége mindennek.

Csak rajtunk áll, hogy mivel töltjük meg a véges életünket. 

Szóval te azt gondoltad, úgyis pikk-pakk meghalunk, maxoljuk ki azt a rövidke kis életünket, habzsoljuk fel az összes élményt, gyűjtsünk be minél több ingert, aztán kalapkabát. Igazi ateista hozzáállás. Hiszel Istenben? 

H.Á.: Nem, nem vagyok vallásos, de ateistának sem nevezném magam. Azzal, amiről beszéltünk, én nem azt akarom mondani, hogy élj a mának, hanem hogy éld meg a mát. Nem mindegy. 

A feleségednek azonban ott látjuk a keresztet a nyakában. Zita, te is azért indultál el, mert a halál után úgysem ér már több inger? 

Z.Z.: Dehogy is. Ennél azért egyszerűbb okok vezéreltek. Azért tegyük hozzá, Jézus is mondta, hogy nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak. Csak kérjetek a mennyei Atyától és mindent megkaptok, ha az én nevemben kéritek. Hívő vagyok, és szerintem a Bibliában is benne van a tudatos jelen megélése. Ami nem egyenlő a hedonista céltalan élettel. Ez az egész részben az ember istenképétől is függ. Mást enged meg egy szigorú Isten-kép, mint egy szerető Isten-kép. Amúgy amióta az eszemet tudom, világot akartam látni. 

46 országban jártatok, melyik a kedvenc? 

Z.Z.: Magyarország

H.Á.: Ilyen nincs, mindegyik országot más miatt lehetett szeretni. Egy másik utazó barátunk mondta, hogy ez olyan, mintha lenne 5 gyereked és megkérdezik, hogy melyiket szereted a legjobban. Mindegyiket ugyanúgy szereted! 

„Megváltozott az élethez és az időhöz való hozzáállásunk”

 

Már egy 2-3 hónapos utazás is megváltoztathatja az ember személyiségét. A 4 év milyen irányba formált titeket? 

Z.Z.: Az egész ott kezdődik, hogy 2-3 hónapnál előre lehet tudni, hogy mikor jön haza az ember. Lehet tudni, hogy meddig tart az utazás. Ilyenkor egy elszeparált kis időkapszulaként kezeli az ember az utazást.  Most nyaralok, most utazom, így ez egy másik idősík. Hát nálunk nem ez volt. Igaz, mi is meghatároztuk, hogy egy-két évet kalandozunk, de kétszer ennyi lett belőle. Nekünk ez kitolódott, az életünké vált. 

H.Á.: Igen. Szerződést kötöttünk önmagunkkal, hogy ezt végig csináljuk. De, hogy hogyan hatott ránk? Megváltozott az élethez és az időhöz való hozzáállásunk. Korábban nem fogtam fel, hogy ennyire véges és értékes az idő. Most már sokkal fontosabb számomra. Jobban beosztom és jobban megélem az időt. Nem hagyom elsuhanni magam mellett a napokat és pillanatokat. Próbálom elkapni és megélni őket. Máshogy értékeljük az emberi kapcsolatainkat is. Ezt nehéz szavakba önteni, de megtapasztaltuk, hogy az emberek nem bántani akarnak, hanem adni. 99 százalékban nyitottak, ha mi is nyitottan fordulunk hozzájuk. 

Z.Z.: Kicsit olyan volt ez az út, mint egy projekt, amit végig kell vinni. Ennyit még sosem dolgoztunk se iskolában, se munkahelyen. 

Voltak mélypontok a projektben? Volt úgy, hogy azt mondtátok: na jó, elég ebből, húzzunk haza? 

Z.Z.: Nagyon ki akarod csavarni ebből az egészből a negatív dolgokat! 

Dehogy, csak kíváncsiak vagyunk az árnyoldalára is egy ilyen útnak. Biztos nem volt végig tengerpart és napsütés. 

Z.Z.: Persze, hogy voltak! Elindultunk egy olyan gondolattal, hogy amit mi elképzelünk, az nagy valószínűséggel úgy lesz. A valóság nyilván nem így működik. Például volt, hogy egyszer csak abban a helyzetben találtuk magunkat, hogy a határt lezárták és nem lehetett rajta átmenni. Tádzsikisztán és Kirgizisztán között. Két választásunk volt: vagy jó drágán kirepülünk az országból, vagy átmegyünk a Pamír magashegyi úton. Ez egy négyezer méter felett haladó útvonal, amivel nem is lett volna gond, csak jött a tél. A legmagasabb hágót (4655m Akbajtál hágó) sikerült kerékpárral kereszteznünk, de végül csak kifogott rajtunk a hó: egy másik hágó keresztezéséhez összefogtunk más utazókkal és közösen béreltünk egy dzsipet, azzal nagy nehezen át tudtunk kelni a havon. Adott az élet egy „pofont” de meg kellett oldani a nehéz helyzetet. Ez az utazás volt a legjobb iskola, ahová járhattunk. 

H.Á.: Semmit nem lehetett kikerülni, sosem lehetett mást hibáztatni, mindig meg kellett oldani a problémákat. 

 

Ezek után ti már ki tudtuk borulni egyáltalán valamilyen nehézségen? 

Z.Z.: Nem lettünk Buddhák, továbbra sem fogadom mindent átható nyugodtsággal, ha valaki rálép a lábamra. Inkább csak hagyom, hogy leperegjen bennem az idegesség, aztán máris azon gondolkozom, hogyan lépjek tovább az adott helyzetből. A hétköznapok szürkesége sokszor olyan mint egy mókuskerék. Tele van megszokással, de ez nem azt jelenti, hogy mi már nem vesszük észre a problémákat. 

Jól érzitek magatokat újra a mókuskerékben? Ennyi kaland után nem unalmas az átlagos élet? 

H.Á.: Nekünk nem unalmas itthon sem! Elmondom az elmúlt kilenc napunkat, és majd rájössz, hogy nem is olyan szürkék azok. Kivettem két nap szabit hogy 5 nap alatt 100km-t gyalogoljunk a Zemplénben, ahol három várat is láttunk. Tízen voltunk, az útitársak közül sokakkal most ismerkedtünk meg először. Dolgoztunk, könyvet írtunk, tájfutó versenyen voltunk, társasoztunk most pedig itt adunk nektek interjút egy izgalmas munkanap után. Az út abszolút él tovább. Leginkább bennünk. Tényleg Zita, neked milyen napod volt, egész nap nem beszéltünk. 

Z.Z.: Jó napom volt…

Na, ezt majd interjú után megbeszélitek! De látszik, hogy összenőttetek a hosszú út alatt. Hogyan változott a kapcsolatotok a négy év során? Most milyen? 

H.Á.: Na ez veszélyes kérdés! Viccen kívül, olyan, mintha 100 éve ismernénk egymást. 

Z.Z.: Már együtt rezdülünk. A kezdeti konfliktusok után teljesen összecsiszolódtunk. Egy idő után már nem én meg te voltunk, hanem mi lettünk. Amikor hazajöttünk, őrült nehéz volt elválni Árpitól. Fura volt, hogy nincs velem, mert előtte a nap összes órájában együtt voltunk. Amikor hazajöttünk, egy jó darabig egymás mögött mentünk a járdán, mert azt szoktuk meg, hogy biciklivel is mindig egymás mögött haladtunk. 

Senkinek sem lenne szabad összeházasodnia egy kisebb világgámenés nélkül? 

Z.Z.: Nagyon jó, ha egy pár közösen kilép a komfortzónájából. Olyan helyzetet keres, amely már tele van nehézséggel, küzdelemmel és kihívással. Mondjuk egy túlélő túrán, amikor már csak egy konzerv ennivaló maradt, azt hogyan osztjuk el. Na az ilyen szituációkban sok minden kiderült. A jegyes oktatónk, Henrik atya mondta egyszer, hogy a jó házasságban fontos cölöpöket verni, amelyekre később majd a ház épül. Ezek a cölöpök pedig a közös emlékek, élmények. Ehhez tényleg nem kell világkörüli útra indulni, elég megnézni a másikat több helyzetben. Van egy ilyen nagymama féle bölcsesség, hogy „lásd a párodat mind a négy évszakban”. –

H.Á.: Több ezer közös élmény köt össze bennünket! 

 

Szóval nem kell világgá menni ahhoz, hogy valaki világgá mehessen? 

Z.Z.: Nem feltétlenül, de vannak, akiknek segít kilépni abból a bizonyos komfortzónából. Nem véletlenül vagyunk testben lelkek, szóval ha az ember ténylegesen elindul, az sokat számít. De persze könyveken keresztül, emberi találkozásokon keresztül és az önismeret útján, magunkban is világgá lehet menni. Egy-egy pillanat is elég hozzá. 

H.Á.: Mi ugyanolyan boldogok vagyunk a Zemplénben is, mint Bolíviában.

A füzéri vár ugyanolyan jó, mint a Machu Picchu. 

Milyen embernek érdemes ténylegesen útra kelnie? Kiknek ajánljátok ezt az életmódot? 

Z.Z.: Bárkinek, aki szeretné. Mindenkinek, akinek van két füle, két szeme és egy orra. Mondjuk nem mindenkire kell ráerőltetni, az tény. Van, akinek nem az utazás és a kaland jelentik minden vágyát. Van, aki fél. Nála tényleg nem kell erőszakoskodni. 

Azért pár tulajdonság biztos jól jön, ha az ember biciklivel vág neki a nagyvilágnak! 

H.Á.: Elhivatottság mindenképp kell hozzá, mert ez sok lemondással is jár. Távol a családtól, a barátoktól. Nyilván kell hozzá kitartás is. Rengeteg türelem. Kis bátorság is, de az csak az indulásnál. 

„Csak az számít, hogyan éled meg az időt”

 

Kutatások szerint az Y generáció tagjainak már sokkal fontosabbak az élmények és a kalandok, mint az anyagiak. Szerintetek is ilyen irányba halad a világ? 

H.Á.: Én ezt nagyon érzem ez után az út után. Fel kell most újítanunk a tetőt és rá kell költenünk egy olyan borzasztó nagy összeget, amiből egy évig is tudnánk utazni. Ilyenkor sokszor megfájdul a szívem, ez egy kettős érzés. Mindenesetre szerintem igen, a technológia fejlődésével ilyen irányba fog változni a világunk.

Digitális nomádok leszünk mind? 

H.Á.: Igen. Ma már néhány táskányi cuccal évekig el lehet lenni, iszonyú boldogan. Csak az számít, hogy hogyan éled meg az időt, ami megadatott és milyen nyomot hagysz magad után a világban. Utóbbiba az ökolábnyomtól kezdve az általad kreált és terjesztett mémekig sok minden beleérthető. Fontos, hogy milyen nyomot hagysz másokban.  

A pszichológiában régóta ismert tény, hogy az emberi elme éhezi az újdonságot. Szükségünk van újabb és újabb ingerekre. Egy átlagos ember olykor-olykor úgy elégíti ki ezt a szükségletét, hogy vesz egy új ruhát, vagy vágat magának egy új frizurát. Titeket naponta értek az új ingerek. Az élet egy magasabb minőségét képviseli ez a fajta vándoréletmód? 

H.Á.: Egy ilyen utazás során a legalapvetőbb elemi dolgok is hihetetlen örömet tudnak okozni. Egy ágy a nap végén, vagy egy konnektor. Ezeket az emberek a nyugati országokban általában természetesnek veszik. Nem foglalkoznak a Maslow-piramis alsó rétegeivel, hiszen a többségüknek van mit enniük, van hol aludniuk. Egy olyan utazás alatt, amit mi csináltunk, megéled a Maslow-piramis aljától a tetejéig az összes szintet. Örülsz, ha ki tudod elégíteni a fiziológiai szükségleteidet, naponta nyomot hagysz az emberekben és közben végig önmegvalósítasz. Kell ennél több? 

***

Zita és Árpád nagy utazásukról készített több száz videóját ezen a csatornán lehet megtekinteni.

Fotók: Földházi Árpád.

Összesen 23 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

na ők legalább éltek valamit

Igen, erről a problémakörről érdemes lenne beszélni.
Soha olyan uniformizált nem volt a világ, mint jelenleg. (Lásd például épp a ma szemlézett Szalai Réka-írást a francia vidék elsivárosodásáról, szerintem rímel a témára.) És ugyanakkor ezzel párhuzamosan exponenciális növekedést mutat a turisztikai "ipar".. tízmilliók, százmilliók utaznak ma már egyik országból a (minél távolabbi...) másikba. Embertömegeknek van - talán először a történelemben - elköltendő pénzük (és idejük), és ezt a pénzt nem kis részben az agyonmarketingelt turizmus szívja fel.

én az gondolom,hogy az aki letapossa az letaposná otthon is. jó esetben viszont az idegen tájakra való utazás más kultúrákkal való ismerkedés lehet egy kút is, melyből merítve hasznára lehetsz a saját helyednek

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés